Fejér Megyei Hírlap, 1993. szeptember (49. évfolyam, 203-228. szám)
1993-09-18 / 218. szám
8. OLDAL FEJÉR MEGYEI HÍRLAP HÉTVÉGI MELLÉKLET 1993. SZEPTEMBER 18. SZOMBAT Törő István Anyám, a Föld A kitárt ablak is beleroppan, ömlik a panasz nagy csapatokban, anyám, a Föld, nyugtat, türelmes, gyilkolnak rajta, és ünnepelnek, testén dobog a láb s a szív érte, ki az egész világot kimérte: „Mindent, mindenért!” ez volt a szava, és aki kapta, lett nyugalma? roggyanva a kéjes csillogásban, pörölök veled másnapi lázban, járom időmet, s mi még megmaradt, tudom, hogy megöl vagy elapaszt, mert lakozik bennem és kitakar, papírhajókkal világba zavar, lázong és vádol, akár a tenger, birkózik velem, egyszercsak elnyel, minden dalában anyámat érzem, kísértetjárás a szívverésem, tél van, és hideg, megáll most minden, vacog az élő, ül a drága kincsen, mit a világ még úgy pazarol, van elég fegyver és van puskapor, vesztés után is újra találni anyát nehéz, tudhatja bárki. ÍRÓJEGYZET Gyerekszerelem Első osztályos volt a fiam, amikor egy tavaszi, verőfényes napon egy kislánnyal jött haza az iskolából. A barna hajú, széparcú kislány boldogan cipelte a magáéval együtt a fiam iskolatáskáját is, és ahogy elébük mentem a kertben, rögtön közölte velem: — Mi szerelmesek vagyunk egymásba! Ugye, Laci? Fiam szemérmesen mosolygott és bólogatott. Elvettem a kislánytól a nehéz iskolatáskákat, és üdítővel kínáltam meg őket. Aztán hazaindítottam fiam kis osztálytársát, nehogy a szülei aggódjanak. Eltelt néhány év, a valamikori szőke kisfiú nyurga kamasz lett, és megint szerelmes. Van úgy, hogy egyszerre két lányba is, és így ugyanazt a szerelemes levelet elküldi mind a kettőnek. A kislányok talán nem sérelmezték annyira, de a felnőttek reakciói félelmetesek. Egyik levelet kapott kislány apja minden teketória nélkül pofon vágta a fiamat, mondván: Mit macerálod te az én lányomat? Én tudom, mit írt azokban a levelekben, és egy biztos, semmi olyan erkölcstelent nem, amiért pofont érdemelt volna. Én ugyan óvtam attól, hogy elküldje ezeket, de megakadályozni nem tudtam. Kicsit jobban ismerem a világot és az embereket, mint a fiam, de végül is ha nekem nem hisz, majd tanul a saját kárán. Ha az iskolában tetszik neki egy kislány, és a szünetekben beszélgetni szeretnének, minden módon megakadályozzák őket ebben. Gondolom,, jobb félni”, mint megijedni” alapon. Fiam néha félig sírva kérdezte tőlem: — Anyu, mit gondolnak ezek rólam? S én úgy vagyok ezzel, hogy jobb, ha nem mondom meg. Pedig tudom. Nem véletlen, hogy a szexuális nevelés olyan rettenetesen aggályosan és eredménytelenül, mondhatnám bányászbéka szinten zajlik nálunk. Az eredménye pedig megmutatkozik. Nem képmutatókra, szemforgatókra van szüksége a fiataloknak, hanem a felnőttek bizalmára és barátságára. Nem beszélve arról, hogy okos tanácsaikra. De hogyan adjanak okos tanácsokat azok, akiknek egyenesen szégyellnivaló, és örökösen feldolgozatlan probléma marad a szexulális élet? Nem csoda, ha ezek után egy gyerekkori tiszta szerelmet egészen más színben látnak, mint amilyenben kellene. Akinek valaha volt része ilyen tiszta szerelemben, az úgy is viszonyul ehhez a kérdéshez. S ha