Fejér Megyei Hírlap, 1991. október (47. évfolyam, 230-255. szám)

1991-10-22 / 248. szám

8. OLDAL 1956, te csillag! Október 6. vasárnap volt. A Látókör fiatal versmondói próbál­ták áttörni az idő és a közöny vastag falait. Hogy emlékeztesse­nek a 48-49-es szabadságharc kivégzett mártírjaira. Nemcsak az aradi „tizenháromra”, mindazokra, akiket az osztrák önkény megtorlása halálba küldött. Ezen az estén hangzott el egy részlet a Magyar vértanuk könyvéből, mely a fehérvári áldozatoknak is elégtételt szolgáltatott. „A tömeges kivégzések sorát a székesfe­hérvári áldozatok nyitják meg.” 1849. augusztus 14-én hat fehér­vári polgár - volt nemzetőr - esett el a pesti Újépület mögött, testükben halálos golyókkal. Érdemes ideidézni a nevüket: Ha­­velka Ferenc, Hübner András, Gáncs Pál, Kuczka Mihály, Uicz Ignác, Varga Mihály. A Halesz kertben emelt emlékmű - ahol elfogták és megkínoz­ták őket - valahogy kikopott a város tudatából. S a betelepülő újaknak már szinte semmit sem mond ez a név.­Pedig Kacziány Géza, a Magyar vértanuk könyve szerzője így ír 1906-ban kiadott könyvében: „Ez a hely a forradalmi szellemű s ma is tiszta hazafias ős város kálváriája, hova „nem felejteni” a honfiak kizarándokolnak.” Kizarándokolnak? Serfőző Simon írta a sokat idézett verset, a Feledésből az emlékmű­t. Sok ilyen „emlékművet” állítottunk. A múltban és jelenben. Nem válik dicsőségünkre. De, úgy látszik, el kell telnie a „történelmi időnek”, hogy a gyász és emlékezés visszakapja jogait. Legalább harminc évnek. Hisz Kacziány Géza valóban teljességre törekvő könyve is fél évszá­zaddal a történtek után láthatott napvilágot. Hogy emléket állít­son a kivégzett száz magyar vértanúnak, „kiket az osztrák önkény s a szolgálatába szegődött czári pribékek áldozatul ejtettek”. És mintha a történelem ismételné önmagát. Eljött 1956 dicsőséges és véres októbere. Ahogy „el nem for­duló tekintetű tanú”, Petri György írta: „A kis októberi forrada­lom.” S következett rá harminchárom év feledés. Mintha mind­annyian magunkban hurcoltuk volna a mérgező feledékenység pici emlékműveit. Ki miért akarta eltemetni - no, nem az eleset­teket, a holtakat - az „eseményt”, (hányféle eufémizmus szüle­tett mindarra, ami 56-ban történt...) már nem is érdekes. A kifáradt és megtört, az erőszaktól megfélemlített tömegek - értelmiségiek és munkások - megkötötték a maguk kis kompro­misszumait. Nem tehettek mást. A túlélés érdekében. S hányszor reménytelennek tűnt az „ügy”. Az, hogy itt változik valami. Hányszor megtagadtuk - hajnali kakasszóra - 56 októ­berének véres és dicsőséges árnyait. A „temetetlen holtakat”. Hányszor nem akartunk arra gondolni, hogy törékeny, „traban­­tos”, másodállásos jólétünk abból a harcból is született, melyet a pesti utcán vívtak a szovjet páncélosok ellen a lelkesült, életüket nem kímélő kamaszok. Akiket aztán a börtönökből akasztófára juttatott a „népköztársaság” vérbírósága. S nevüket alig emlegeti valaki, ha egyáltalán tudja. Milyen mély csönd vette körül Fónay Jenő könyvét, a Kiáltást! Emlékezni kényelmetlen. Még most is! A kötet megrázó és felrázó dokumentuma az 56 utáni börtönkálváriáknak. A „halá­los cellának”, ahol a szerző majd két évet töltött. Végül „kegyel­mes úrként” 63-ban távozhatott. Megrázó olvasni azokat a sorokat, amikor az utolsó percekről számol be. Amikor a cellatársat kegyetlen kezek ragadják meg, és viszik az akasztófa alá. S felhangzik a búcsúszó: Isten veletek! Éljen Magyarország! És a kiáltást elnyelték a börtönfalak. Nagy szégyenünk az a kollektív amnézia, amivel éltünk jóideig. S még nagyobb, hogy képtelenek vagyunk a tisztes, emberi főhaj­tásra. Az emlékezésre. Pedig a latin közmondás szerint: A halott megragadja az élőt. S az élőnek kell teljesítenie kötelességét. Az októberek mártírjaival szemben. Hol tartunk ma? Halvány kezdeményezések, s egy parányi emléktábla a Magyar Király Szállón. Amit az idén is megkoszorúzunk. Ennél talán többre volna szükség. Méltóbb kegyeleti helyre. Mi hiányzik? A jószándék? A pénz? Vagy mindkettő? 