Fejér Megyei Hírlap, 1985. március (41. évfolyam, 50-75. szám)

1985-03-25 / 70. szám

I Gazdaság- és társadalompolitika A fák gyorsan halnak meg Madarak keringnek nyug­talanul a Népköztársaság út sűrű forgalma felett. Pedig megszokhatták már, ahogy mi, emberek is megszoktuk, itt lüktet Fehérvár egyik ütő­ere. Együtt a városi forgalom nagy áradatának minden kel­lemetlen velejárójával, lár­mával, porral, kipufogó gá­zok kékesszürke jellegével. Mindazzal, amit ma urbanisz­tikai ártalomnak szokás ne­vezni. Még szerencse, hogy a kerekben megmaradt né­hány terebélyes fa, megszűrni kissé a szennyes levegőt, míg a fa­kótelep felől egymást érő gyermekintézményekig jutna, ahol óvodások játszanak az udvaron. Egy fával mindenesetre már kevesebb áll itt. Darus­kocsi jött, fűrészes emberek­kel. A gépfűrész könnyedén választja le a vastag ágakat. Évtizedekig tartott a termé­szet növesztő munkája. A fű­rész percek alatt boldogul ve­le. Két oldalt, a járdán meg­torpannak a délután hazasi­­etők. Ismeretlenek elegyed­nek szóba. Az arcokon ugyan­azt a kifejezést látom, amit pár napja a Dózsa liget ha­sonló „látványosságánál” vettem észre a bámészkodó­kon. Nem a szenzáció, inkább az aggodalom vonásai. S a felháborodás moraja, amikor a metszésnek indult művelet a főágak levágásával végző­dik. És marad a csonka törzs, ami csak arra jó már, hogy kivágják, „kitermeljék”. 2. — Az is a szándékunk a lenyakazott fákkal — mondja Bocsor Gyuláné, a Városgaz­dálkodási Vállalat kertészeti osztályvezetője. — Amint lesz rá kapacitásunk. Most azért siettünk a városban a metszésekkel meg az elörege­dett fák levágásával, mert végre sikerült Várpalotáról daruskocsit szereznünk. Mondom neki, hogy én ugyan nem értek a fákhoz (csak szeretem és féltem őket), de az a benyomásom, túlságosan is radikálisan végzik a kiöregedett fák „sza­nálását”, és a radikális met­széssel járó csonkításokat. — Higgye el — magyarázza — nincs igaza sem magának, sem az utcai aggodalmasko­dóknak. Én ugyanúgy szere­tem Fehérvár minden fáját, mint maguk. A Dózsa­ligeti metszést személyesen ellen­őriztem. A liget fái, mint a fehérvári faállomány általá­ban, elöregedtek. Szükség van ezekre a „műtétekre”, és újakat ültetünk a kivágottak helyett. — Ha így vesszük, valóban szinte valamennyit ki lehet­ne vágni... — Igen, éppen ezt akarjuk elkerülni a fokozatos cseré­vel. A pótlással, sajnos, igen sok bajunk van. Most „vá­­rostűrő”­ fákkal kísérlete­zünk, előreneveljük, „edzet­té” próbáljuk tenni őket, hogy legyen valami esélyük a városban a továbbélésre. — Sajnos, az az évi négy­öt­ezer fa, amit fásítási akció­kon földbe ültetnek — kap­csolódik a beszélgetésbe Tölgyesi Ferenc, a vállalat igazgatója — nagyon rossz életlehetőségekkel indul, csak kevés marad meg belőlük. Tíz-tizenkét éves fákat kell ültetni ahhoz, hogy lehetősé­günk legyen a hatékony pót­lásra. — Akkor miért nem bán­nak kíméletesebben a koros fákkal? — Emlékszik rá, amikor a Gagarin téren kidöntött a vi­har egy nagy fát? Az illető­nek, aki akkor balesetet szen­vedett, máig fizetjük a kárté­rítést. Ki meri vállalni az újabb kockázatot? 