Fejér Megyei Hírlap, 1985. március (41. évfolyam, 50-75. szám)
1985-03-25 / 70. szám
I Gazdaság- és társadalompolitika A fák gyorsan halnak meg Madarak keringnek nyugtalanul a Népköztársaság út sűrű forgalma felett. Pedig megszokhatták már, ahogy mi, emberek is megszoktuk, itt lüktet Fehérvár egyik ütőere. Együtt a városi forgalom nagy áradatának minden kellemetlen velejárójával, lármával, porral, kipufogó gázok kékesszürke jellegével. Mindazzal, amit ma urbanisztikai ártalomnak szokás nevezni. Még szerencse, hogy a kerekben megmaradt néhány terebélyes fa, megszűrni kissé a szennyes levegőt, míg a fakótelep felől egymást érő gyermekintézményekig jutna, ahol óvodások játszanak az udvaron. Egy fával mindenesetre már kevesebb áll itt. Daruskocsi jött, fűrészes emberekkel. A gépfűrész könnyedén választja le a vastag ágakat. Évtizedekig tartott a természet növesztő munkája. A fűrész percek alatt boldogul vele. Két oldalt, a járdán megtorpannak a délután hazasietők. Ismeretlenek elegyednek szóba. Az arcokon ugyanazt a kifejezést látom, amit pár napja a Dózsa liget hasonló „látványosságánál” vettem észre a bámészkodókon. Nem a szenzáció, inkább az aggodalom vonásai. S a felháborodás moraja, amikor a metszésnek indult művelet a főágak levágásával végződik. És marad a csonka törzs, ami csak arra jó már, hogy kivágják, „kitermeljék”. 2. — Az is a szándékunk a lenyakazott fákkal — mondja Bocsor Gyuláné, a Városgazdálkodási Vállalat kertészeti osztályvezetője. — Amint lesz rá kapacitásunk. Most azért siettünk a városban a metszésekkel meg az elöregedett fák levágásával, mert végre sikerült Várpalotáról daruskocsit szereznünk. Mondom neki, hogy én ugyan nem értek a fákhoz (csak szeretem és féltem őket), de az a benyomásom, túlságosan is radikálisan végzik a kiöregedett fák „szanálását”, és a radikális metszéssel járó csonkításokat. — Higgye el — magyarázza — nincs igaza sem magának, sem az utcai aggodalmaskodóknak. Én ugyanúgy szeretem Fehérvár minden fáját, mint maguk. A Dózsaligeti metszést személyesen ellenőriztem. A liget fái, mint a fehérvári faállomány általában, elöregedtek. Szükség van ezekre a „műtétekre”, és újakat ültetünk a kivágottak helyett. — Ha így vesszük, valóban szinte valamennyit ki lehetne vágni... — Igen, éppen ezt akarjuk elkerülni a fokozatos cserével. A pótlással, sajnos, igen sok bajunk van. Most „várostűrő” fákkal kísérletezünk, előreneveljük, „edzetté” próbáljuk tenni őket, hogy legyen valami esélyük a városban a továbbélésre. — Sajnos, az az évi négyötezer fa, amit fásítási akciókon földbe ültetnek — kapcsolódik a beszélgetésbe Tölgyesi Ferenc, a vállalat igazgatója — nagyon rossz életlehetőségekkel indul, csak kevés marad meg belőlük. Tíz-tizenkét éves fákat kell ültetni ahhoz, hogy lehetőségünk legyen a hatékony pótlásra. — Akkor miért nem bánnak kíméletesebben a koros fákkal? — Emlékszik rá, amikor a Gagarin téren kidöntött a vihar egy nagy fát? Az illetőnek, aki akkor balesetet szenvedett, máig fizetjük a kártérítést. Ki meri vállalni az újabb kockázatot? 