1956 októberi forradalmának 35. évfordulója közeleg. Lerót­tuk-e tartozásunkat annak az eseménynek, amely az újkori Ma­gyarország történelmének meghatározó dátuma? Azoknak az embereknek, akik a forradalomban való részvételükért súlyos börtönbüntetést szenvedtek? Elég az emlékplakett? A nyugdíj­­kiegészítés? Hány Wittner Máriához hasonló sorsú idős férfi és nő tengődik köztünk, a legmélyebb nyomorban, és nem jut neki a legkisebb figyelem és részvét sem. Nem tudom, ki írta le a mai magyar közérzetről: itt mindenki olyan gőgös, mintha személye­sen ő idézte elő volna fordulatot. Legyünk már kicsit szerényebbek, s vegyük végre tudomásul: mindaz, ami rendszerváltoztatáshoz vezetett, ott kezdődött,­­ 1956 október 23-án, a pesti utcán - ahol vér folyt -, s folytatódott a Kádár-rezsim sokszor elátkozott börtöneiben. Ha már könyveknél tartunk, sajnos csak nemrég került a kezembe a Költők forradalma (Antológia 1953-1956) című kö­tet. A Kiadó: Occidental Press, Washington, 1986. Rendkívül tanulságos olvasmány. Segít oldani - remélhetően múlékony­­ történelmi emlékezetkiesésünket. Ebben a válogatásban akad­tam rá Benjámin László Elesettek című versére, így kezdődik: „Lánctalpakon, egyenruhában jött a HALÁL értetek. Szerelem, munka, remény, jó és rossz tőletek elvétetett. De már emléketektől is veszik el a becsületet. ” Látnoki szavak. Hosszú korszakon át a szidalom és gyalázko­­dás hullt mindazokra, akik megkísérelték a lehetetlennek látszót: fegyvert fogtak a „fasiszta kommunizmus” ellen. Vissza kell­­ adnunk az elvett becsületet, köznapi hősöknek és nemzeti már­tírjainak egyaránt. Hogy is írta Petőfi? „Ezerkilencszáznegy­­vennyolc, te csillag...”. Ne csak tankönyveinkbe szedjük, a lélek- t be véssük kitörölhetetlenül: Ezerkilencszázötvenhat, te csillag! Olyan csillag ez, mely kiolthatatlanul ragyog a magyar égen. Péntek Imre Jobbágy Károly Dutka Ákos: A rádió mellett Ember és magyar (Dutka Ákos, a 75 éves költő, Ady barátja küldte a Magyar Ifjúságnak) Ady kérdezte sorsa éjjelén: Lehet-e az ember, ember és magyar? Feleltek ti bátor, szent fiúk Lássuk: A világ most velünk mit akar? Vagyunk egy szálig elszánt emberek, Kiket tiporni tovább nem lehet. Ha kell még én is Veletek halok Ha engedtek, Ti szent fiatalok. Öt nap, s öt véres szörnyű éjszaka A csillagokba írta szentelt nevetek. Köszönöm néktek, drága szent fiúk, Hogy visszaadtátok a csüggedő hitet, S a barrikádok hunyó szent sugarainál Adynak kiáltsuk szabadon ma már, Mit az Ég falára vérrel írtatok: Emberek vagyunk, újra magyarok! (Magyar Ifjúság, 1956 november 3.)­­ Tollas Tibor: Emlékbeszéd egy ifjú harcos felett Húsz éves volt és húsz napot Harcolt át éllen szomjan. Húsz éves volt, s most halott. Úgy pihent el karomban, Mintha csak álmodna tovább S szíve fölött egy átkos ólom megölte a csodát... Hallom, kérdése hogy fön át: - „Testvér, nézd meg a sebemet, Ugye hogy nem halálos?” -Ahogy fuldoklott, úgy ömölt A porba drága vére. Falánkul itta fel a föld Páncélos tört a térre - S csend lett utána, furcsa csend S felelt a véres utca lent, Reánk borult a város, Túl a falakon zúgva ment Új csapat át a sáros Holtakon... s lecsukló fejét Öleltem s hívtam: „Jaj ne még! A sebed nem halálos!” -Friss vér folyt és egyre nőtt Két ágra szakadt forrás - Folyammá duzzadt, fölkelők,­­ Egy szívre dobbant ország Törte szét gátját, s átcsapott Az Alpok hűvös bércén, S menetelt száz és száz halott... Szégyenükben a tárt karok Lehulltak,­­ mind most értvén, Hogy e hömpölygő áradat Jelzi a föld új sodrát, S hol forró álja átszaladt, Sok iszapba fúlt ország Mozdult a mélyből Nyugaton, Nem a trónok, a népek Vállukról tőkés nyugalom Terhét dobják, s