nem volt, ha vele egészen másképpen történt, miért vetíti rá minden fiatalra saját rossz tapasztalatait? Miért azt hiszi, másképpen nem is történhet? Mert azt hiszi, annyi a világ, amennyit őneki sikerült megismerni belőle? Hogy csak annyi? Bán Zsuzsa Simek Valéria Estére A zöldellő lapály beszegett térségét járod körbe tekinteteddel. Hallgatásod néma, mint az éj. A bátortalan völgyek rejtett tűz sugarát hozzák elő. Lombkorona árnyékában megtelepszel. Kenyeret szelsz, üveget töltesz a forrás játszadozó csobogásában. Kaszád sustorgó mélyen hajol a rét lüktető arca fölé. Estére olyan vagy, mint a kút, melynek minden cseppjében ezer nap alszik. Bolya Péter: Azon a szürke télen a faluba költöztem, hogy feltámadjak. (1978) Öreg, roggyant házban laktam, a falu közepén. A szobámban egy ágy, szalmazsákkal, egy feszület az előző lakótól, egy billegő asztal és egy írógép. Az ablak előtt almafa állt, virágosnak láttam még a tél közepén is, pedig akkor már többször elhatároztam, hogy hátralévő életemet üldögéléssel és a tűz rendbentartásával fogom eltölteni. Sokat sétáltam a holtág partján, köveket kacsáztam át a jégen a túlsó partra, magamnak. Néha Petőfi fája alatt üldögéltem, piros padon, és vázlatokat készítettem arról a nemlétező világról, amit megfogalmazni akartam, és amelynek egykor utasa leszek. A nyár úgy érkezett a tél után, mint egy eltévedt látogató. A vízpart éledt, mozgott. Sok telek cserélt gazdát (D. üdülőközpont lett), sóderdombok emelkedtek a kertekben, borosüveget emelgetett a kőműves, a hétvégi tulajdonos értő szemmel figyelte a betonalapot, gatyás öregúr mázolta a kerítést lassan, gondosan (hiszen előbb-utóbb ezen a kapun viszik ki), új bolt, kocsma, mozi települt a falu és az üdülőtelep közé... Akkoriban szakállas és rongyos voltam, mint egy remete. Sétáim alatt sokszor hallottam a telektulajdonosok hangját, amint abbahagyták a habarcskeverést, kopácsolást, szódavízkészítést, hogy jobban megfigyelhessék a magas, komor tekintetű fiatalembert, aki a vízpart felé ballag, hogy megállapítsa: még aznap sem érkezett meg a fekete bárka, amit néhány év óta mindennap vár. Egy reggel — esős idő volt, betegeskedett a nyár — vihorászó hang szólt rám az egyik üdülőház ablakából. — Nini, a szakállas — csilingelt a hang, halk férfinevetés kísérte. Megálltam. Hatalmas terméskő ház emelkedett a kék kerítés mögött, palatető, garázs, virágok, motorcsónaktest, és a nyitott ablak, keretében arcok, integető kezek. —Gyere be — süvöltött a szoba mélyéből egy férfihang. „Hátha ők tudják, mikor jön a bárka”—gondoltam, és benyitottam a kertkapun. Nyílt a ház ajtaja. A sortnadrágos nő szőke volt, tejfehér és cseppfolyós.—Jöjjön csak. Iszik valamit? A szobában (a harmadikban) konyakszag, csőbútor, faágak a falon, vitrin, ezen, táncoló poharak, és a másik három üdülő: egy idősebb nő, egy dagadt ujján aranygyűrűs férfi, és egy hegyes tekintetű, teli tüdejű fiatalember. — No, üljön csak le — morogta a kövér férfi, pipára gyújtott. — Konyak, pálinka? — Maga borivó, igaz? — szólalt meg az idősebbik nő, szeme alatt megkondultak a zacskók. — Mindenivó— szólalt meg a fiatalember, és hátát a falnak támasztotta. — Nézd meg a szakállát. —Mióta növeszti?