3. Kérésemre Tölgyesi Ferenc igazgató és Bocsor Gyuláné bejárták a metszések területét, ellenőrizni, helyesen végezték-e a munkát dolgozóik. — Úgy, amint mondtam, minden munka szükséges volt — mondja Bocsor Gyuláné — kivéve a Népköztársaság úti fakivágást. Azt nem mi csináltuk. Nagyon szeretném tudni, hogy ki tette ... Nyomozásom során eljutok a belvárosi óvoda vezető óvónőjéig. Nem szívesen nyilatkozik a dologról, de végül kiderül: ők vágatták ki azt a fát. Sőt, vágási engedélyt kaptak a szomszédos nagy fa kivágására is. Hogy kitől? Bocsor Gyulától, a városi tanács vb műszaki osztályának illetékesétől. Szabó Bakos Györggyel, a városi műszaki osztály helyettes vezetőjével megállapodom: egy napon belül ellenőrzik, mi is a helyzet a fehérvári fák most zajló ritkítása körül. 4. A Városgazdálkodási Vállalat igazgatójával beszélgetünk. — Önt is ott láttam a városvédő egyesület hétfői közgyűlésén. Emlékszik rá, milyen sok felszólaló tette szóvá a fehérvári fák mostoha sorsát? — Emlékszem. Viszont azt is tudom, milyen nagy nyomás nehezedik ránk másfelől, nemcsak a közületek, az ÉDÁSZ, hanem a lakosság részéről is. Sürgetik például a Schönherz úti platánsor kivágását, mert szemetelnek. Másutt az a panasz a nagy fák ellen, hogy elárnyékolják az ablakokat. Pedig azzal nincs a kivágott fa pótlása megoldva, hogy elültetnek helyette egy csemetét. Mikor lesz abból fa, és lesz-e egyáltalán? Változtatni csak úgy lehetne ezen a szemléleten, ha más nagyvárosok példáján mi is bevezetnénk a városi fák biológiai értékének a megállapítását. És aki fakivágást követel, annak be kellene fizetnie azt a jópár ezer, esetleg több tízezer forintnyi összeget egy fásítási alap javára. Erdőmérnökből újságíróvá lett kollégám pártatlan véleményéhez folyamodom. Ő szúrópróbaként a Dózsa ligetet nézte meg. A vágási felületek alapján az a véleménye: egészséges ágakat is levágtak. A halálra ítélt fa is élhetett volna még pár évet. Az is igaz viszont, mondja, hogy ijesztően elöregedett a park faállománya. Ha felnövekedett volna közöttük, tervszerű pótlással, egy friss állomány, a legtöbbet ki lehetne vágni. Szabó Bakos Györgyé az epilógus lehetősége. — Sajnos, mi is szomorú szívvel állapítjuk meg, évről évre rohamosan romlik a fehérvári faállomány. Ebben része van egy ránk is nehezedő nyomásnak: a belvárosi óvoda vezetője már régóta sürgeti például annak a két fának a kivágását a Népköztársaság útnál, mert fél, hogy a lehulló gallyak balesetet okozhatnak, félti a gyerekeket. Ha nem adjuk meg az engedélyt, és valóban baleset történik, miénk a felelősség. A romlás valódi oka viszont az, hogy a faállomány tervszerű, hatékony pótlásában évtizedes lemaradásokat kell behoznunk. Ígérjük a Fehérvár fáiért aggódó fehérvári közvéleménynek, mindent megteszünk ennek érdekében, amire csak pénz és lehetőség adódik. Madarak keringenek nyug talanul a Népköztársaság út körül a levegőben. Egy varjú végül leül a koronájától megfosztott fatörzsre, és azt mondja: Kár. Pedig egy madár nem tud róla, micsoda szüksége van egy városnak fákra, terebélyes lombokra. Akár a testnek tüdőre. S arról sem tud, micsoda szűkében van ennek Fehérvár. Mekis János 1. 5. 