3. Kérésemre Tölgyesi Ferenc igazgató és Bocsor Gyuláné bejárták a metszések terüle­tét, ellenőrizni, helyesen vé­gezték-e a munkát dolgozóik. — Úgy, amint mondtam, minden munka szükséges volt — mondja Bocsor Gyu­láné — kivéve a Népköztár­saság úti fakivágást. Azt nem mi csináltuk. Nagyon szeret­ném tudni, hogy ki tette ... Nyomozásom során eljutok a belvárosi óvoda vezető óvó­nőjéig. Nem szívesen nyilat­kozik a dologról, de végül kiderül: ők vágatták ki azt a fát. Sőt, vágási engedélyt kaptak a szomszédos nagy fa kivágására is. Hogy kitől? Bocsor Gyulától, a városi ta­nács vb műszaki osztályának illetékesétől. Szabó Bakos Györggyel, a városi műszaki osztály he­lyettes vezetőjével megálla­podom: egy napon belül el­lenőrzik, mi is a helyzet a fe­hérvári fák most zajló ritkí­tása körül. 4. A Városgazdálkodási Válla­lat igazgatójával beszélge­tünk. — Önt is ott láttam a vá­rosvédő egyesület hétfői köz­gyűlésén. Emlékszik rá, mi­lyen sok felszólaló tette szó­vá a fehérvári fák mostoha sorsát? — Emlékszem. Viszont azt is tudom, milyen nagy nyo­más nehezedik ránk másfe­lől, nemcsak a közületek, az ÉDÁSZ, hanem a lakosság részéről is. Sürgetik például a Schönherz úti platánsor kivágását, mert szemetelnek. Másutt az a panasz a nagy fák ellen, hogy elárnyékolják az ablakokat. Pedig azzal nincs a kivágott fa pótlása megoldva, hogy elültetnek helyette egy csemetét. Mikor lesz abból fa, és lesz-e egy­általán? Változtatni csak úgy lehetne ezen a szemléleten, ha más nagyvárosok példá­ján mi is bevezetnénk a vá­rosi fák biológiai értékének a megállapítását. És aki fakivá­gást követel, annak be kelle­ne fizetnie azt a jópár ezer, esetleg több tízezer forintnyi összeget egy fásítási alap ja­vára. Erdőmérnökből újságíróvá lett kollégám pártatlan véle­ményéhez folyamodom. Ő szúrópróbaként a Dózsa lige­tet nézte meg. A vágási felü­letek alapján az a véleménye: egészséges ágakat is levág­tak. A halálra ítélt fa is él­hetett volna még pár évet. Az is igaz viszont, mondja, hogy ijesztően elöregedett a park faállománya. Ha felnö­vekedett volna közöttük, tervszerű pótlással, egy friss állomány, a legtöbbet ki le­hetne vágni. Szabó Bakos Györgyé az epilógus lehetősége. — Sajnos, mi is szomorú szívvel állapítjuk meg, évről évre rohamosan romlik a fe­hérvári faállomány. Ebben része van egy ránk is nehe­zedő nyomásnak: a belvárosi óvoda vezetője már régóta sürgeti például annak a két fának a kivágását a Népköz­­társaság útnál, mert fél, hogy a lehulló gallyak balesetet okozhatnak, félti a gyereke­ket. Ha nem adjuk meg az engedélyt, és valóban baleset történik, miénk a felelősség. A romlás valódi oka viszont az, hogy a faállomány terv­szerű, hatékony pótlásában évtizedes lemaradásokat kell behoznunk. Ígérjük a Fehér­vár fáiért aggódó fehérvári közvéleménynek, mindent megteszünk ennek érdekében, amire csak pénz és lehetőség adódik. Madarak keringenek nyug­ talanul a Népköztársaság út körül a levegőben. Egy var­jú végül leül a koronájától megfosztott fatörzsre, és azt mondja: Kár. Pedig egy madár nem tud róla, micsoda szüksége van egy városnak fákra, terebé­lyes lombokra. Akár a test­nek tüdőre. S arról sem tud, micsoda szűkében van ennek Fehérvár. Mekis János 1. 5. 