új utakon Már mind, mind velünk lépnek! A politikusok helyett Bányászok, dokkmunkások. Testvér, ne nézd a sebedet, Hidd el, hogy nem halálos! A másik ágát tenyerén Viszi a barbár csorda. A páncélosok fenekén Steppéken szétrobogva. Viszi a Hazugság felett, Hogy nem fasiszták vére, A nép,­­ a velük egy sereg Küzd és hull most el érte: A SZABADSÁGÉRT, és amíg Remegve vonják vissza E bomlott sereg lesz a híd S viszi hitünket tiszta Harcok medrén át s századok Partjai elénk dőlnek S lomha Ázsia lángja fog Tüzet adni erőnknek. Börtönök nyílnak Keleten S fáklyát gyújt éjszakádhoz A Te sebed az én sebem, Testvér, már nem halálos. S ha páncélos zsarnokok, S az arany földbe olvadt, Virág borít majd holt romot Tűzrózsát hint a Holnap Kihűlt szívedre, mely lehullt Tegnap az utca köre, Lángjain elég majd a múlt, S életre kelsz belőle, Mint hajdan legendás madár ! Szárnyad új fényre bontod, Míg Kelet, Nyugat, száz határ Benned rak fészket, boldog Jövendőkre... s az ég alatt Két világ Néked áldoz Hazám! Lángodtól ég a nap , S amelyből ennyi fény fakadt: Az a seb nem halálos! (1956. október 24.) (Csonkítatlanul e kötetben először) Eörsi István: Szóba se állj vele Visong neki is tán otthon gyermeke, s bóbiskol fókabajszú atyja, a gabonaszárat is tán megsimogatja - itt szóba se állj vele. Itt szóba se állj vele, mert árulás itt az a szó - otthon lehet a becsület embere, itt: gyilkos, elnyomó! Itt szóba se állj vele, ne is nézz rája, tán épp anyádba lőtt bele. Parancsra jött, semmiről sem tehet, lehet. De te iszonyú bűnt veszel magadra, ha csak egy pillanatra szóba állsz vele. Ülj a házad elé a padra, sétálj az utcán, húzódj a kapualjba, az emberek felé fordítsad arcod -de gyűlölet kapassa félre fejed, ha őt megpillantod. Hagyjad, hadd lássa, milyen is arcod rándulása: az őszinte undor moccanásait. Lezárt szádnak, behunyt szemednek is meg kell tanulni vallani. Másként tán víg cimborák lehetnétek, de most halálos vétek ha ránevetsz -ha ránevetsz, bénuljon meg a szád, örökös vigyor merevüljön reád. Ha nem bolydul lelkedben többé, mikor már nem lő, nem lövet, hogy itt ül nyakadon, roskasszanak örökké mázsás malomkövek! Ha engeded, te lány, hogy simogasson ne válhasson belőled soha asszony, férfi boldog ne legyen veled - legszentebb vágyad gyöngyszemei széjjelperegjenek! Te asszony, ha ez megölelhet, csókjától rohadjon széjjel a tested. Ha kedves is volna szívének a gyermek, kisdededet hozzá ne engedd, édesanya. Számára itt fű se teremjen, menjen haza! De amíg itt terpeszkedik, szóba se állj vele. Szóba se állj vele, mert árulás itt a szó - otthon tán lehet becsületes, itt: gyilkos, elnyomó! (Röpiratban terjesztve, 1956. november 8.) FEJÉR MEGYEI HÍRLAP 1991. OKTÓBER 22. KEDD ­ Rólunk beszélnek minden nyelven sikong az éter és csodál. „Dávid harcol Góliát ellen.” Népmilliók aggódva nézik, hányan indulnak halni még? S küldi a nép ifjú vitézit. Fiatalok, még alig éltek s füttyöngő golyók hangja közt támadnak neki a pribéknek. Nem akartunk híresek lenni, ilyen áron meg semmiképp, hisz’ bánatunk már végtelennyi, de nekünk mindig az jutott, hogy a világ minket csodáljon s fiaink kapják a golyót. Kint ágyú szól, gyors lövés pattan, a falról Petőfi figyel, ahogy járkálok egymagamban, így járkált ő is átkozódva „Európa újra csendes...” Ó! csak minket húz a sors karóba, csak minket öl száz év után is ugyanaz, aki hajdan ölt, hogy hányan hullunk? - sose számít. Mások csodálják bátorságunk mi meg naponta meghalunk, dzsida, s golyó veri át hátunk, de megmutatjuk a világnak, hogy mikor mindenki lapul s csak a rádiók kiabálnak, mint akinek már mindenképpen minden mindegy, hát Életet adunk Szabadságért cserébe. És ha a Sors minket így büntet, mert hogy tűrtünk tíz éven át, felmutatjuk véres fejünket, s tudjuk, hogy mindent megbocsát. (Szabad Kossuth Rádió, 1956. október 29.)

Next