6. A jövő acélja Szilárd és könnyen alakítható A világ kohászata régóta törekszik olyan acélok előállítására, amelyek kétfázisúak, tehát nagyszilárdságúak és ugyanakkor könnyen alakíthatók. A fejlett kohászattal rendelkező országok nyomán a Dunai Vasmű is megoldotta most ezt a problémát. Kétéves kutató- és fejlesztőmunka eredményeként sikerült „dual-fázisú” acélt előállítania, melyet nagy szilárdsága mellett a szívóssági tulajdonságok alapján viszonylag könnyű megmunkálni. Előnyei közé tartozik, hogy felmelegítés nélkül lehet préselni, sajtolni, nyújtani, ami a továbbfeldolgozásnál jelentős energiamegtakarítással jár. Szilárdsága révén a belőle előállított alkatrész, szerkezet súlyát jelentősen csökkenteni lehet, tehát felhasználása anyagtakarékos. Az ELTE Általános Fizikai Tanszéke hathatós segítséget adott a cél eléréséhez, s ma már a különböző ötvözőelemek és a hengerlési paraméterek összehangolt szabályozásával elkészültek az első ilyen melegen hengerelt lemeztekercsek, készen állnak a belőlük készíthető termékek próbagyártására. A Dunai Vasmű a járműgyártás, a mezőgazdasági gépgyártás, valmint a szerkezetgyártás területén számít elsősorban az új acélfajta hasznosítására. Ezért a Magyar Vagon- és Gépgyárat, a Csepel Autógyárat és a Ganz- Mávagot felkérte közreműködésre az új termék hazai alkalmazásához. Tsz-vezetőségválasztás Soponyán A bizalom és a jó munka Soponya hosszú főutcáján már jóval a Rákóczi Termelőszövetkezet vezetőségválasztó közgyűlésének kezdő időpontja előtt megindult a „népvándorlás” a művelődési házba. A község életében fontos eseménynek számít a közgyűlés, amelyen újabb öt évre a vezetőség jövőjéről döntenek. Pauker Kálmán, a termelőszövetkezet főmezőgazdásza, a közgyűlés elnöke megnyitójában nagy tisztelettel köszöntötte az aktív és a nyugdíjas tagságot. Hangsúlyozta, hogy a mostani összejövetelnek több fontos célja van, hiszen lezárult egy ötéves ciklus a gazdaság életében. Földes István tsz-elnök tartott beszámolót, amelyben részletesen szólt az utóbbi évek eredményeiről, gondjairól. A soponyai szövetkezet 1984-ben jó gazdasági évet zárt. Termelési értékük 25,6 százalékkal nőtt 1983- hoz viszonyítva, és elérte a 123 millió forintot. Különösen a növénytermesztés volt eredményes, a kedvezőtlen időjárás ellenére. A termelési érték 36,6 százalékkal, az árbevétel pedig 8,8 százalékkal növekedett ebben az ágazatban. Búzából a tervezett 5,7 tonnával szemben 7 tonnát takarítottak be hektáronként. Kukoricából pedig a tervezett 8,3 tonna hozammal szemben 8,8 tonna termett hektáronként. A beszámoló nem hallgatta el azt sem, hogy a többi növénykultúra korántsem volt ilyen eredményes. A termelőszövetkezet tehát dinamikusan fejlődött a beszámolási időszakban. Múlt évi nyereségük 10 millió 224 ezer forint. A beszámoló után nem volt sok felszólalás, ami érthető, hiszen a közgyűlést megelőzően a munkahelyi közösségek és a küldöttgyűlések már megvitatták részletesen, alaposan a zárszámadást. Az azonban több alkalommal is megfogalmazódott, hogy a bizalom alapja a jó munka. A tagság bizalmát élvezte az egész vezetőség és a különböző bizottságok. Elhangzott: továbbra is a jól bevált utat kell folytatniuk, amely a jövőben újabb eredményeket hozhat. Milliner István, a Fejér megyei Tanács V. B. mezőgazdasági és élelmezésügyi osztályának vezetője arról szólt, hogy a soponyai Rákóczi Tsz eredményei önmagáért beszélnek. Azt azonban nem szabad elhallgatni, hogy az állattenyésztéstől többet várnak a jövőben. Kiváló búza- és kukoricatermésükkel joggal részt vehetnek az ez évi országos