Fejér Megyei Hírlap, 1981. augusztus (37. évfolyam, 179-203. szám)

1981-08-02 / 180. szám

Vendéglányok az arany homokon Két hetet töltöttek a Bács megyei Jakabszálláson nyári táborozással a dunaújvárosi Rudas László Közgazdasági Szakközépiskola ll/b. és a pusztaszabolcsi Velinszky László Gimnázium és Szakkö­zépiskola ll/c. osztályának leá­nyai. A tábor programja va­lóban sokrétű és változatos volt. A munkával a jakabszál­­lási szakszövetkezet szőlésze­tébe, gyümölcsöseiben ismer­kedhettek, ezen a Kecskemét melleti, csodával határos mó­don termőfölddé szelídített talajon, amelyet az itt gaz­dálkodó, néhány éve elhunyt, kevés kötetű, de igen művelt és nemes stílusú költő, Sán­­tha György, Babits és Németh László barátja nevezte elő­ször arany homoknak. Aktív pihenést, sőt hasznos ismeretszerzési lehetőséget a makramézás adott a lányok­nak. Erre a lakásdíszek, tér­elválasztók, különböző hasz­nálati tárgyak készítésére al­kalmas és mostanában újra divatos kézimunka fajtára Szűcs Károly és Zámbóné Ge­rencsér Mária, a seregélyesi szakmunkásképző intézet ta­nárai oktatták a lányokat, s a hozzá szükséges fonalat a Helvéciai Állami Gazdaság ajándékozta. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a tábor orvosa Hedvig Beáta, a most végző és ősztől megyénkben letelepülő szigorló volt: el­mondhatjuk, hogy a táboro­zás sikeres megszervezésében mintaszerűen fogott össze Bács-Kiskun és Fejér megye. (ász) Figyelmet, türelmet kíván a szőlőkötözés a tűző napon (Fotó: Kovács János) Munkaszünetben Bevezetés a makraméda Az arcokról, úgy tűnik, vidám levél készül az otthoniaknak FEJÉR MEGYEI A NÉPMŰVELŐ - KULCSEMBER Ha már a nyitott közmű­velődés, a nyitott ház elvé­ről beszélünk, természetes a szóhasználat: kulcsember a népművelő. Kulcs, mely a kulturális élet minden zár­ját nyitja. Az anyagi források meg­csappantak, a népművelőre egyre nagyobb szerep vár. A hatodik ötéves terv közmű­velődési mozgatóit így jelöl­te meg Pozsgay Imre műve­lődési miniszter: „... nem­csak a fejlesztési eszközöket kell megkeresni, hanem mindazokat az erőket és le­hetőségeket, amelyekkel a közművelődési programot teljesíteni lehet... Ha már az emberi tényezőkről annyi szó esett: éppen a népműve­lőben látom azt a képességet és lehetőséget, amellyel a nehézségeket úgy lehet áthi­dalni, hogy a hatodik ötéves tervidőszakban se következ­zék be visszaesés.. Képesség meg képzettség Tehát a népművelőben a képesség és a lehetőség... Hogy a helyi igények alap­ján, helyi emberekkel — ér­tük és nekik szóló művelő­dést szervezzen. Lám, megannyi emberi té­nyező. Hogy is állunk ezzel a népművelők esetében? Ha statisztikához fordulnánk, megtudnók, hogy kevesebb a főhivatású népművelőnk, mint­­kéne, s ennek is jó része (hol a harmada, hol­ a fele) nem szakképzett. Ám a számok elrejtenék azt, hogy a főhivatásúak milyen nép­művelői képességgel rendel­keznek, milyen hittel és fe­lelősséggel dolgoznak, egyál­talán tudják-e, értik-e tisz­tüket? A képzettség meg a képes­ség két dolog. A képzettség nem pótolhatja az emberi rátermettséget. Magam is vallom azt, amiről Vitányi Iván, a Művelődéskutató In­tézet igazgatója egy interjú­ban az újságíró megjegyzé­sére (miszerint vannak nép­művelők, akik megfelelő képzettség híján is igen ered­ményesen dolgoznak, mert megvan bennük az emberi, lokálpatrióta vagy nevelői lendület, valamint az elen­gedhetetlen helyismeret) —■ így válaszolt: „Különösnek tűnhet, hogy a Művelődésku­tató Intézet igazgatója előny­ben részesíti a népművelők természetes nevelői magatar­tását a képzettséggel szem­ben. .. Ha szabad ilyen nagy­képűen mondani, ez nálam tudományos meggyőződés. A népművelő tudásának is a személyiségét kell támogat­nia”. (Új tükör, 1981.) A személyiség törékenysége Elérkeztünk a közművelő­dés­ „emberi tényezője” té­májában a lényeghez: a sze­mélyiség milyenségéhez. Az említett beszédben Pozsgay miniszter hangosztatta, hogy az emberi tényezőről nem le­het másként szólni, mint a „teljes személyiséget számí­tásba véve”. Lényeges szem­pont. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ha van ennyi meg ennyi főhivatású nép­művelőnk, akkor már min­den emberi tényező adott. Pedig hány buktatója lehet annak, hogy jól is dolgozzon. Ismerünk szakképzett nép­művelőket, akik nagy aka­rással fogtak munkához, az­tán erejük, hitük megbi­csaklott. Személyiségükben valami elbizonytalanodott, összezavarodott vagy el­­kényelmesedett. Mihelyt azt mondjuk: a népművelő teljes személyiségével je­len van a munkában, már számolnunk kell mind­azzal a körülménnyel (a la­kástól, a családi életen, il­letve az egyedülléten, a sze­relmi zűrzavaron át a lelki­­állapot sokféleségéig), mely munkakedvét, közérzetét, munkabírását befolyásolja. Megkérdeztem néhány ta­pasztalt, megyei népművelő­től, hogyan látja a népműve­lő szerepét, lehetőségeit, sze­mélyiségét. Első ellenérvük az volt: kiválaszthatjuk-e magunknak emberünket? Vagy még visszább mennek: az egyetem, a főiskola vé­gez-e rátermettségi (termé­szetes emberi) képességvizs­gálatot? A megyék örülnek, ha egyáltalán jelentkezik új, szakképzett­­ népművelő. A diplomások zömmel a váro­sokban meg néhány nagy­községekben helyezkednek el. Pedig a falu kulturális életében lenne (lehetne) meghatározó szerepe egy-egy jó népművelőnek. Különö­sen ott égetően fontos a je­lenlétük, ahol a községhez tartozó falvakban megszűnt az iskola, elköltözött az ér­telmiség. Nagy gond, hogy gyorsan változtatják helyüket a nép­művelők. A községet, annak embereit nincs idejük megis­merni, a helyi igényekhez szabott kulturális életet nincs idejük megteremteni. Pedig a szocialista közműve­lődés egyik alapfeltétele, hogy a népművelői tevé­kenység az adott település, az adott közösség igényeire és lehetőségeire épüljön. Eh­hez természetesen kétoldalú ismeretszerzés kívánatos: is­merjék meg a művelődésku­tatók vizsgálatait tapaszta­latait, s az abból adódó ja­vaslatokat, gyakorlatias ön­vizsgálatot tartva hasznosít­sák mindazt, ami megvaló­sítható a maguk kulturális területén. Node, ehhez forgatni kell a legfrissebb szakirodalmat, s ugyanakkor forgolódni a legfrissebb falusi-városi lét­ben. Hogyan állunk ezzel? Tapasztalataim nem kedve­zőek; ritkán észleltem, hogy a népművelő töpreng a Kul­túra és Közösség című folyó­irat valamely „földszagú” (mert a valóság mélyéből metszett) tanulmánya fölött, érzékelvén, hogy itt róla is szó van. Ugyancsak ritkán találkoztam a faluját alapo­san ismerő népművelővel. Olyan ugyan akadt, aki tud­ta a „szöveget”, mindig a település igényeire hivatko­zott (programját igazolandó), ám nem volt érkezése ezt az igényt közelebbről megis­merni. Lám, mennyi összetevője van a művelődési életnek, a kulturális élet sokat hangosz­tatott „emberi tényezőjé­nek”! És mennyi összetevő­je a népművelő személyisé­gének, munkálkodásának, hatékonyságának. Mennyi az összetevő kint (a települé­sen) és benn (az emberben). Vigasztaló Mégis: újulni kell! Mind a művelődési életnek, mind a népmű­velőn­ek­ meg kell újí­tani önmagát, hogy eredmé­nyesen dolgozhasson. Eszkö­zök vannak hozzá; a már említetteken kívül például az iskolák bekapcsolódása a művelődési folyamatba, a kultúrház társadalmi veze­tőségének közreműködése­­stb. Mindez , még gyengén, erőtlenül jelentkezik a mű­velődésben. De már a küszö­bön van... Balogh Ödön DURKÓ GÁBOR raj»

Next