6. A jövő acélja Szilárd és könnyen alakítható A világ kohászata régóta törekszik olyan acélok előál­lítására, amelyek kétfázisúak, tehát nagyszilárdságúak és ugyanakkor könnyen alakít­hatók. A fejlett kohászattal rendelkező országok nyomán a Dunai Vasmű is megoldotta most ezt a problémát. Két­éves kutató- és fejlesztőmun­ka eredményeként sikerült „dual-fázisú” acélt előállíta­nia, melyet nagy szilárdsága mellett a szívóssági tulajdon­ságok alapján viszonylag könnyű megmunkálni. Elő­nyei közé tartozik, hogy fel­­melegítés nélkül lehet pré­selni, sajtolni, nyújtani, ami a továbbfeldolgozásnál jelen­tős energiamegtakarítással jár. Szilárdsága révén a belő­le előállított alkatrész, szer­kezet súlyát jelentősen csök­kenteni lehet, tehát felhasz­nálása anyagtakarékos. Az ELTE Általános Fizikai Tanszéke hathatós segítséget adott a cél eléréséhez, s ma már a különböző ötvözőele­mek és a hengerlési paramé­terek összehangolt szabál­yo­zásával elkészültek az első ilyen melegen hengerelt le­meztekercsek, készen állnak a belőlük készíthető termé­kek próbagyártására. A Dunai Vasmű a jármű­­gyártás, a mezőgazdasági gépgyártás, valmint a szerke­zetgyártás területén számít elsősorban az új acélfajta hasznosítására. Ezért a Ma­gyar Vagon- és Gépgyárat, a Csepel Autógyárat és a Ganz- Mávagot felkérte közreműkö­désre az új termék hazai al­kalmazásához. Tsz-vezetőségválasztás Soponyán A bizalom és a jó munka Soponya hosszú főutcáján már jóval a Rákóczi Terme­lőszövetkezet vezetőségvá­lasztó közgyűlésének kezdő időpontja előtt megindult a „népvándorlás” a művelődési házba. A község életében fontos eseménynek számít a közgyűlés, amelyen újabb öt évre a vezetőség jövőjéről döntenek. Pauker Kálmán, a termelő­­szövetkezet főmezőgazdásza, a közgyűlés elnöke megnyi­tójában nagy tisztelettel kö­szöntötte az aktív és a nyug­díjas tagságot. Hangsúlyoz­ta, hogy a mostani összejöve­telnek több fontos célja van, hiszen lezárult egy ötéves ciklus a gazdaság életében. Földes István tsz-elnök tartott beszámolót, amelyben részletesen szólt az utóbbi évek eredményeiről, gond­jairól. A soponyai szövetke­zet 1984-ben jó gazdasági évet zárt. Termelési értékük 25,6 százalékkal nőtt 1983- hoz viszonyítva, és elérte a 123 millió forintot. Különö­sen a növénytermesztés volt eredményes, a kedvezőtlen időjárás ellenére. A terme­lési érték 36,6 százalékkal, az árbevétel pedig 8,8 százalék­kal növekedett ebben az ága­zatban. Búzából a tervezett 5,7 tonnával szemben 7 ton­nát takarítottak be hektá­ronként. Kukoricából pedig a tervezett 8,3 tonna hozam­mal szemben 8,8 tonna ter­mett hektáronként. A beszámoló nem hallgatta el azt sem, hogy a többi nö­vénykultúra korántsem volt ilyen eredményes. A termelőszövetkezet te­hát dinamikusan fejlődött a beszámolási időszakban. Múlt évi nyereségük 10 mil­lió 224 ezer forint. A beszámoló után nem volt sok felszólalás, ami ért­hető, hiszen a közgyűlést megelőzően a munkahelyi közösségek és a küldöttgyű­lések már megvitatták rész­letesen, alaposan a zárszám­adást. Az azonban több alkalom­mal is megfogalmazódott, hogy a bizalom alapja a jó munka. A tagság bizalmát élvezte az egész vezetőség és a különböző bizottságok. El­hangzott: továbbra is a jól bevált utat kell folytatniuk, amely a jövőben újabb ered­­­ményeket hozhat. Milliner István, a Fejér megyei Tanács V. B. mező­gazdasági és élelmezésügyi osztályának vezetője arról szólt, hogy a soponyai Rá­kóczi Tsz eredményei ön­magáért beszélnek. Azt azon­ban nem szabad elhallgatni, hogy az állattenyésztéstől többet várnak a jövőben. Kiváló búza- és kukoricater­mésükkel joggal részt vehet­nek az ez évi országos me­zőgazdasági és