mezőgazdasági és élelmiszeripari kiállításon is. Nagy taps kísérte Mika Lászlóné nőbizottsági elnök beszámolóját, amikor bejelentették, hogy a 75. nemzetközi nőnap alkalmából a mezőgazdasági és élelmezésügyi miniszter Kiváló Munkáért kitüntetésben részesítette. A nőbizottság évek óta sokat tesz a szociális és a kulturális helyzet javításáért, az üdültetésért. Könnyű dolga volt Dudar János jelölőbizottsági elnöknek, amikor megtette a javaslatot a termelőszövetkezet vezetőségére, a nőbizottság elnökére és a munkaügyi döntőbizottság elnökére, tagjaira. A tagság egyöntetűen a folytonosságra adta voksát. A termelőszövetkezet elnöke újabb öt évre Földes István lett. Elnökhelyettesnek Pauker Kálmán főmezőgazdászt választották. A nőbizottság elnöki posztját ismét Mika Lászlóné tölti be, a munkaügyi döntőbizottság elnöke pedig továbbra is idős Borbás János. A termelőszövetkezet Vezetősége felszabadulásunk közelgő 40. évfordulója alkalmából a szövetkezeti mozgalomban kifejtett több évtizedes eredményes munkásságáért felszabadulási emlékplakettet adományozott Farkas Antalnénak, Ferdinánd Jánosnak, Szabó Istvánnak, Szűcs Jánosnak és Várkonyi Ferencnek. Felszabadulási oklevelet tízen, termelőszövetkezeti Kiváló Dolgozó kitüntetést pedig tizenheten kaptak. Csató József Pályán maradni A szakma szeretetére, a munkahely iránti ragaszkodásra jó példát ad a felnőttség küszöbén álló Specker János hengerész, akivel a Dunai Vasmű meleghengerművében beszélgettem. A fiatal szakmunkás két esztendeje dolgozik az említett munkahelyen. Beszélgetésünk kezdete előtt valamit még igazított a közelében levő hengerállvány egyik kapcsolóján, aztán a hengersori görgők csikorgócsörömpölő „rockját” valamelyest tompító étkezőfülkébe invitált. De még le sem ültünk, megint visszalépett a hengerhez, mert gyanús hang sipított belé a fiatal hengerész fülének távolról is ismerős zajba. A későbbiekben mindez vagy hétszer-nyolcszor megismétlődött még. A látottak alapján az emberben óhatatlanul az fogalmazódott meg: Specker János szívesen, s főleg felelősséggel végezheti munkáját. — Elnézést, de első a munka — szabadkozott a beszélgetés ismétlődő megszakadása miatt az ifjú hengerész, majd elmondta, hogy Rácalmáson végezte az általános iskolát; a nagyszülei nevelték másfél éves korától, s amikor elérkezett a pályaválasztás ideje, először ő is a motorszerelő-szakma iránt érdeklődött, de hallván, hogy abban a szakmában erős a túljelentkezés, tanácstalan lett a pályaválasztás kérdésében. Szerencsére, éppen az idő tájt vetítették iskolájukban a Dunai Vasmű hengerészeiről készült filmet. Ennek hatására Specker János is érdeklődni kezdett a hengerész-szakma iránt, s végül is 1980-ban a dunaújvárosi 316-os Szakmunkásképző Intézet egyik hengerésztanuló osztályában folytatta tanulmányait. — A csoport szakmai beilleszkedése fölött az üzem tapasztalt hengerészei vállaltak védnökséget — szól közbe Balogh Miklós. — Történetesen engem bízott meg a gyáregység vezetősége, hogy kísérjem figyelemmel a fiúk munkáját, és segítsem őket eligazodni az üzemi élet rejtelmeiben. — Mi lett a patronálás végeredménye ? — Egy híjával valamenynyien megmaradtunk a hengerműben — mondja a végeredményt Specker János. — Miért? — Elsősorban azért, mert idekerülésünk első