—kérdezte a szőke nő. — Még nincs egy éve — mondta szakértőén a gyűrűs férfi. Nem láttam az arcukat. A ruhájukat, az ékszereiket, a mozdulataikat jól felismertem, de az arcuk... Üres, homályos foltok. — Idevalósi?— kérdezte valamelyik nő. (Vagy valamelyik férfi, női hangon.) — Igen. Azaz... Nem. — Igen-nem. Nagyszerű! — röhögött fel a fiatalember, egyik talpát is a falnak támasztotta. — Művész, ugye? — kérdezték a zacskós szemek. — Igen. Azaz... — Haha! — nevetett az idősebbik férfi. — Nemigen—mondta a fiatalember. — Író vagyok — mondtam, orromat a pohárba dugtam. — Túró? — kérdezte a fal melletti. — És mit írt? — kérdezték a zacskók. — Regényt — mondta a férfi, és másik agyarára tolta a pipát. — Abban a korban van. — Orvosnál volt már? — kérdezte a gyűrűs. — Igen. — Kiengedték? — Igen. — Nem helyes — dörmögte a fiatalember. — Kér?—emelte meg az üveget a nő. — Igen. — Iszik is? — A művészek isznak — mondta a nő (az idősebbik?). — És mit iszik, ha iszik? — kérdezte a férfi (a fiatalabbik). — Ami van — mondta a pohár. — Szegény, ugye? — kérdezte valaki. — Az írók szegények — mondta a szőke. — Ült már? — kérdezte a gyűrűs. — Nézz rá — mondta a fiatalember. — Maga gyáva, ugye? — kérdezte a nő (zacskó?). — Nem. — Dolgoztatni kellene — mondta a fal. — Keszeg szegény. — Tornázott valaha egyáltalán? —Szesztornát — mondta a fiatalember. — Fel tudna emelni egy Trabantot? — A falát — mondtam, és éreztem, hogy pirosodik a szemem. — Nyomja a falat, attól is erősebb lesz — mondta a fiatalember. — Laci... — Komolyan — mondta a fiatalember. — Új izomerősítő módszer, én is csinálom. Nyomni kell az elnyomhatatlant. Az űrhajósok is csinálják. Nézz ide, keszeg, megmutatom. Magam elé néztem. A bárka jutott az eszembe, és a kéziratok, szobám, és életem fő berendezése. —Ide nézz, te ökör, nem érted? — ordított a fiatalember. — Laci... — Kuss. Figyeljetek! — harsogott a fal. — Odaállsz, keszeg, a falhoz, ráteszed a kezedet, aztán nyomod, nyomod, erőlködve, lihegve, amíg ki nem fulladsz, így, így, látod, aztán lazítasz, kifújod magad. Érted, keszeg? Mintha ki tudnád dönteni a falat, világos?! — Igen. — A börtönben is csinálhatod majd, keszeg, ha becsuknak. Megerősödsz, mire szabadulsz. — Biztos. — Te leszel a legizmosabb író. Na gyere, próbáld meg. — Laci... —Gyere, keszeg, meg kell erősödnöd, hogy köztünk maradhass. Gyere csak. „Talán már holnap itt lesz a bárka” — gondoltam, és a falhoz mentem. — Úgy — mondta a fiatalember, és az asztalhoz lépkedett. — A tenyeredet a falnak támasztod, aztán egy-kettő, nyomod, nyomod, ahogy csak az uszonyaid bírják... Nevettek, hangosan, harsányan. Hátranéztem, kezem már a falon. Az idős nő műfogat csillogtatott, a férfi hasa rengett az ing alatt, szállt a szőke haj, a konyak tapsolva táncolt az asztalon, a fiatalember mosolygott, emeletnyi magasból nyúlt le a pohárért, engem néztek, nevettek, harminckét foggal, örökéletűen... — „Vajon belefér-e minden írásom a bárkába? — gondoltam. Nekifeszültem a falnak, teljes erőmből, nyomtan, nyomtan, két kézzel, zihálva... A fal engedett, kidőlt, kiugrottam a lezuhanó mennyezet alól, futottam a vízpart