élelmiszeripa­ri kiállításon is. Nagy taps kísérte Mika Lászlóné nőbizottsági elnök beszámolóját, amikor beje­lentették, hogy a 75. nem­zetközi nőnap alkalmából a mezőgazdasági és élelmezés­­ügyi miniszter Kiváló Mun­káért kitüntetésben részesí­tette. A nőbizottság évek óta sokat tesz a szociális és a kulturális helyzet javításá­ért, az üdültetésért. Könnyű dolga volt Dudar János jelölőbizottsági elnök­nek, amikor megtette a ja­vaslatot a termelőszövetkezet vezetőségére, a nőbizottság elnökére és a munkaügyi döntőbizottság elnökére, tag­jaira. A tagság egyöntetűen a folytonosságra adta voksát. A termelőszövetkezet elnö­ke újabb öt évre Földes Ist­ván lett. Elnökhelyettesnek Pauker Kálmán főmezőgaz­dászt választották. A nőbi­zottság elnöki posztját ismét Mik­a Lászlóné tölti be, a munkaügyi döntőbizottság elnöke pedig továbbra is idős Borbás János. A termelőszövetkezet Ve­zetősége felszabadulásunk közelgő 40. évfordulója al­kalmából a szövetkezeti moz­galomban kifejtett több év­tizedes eredményes munkás­ságáért felszabadulási emlék­plakettet adományozott Far­kas Antalnénak, Ferdinánd Jánosnak, Szabó István­nak, Szűcs Jánosnak és Várkonyi Ferencnek. Fel­­szabadulási oklevelet tízen, termelőszövetkezeti Kiváló Dolgozó kitüntetést pedig ti­zenheten kaptak. Csató József Pályán maradni A szakma szeretetére, a munkahely iránti ragaszko­dásra jó példát ad a felnőtt­ség küszöbén álló Specker János hengerész, akivel a Dunai Vasmű meleghenger­művében beszélgettem. A fiatal szakmunkás két esztendeje dolgozik az emlí­tett munkahelyen. Beszélge­tésünk kezdete előtt valamit még igazított a közelében levő hengerállvány egyik kapcsolóján, aztán a hen­gersori görgők csikorgó­csörömpölő „rockját” vala­melyest tompító étkezőfülké­be invitált. De még le sem ültünk, megint visszalépett a hengerhez, mert gyanús hang sipított belé a fiatal hengerész fülének távolról is ismerős zajba. A későbbiekben mindez vagy hétszer-nyolcszor meg­ismétlődött még. A látottak alapján az emberben óha­tatlanul az fogalmazódott meg: Specker János szíve­sen, s főleg felelősséggel vé­gezheti munkáját. — Elnézést, de első a munka — szabadkozott a be­szélgetés ismétlődő megsza­kadása miatt az ifjú henge­rész, majd elmondta, hogy Rácalmáson végezte az ál­talános iskolát; a nagyszülei nevelték másfél éves korá­tól, s amikor elérkezett a pályaválasztás ideje, először ő is a motorszerelő-szakma iránt érdeklődött, de hall­ván, hogy abban a szakmá­ban erős a túljelentkezés, ta­nácstalan lett a pályaválasz­tás kérdésében. Szerencsére, éppen az idő tájt vetítették iskolájukban a Dunai Vasmű hengerészeiről készült fil­met. Ennek hatására Specker János is érdeklődni kezdett a hengerész-szakma iránt, s végül is 1980-ban a duna­újvárosi 316-os Szakmun­kásképző Intézet egyik hen­gerésztanuló osztályában folytatta tanulmányait. — A csoport szakmai be­illeszkedése fölött az üzem tapasztalt hengerészei vál­laltak védnökséget — szól közbe Balogh Miklós. — Történetesen engem bízott meg a gyáregység vezetősé­ge, hogy kísérjem figyelem­mel a fiúk munkáját, és se­gítsem őket eligazodni az üzemi élet rejtelmeiben. — Mi lett a patronálás végeredménye ? — Egy híjával valameny­­nyien megmaradtunk a hen­germűben — mondja a vég­eredményt Specker János. — Miért? — Elsősorban azért, mert idekerülésünk első napjáról éreztük, hogy