napjáról éreztük, hogy törődnek velünk. A szakmunkástanulónak éppúgy lehetnek gondjai, mint a felnőtteknek. Jól esett a segítő gondoskodás. Persze, az sem mellékes, hogy tanulóként már elég szép pénzt kaptunk. — Jelenleg is tart még ez a törődés? — Nem udvariaskodásból mondom: Óvári József üzemvezető most is szemmel tart valamennyiünket. Egy kis magánbeszélgetésre mindig futja az idejéből. A beilleszkedésemet illetően, sokat köszönhetek a Szamuely brigádnak is. Nem volt könnyű a tanulóélet után átállnom a folyamatos melegüzemi munkára. — A jó kollektíván kívül, mi számított még az ittmaradásban? — A melegsori pótlékot éppen akkor vezették be a vasműben, amikor a mi csoportunk befejezte az iskolát. A havi 3700 forint pótlék az én esetemben igen erős érv volt a maradáshoz. Az elfogadható kereset mellett, persze az is hozzá tartozik Specker János vasműi pályafutásához, hogy a munkahelyi KISZ-életben aktívan ténykedő ifjú hengerészt hamar beválasztották a KISZ-vezetőségbe, s őrá bízták a gazdaságpolitikai felelős tisztségét. A politikai kérdések iránt fogékony KISZ-fiatalra felfigyeltek a pártalapszervezetben is, és a munkában tanúsított szorgalma alapján Specker János neve felkerült a párttagság felé orientálandók listájára. Mindezek alapján nem túlzás azt írni: Specker János pályakezdő szakmunkás a maga pályáját ígéretesen kezdte el. De nála is jelentkeztek a gondok, a pályát fékező akadályok. — A szakmai képesítés megszerzése után, azon melegében nekikezdtem a szakközépiskolának. Az első félévi vizsgán sikerrel túl is jutottam. Aztán rá kellett döbbennem: ha lakást akarok, ha előbbre akarok lépni, anyagilag, akkor minden alkalmat meg kell ragadnom a pénzkeresésre. Abbahagytam hát a tanulást, és nekiláttam a darukezelői képesítés megszerzésének, mert darusként könnyedén bekerülhetek valamelyik ügmbe. Ez most az üzemi vgmek egyik „hiányszakmája”. Kell a pénz, és ez ma sok mindent átértékel az üzemben. Az ígéretes szakmai előmenetelt tehát gyakorta fékezheti a többletjövedelem utáni hajtás. Persze, nem Specker János tehet arról, hogy mindez így alakult. A hengerműben 28 esztendeje dolgozó László János, a hengerelőkészítő műhely csoportvezetője, ezt az ellentmondásos képet még tovább árnyalja: — A hengerészek Dunaújvárosban nem mehetnek más céghez, annyira speciális szakma. A lakatosok, a hegesztők viszont keresett emberek. Ha egy tapasztalt szakmunkás távozik, évek kellenek a helyére lépő betanításához. Röviden szólva, nincs megfizetve a kisegítők, a tmk-munkások szaktudása. Aki tehát nem sajnálja az éveit, a cimboráit, könnyedén vált új, több fizetést adó munkahelyre. S miközben az iméntieket mondja az ősz hajú mester, látni lehet, hogy az általa irányított, összeszokott gárda miként végzi szinte szótlanul, csak a mozdulatos nyelvén „beszélve”, a több mázsányi támhenger cseréjét. És ha László János nem is beszél róla, a látottakból, a helyzetből kiérződik: az ötven felé tartó szakmunkások, a „régi emberek” nem csupán azért akarnak maradni a munkahelyükön, mert féltik törzsgárda-éveiket, hanem azért is, mert tudásuk, tapasztalatuk alapján igencsak érdemesek. — Reménykedünk — mondja halk hanghordozásban a búcsúmondatot a a támhengercserét végző csoport vezetője.• Lesz jobb is. Lánczos András |