felé, hatalmas robaj a hátam mögött, palacsörgés, téglák zuhanása, mélyhangú ordítás, a laposra nyomott tüdő nyögése, gyűrűcsengés, zenecsend, aztán a száraz ágak rügyezése. A parton megálltam, visszafordultam. A ház: törmelékdomb. Mozdulatlan, halott halom. A hátam mögött megcsikordult a föveny. „A bárka” — gondoltam. És nem féltem. FAL ÉS BÁRKA Keserűség és szomorú ráncok nélkül A Kárpáti-ház nagyasszonya Fején könnyű nyári kalap, nyakán lezserül lóg a szemüveg. A tikkasztó hőségre a lombok adnak némi gyógyírt. Beregszászi Olga szétteríti szoknyáját, leül a földre, s nyaráról mesél. Örömteli eseménnyel, egy müncheni bemutatóval kezdődött. Tollas Tibor estjének megvolt már idehaza is a premierje, amikor „kivitték” a Kárpátaljára. Az egész bevételt az ottani színház javára ajánlották fel. A rádióban a Vajon hová megyünk? című gyermekműsorra kérték fel. A lurkókkal képzeletben vásárba, játékországba utazik, mindig más-más helyszínre kalauzolja el őket, s maguk a gyerekek muzsikálnak. Felnőtt estjével pedig az országot járja. Újlaki Károllyal Gyűlölök és szeretek címmel a világirodalom remekeiből válogatott, s van egy Pilinszky-műsora is. Ennek összeállításához még akkor, a hetvenes években hozzáfogott, amikor a Kaposvári Csiky Gergely Színházba szegődött. 1974-ben kezdte második életét. Mint mondja: nagyon nehéz volt ez az időszak, hiszen Moszkvában végzett a színművészeti főiskolán, s a magyar nyelvet minden ízével együtt kioltották belőle. Nagy akcentussal érkezett Magyarországra, és szinte újra kellett tanulnia édes anyanyelvét. „Most két té, most két ell”—förmedtek rá gyakran, s minden színpadralépés előtt stresszel és szorongással járt. Montágh Imre volt az egyetlen, aki igazán tudott vele bánni. Most, hogy meghalt, nincs ki tanítsa. Pedig ő is úgy véli, még kellene... Kaposvárról mint egyik nehéz korszakáról beszél, hiszen miközben gyúrták, ezt szugerálták belé: Tanulj meg szenvedni, élni és dolgozni! Ő pedig megtanult, s ma már boldog, hogy megtalálta az útját. Hogy elindulhatott, olyanoknak köszönheti, mint Babarczy László, Ascher Tamás, Zsámbéki Gábor, Gazdag Gyula vagy Keserű Ilona. Örül, hogy magára talált, mert — mint megjegyzi — sok színész van, aki nem lel a jó útra, s egész életüket bolgodtalanul, keserűen, szomorú ráncokkal éli le. Az élet nagy ajándékának tekinti, hogy összehozta a sors Reményi Józseffel. Azt vallja: az országban a tanár úr ismeri legjobban a sanzont, mint műfajt, s Medgyasszay Vilma sanzonszínházát. Beregszászi Olga pedig megtanult mindent. Színészi ambícióit azóta a sanzonéneklésben is kiélheti, hiszen ebben legalább két-három szereppel kell egy időben azonosulnia. Miután négy éve megalapította cégét, a Kárpáti-ház Bt.-t, szabadúszó lett. Azt csinálja, amit szeret, estjeinek sikerei erőt és hitet adnak. Mert a hit életének mozgatója. Amikor hazamegy Kártpátaljára, látja, hogy négyszáz forintból élnek családok, s kenyeret se igen lehet kapni, azt tapasztalja: az emberek mégis hisznek. Hisznek abban, hogy szebb lesz, hogy jobb lesz. Csak az anyaország legyen erős, amibe kapaszkodhatnak. Mint a kisgyerek anyja szoknyájába. L.S. Egy nyári felvétel Beregszászi Olgáról