törődnek ve­lünk. A szakmunkástanu­lónak éppúgy lehetnek gond­jai, mint a felnőtteknek. Jól esett a segítő gondoskodás. Persze, az sem mellékes, hogy tanulóként már elég szép pénzt kaptunk. — Jelenleg is tart még ez a törődés? — Nem udvariaskodásból mondom: Óvári József üzemvezető most is szemmel tart valamennyiünket. Egy kis magánbeszélgetésre min­dig futja az idejéből. A be­illeszkedésemet illetően, so­kat köszönhetek a Szamuely brigádnak is. Nem volt könnyű a tanulóélet után átállnom a folyamatos me­legüzemi munkára. — A jó kollektíván kívül, mi számított még az ittma­­radásban? — A melegsori pótlékot éppen akkor vezették be a vasműben, amikor a mi csoportunk befejezte az is­kolát. A havi 3700 forint pótlék az én esetemben igen erős érv volt a maradáshoz. Az elfogadható kereset mellett, persze az is hozzá tartozik Specker János vas­műi pályafutásához, hogy a munkahelyi KISZ-életben aktívan ténykedő ifjú hen­gerészt hamar beválasztot­ták a KISZ-vezetőségbe, s őrá bízták a gazdaságpoliti­kai felelős tisztségét. A poli­tikai kérdések iránt fogé­kony KISZ-fiatalra felfi­gyeltek a pártalapszervezet­­ben is, és a munkában ta­núsított szorgalma alapján Specker János neve felke­rült a párttagság felé orien­­tálandók listájára. Mindezek alapján nem túlzás azt írni: Specker Já­nos pályakezdő szakmunkás a maga pályáját ígéretesen kezdte el. De nála is jelent­keztek a gondok, a pályát fékező akadályok. — A szakmai képesítés megszerzése után, azon me­legében nekikezdtem a szak­­középiskolának. Az első fél­évi vizsgán sikerrel túl is jutottam. Aztán rá kellett döbbennem: ha lakást aka­rok, ha előbbre akarok lép­ni, anyagilag, akkor minden alkalmat meg kell ragadnom a pénzkeresésre. Abbahagy­tam hát a tanulást, és neki­láttam a darukezelői képesí­tés megszerzésének, mert darusként könnyedén be­kerülhetek valamelyik ügm­­be. Ez most az üzemi vgm­­ek egyik „hiány­szakmája”. Kell a pénz, és ez ma sok mindent átértékel az üzem­ben. Az ígéretes szakmai elő­menetelt tehát gyakorta fékezheti a többletjövedelem utáni hajtás. Persze, nem Specker János tehet arról, hogy mindez így alakult. A hengerműben 28 eszten­deje dolgozó László János, a hengerelőkészítő műhely csoportvezetője, ezt az el­lentmondásos képet még to­vább árnyalja: — A hengerészek Dunaúj­városban nem mehetnek más céghez, annyira speci­ális szakma. A lakatosok, a hegesztők viszont keresett emberek. Ha egy tapasztalt szakmunkás távozik, évek kellenek a helyére lépő beta­nításához. Röviden szólva, nincs megfizetve a kisegí­tők, a tmk-munkások szak­tudása. Aki tehát nem saj­nálja az éveit, a cimboráit, könnyedén vált új, több fize­tést adó munkahelyre. S miközben az iméntieket mondja az ősz hajú mester, látni lehet, hogy az általa irányított, összeszokott gár­da miként végzi szinte szót­lanul, csak a mozdulatos­ nyelvén „beszélve”, a több mázsányi támhenger cseré­jét. És ha László János nem is beszél róla, a látottakból, a helyzetből kiérződik: az öt­ven felé tartó szakmunká­sok, a „régi emberek” nem csupán azért akarnak ma­radni a munkahelyükön, mert féltik törzsgárda-évei­­ket, hanem azért is, mert tudásuk, tapasztalatuk alap­ján igencsak érdemesek. — Reménykedünk — mondja halk hanghordozás­ban a búcsúmondatot a a támhengercserét végző cso­port vezetője.­­• Lesz jobb is. Lánczos András |

Next