Fejér Megyei Hírlap, 2018. február (63. évfolyam, 27-50. szám)

2018-02-24 / 47. szám

2 T'7 Ti­­­laror BULIMIA Világ népei! Az ezeréves Magyar­­ország őrtornyain kezdenek ki­hunyni az utolsó lángok, a szov­jet hadsereg megpróbál szétzúzni bennünket. Hallgatom a rádiós se­gítségkérést, és közben taktikai megfontolásból szalámit zabálok, hiszen mégiscsak a kronológiai sorrend a legfontosabb. Ég a rubin láztól a zsíros paraszt háza, a Tol­di helyett bár Tildyt írnám át, de rákos már minden bennem nyüzs­gő sejt, meg mintha kicsit túl sok lenne a vörösvértest a bőrömbe kötött Marx átmagyarázott eszme­­­szegésének háttérmuzsikája kö­zepette. Egy ötéves tápláléktervbe több száz százaléknyi fejlődés fér bele, egy fél ország fogát verem ki miatta, de ha egyszer nincsen hús a babban, füstölt burzsuj főjön ab­ban. Az ól alatti pincében százá­val függ már a kuláksonka, mint megannyi kegyvesztett Rajk Laci a moszkovita klikk infravörösében. Ugyanitt kilenc évig lepi a dér Ti­bor haját, a mondat befejezéseként Kossuth-díját inkább egy sztaha­novista esztergályosra bízom. Pár boszorkányos őszi nap erejé­ig megvonom magamtól a táplálé­kot, lenyúlok a torkomon, Moszk­váig fröccsen az ebédem java, kisfiúk sürögnek-forognak körü­löttem, néhány fegyveres ama­zon borogat és próbál kigyógyí­tani eszeveszett falánkságomból. Messzi úszómedencékben vesznek vérfürdőt az izmos fiaim. Aztán csönd. Ezerkarú Hruscsov törli fel a kiokádott golyónyomokat, mű­helyemben bor helyett vérgőznek ácsol hordót a kádár, csillagom Bohémia Betlehemébe támogat, s dülöngélés közben az alultáplált cseh messiást sikeresen túlada­­golom gulyáskommunizmussal. Hazai specialitás, a legvidámabb barakkban nevelkedett katonák verik fel vele a Károly híd csöndjét. Bánom is én, hogy az úszómeden­cében kivívott becsület ott marad a prágai temetőben! A későbbiekben is hánytatom magam párszor, de az nem ilyen fémízű már, legfeljebb a kultúrát köpöm ki céltalanul aczélosan. Ha rendesen ennem adnak, néha kritizálható is vagyok, például ha te zászló volnál, Bródymódra pap­rikázhatnád meg a levesem, mint a kocsis Jumurdzsák étkét abban a jópofa regényben, amit nem til­tottam be, pedig - bár ítélet nincs benne - megtehettem volna. Alat­tam már nyöszörög egy ideje a krák, megtanulta rég, hogy a sa­ját nevében is ki lehet bányászni a zsírját, időnként hagyom lélegezni, ha éppen nem kér a krumplileve­semből, keletnémet szivar füstje­ként tüdőzi le a lehallgatókészü­lék falak és hitvesi csókok mögött kavargó bűzét. Néhanapján Me­­phistót rendez életéből a jámbor. Merthogy néha suttogunk is a disznóól csöndjében, én és ő. Meg­hitt kapcsolat, nekem adja a testét, s én cserébe nem bántom, persze a többi alra jellemző népességrob­banásnak nyoma nincs, aktus köz­ben is rendesen államvédekezünk. Felzabálok négy kövér évtizedet egy nép életéből, férfias munka, néha összefutunk a régi haverok­kal, megmutatjuk egymásnak a nő­inket, csókot váltunk, kártyázunk és vedelünk, a keleti szomszéd le­dobja a bocskorát és vadászcsizmát húz, a berlini malac a legsoványabb, úgy takargatja a fülszám árnyéká­ban világító horogkeresztet, hogy kompenzáció közben belebetegszik a mások életébe. Aztán, nem értem, mi okból, de az étel íze megváltozik, a csajom reformokat emleget és eltemeti a pincéből fölhozott tetemeket. Megvádol engem kannibalizmus­sal. Az utolsó emlékem az, hogy egy nagy kerekasztal tetejére fek­tet, és egy késsel jön felém, én meg Az akció fedőneve: Lenin - Német pénzzel Oroszország ellen, időszaki kiállítás a Terror Háza Múzeumban már mozdulni sem tudok. Sivalko­­dom, persze. Malacnak lenni any­­nyit tesz: folyamatosan félni attól, hogy a demokraták nem félnek tőlem. Talán valahogy így írnám meg az Állatfarm magyar változatát. Nálam szigorúan Napóleon lenne az elbeszélő. Hát ne legyek már olyan angolosan visszafogott, hogy úgy teszek, mintha nem lennék én magam is zsarnokság. Megörököltem mindenestől, nem az úttörőkendőt, de az úttörést a megalkuvásban. A térdemre ül­tetem és becézgetem ezt a vörös kismalacot, tíz éve hatott volt már, mikor a világra jöttem, árad belő­le a dögszag, de nem akar oszlás­nak indulni. Néha megsimogatom, mások is simogatják, ajnározzák. Láttam embereket, akik csókol­gatják éjnek idején. Nem vetem meg őket érte. Címerállatunk lett a fejét a vályúba sütő disznó. Nem a fellógatott hősöket sajnálom én, hanem amolyan hungarikummá nemesedő érzéssel magamat, s az összes körülöttem röfögő nemze­déket, amely a fiumei disznópász­tor nyájában vonul azóta is. Nem láttam belülről az egészet, de kívülállóként is érzem, hogy mit hagyott rám az én disznó­­pásztorom, a Kárpártok géniusza, maga is disznó, csak épp medvéket lő néhanapján. Ez a mondás a világ második legnagyobb parlament­jét húzta föl, miközben luxusóljá­ban hempergett, s egy gyönyörű, csontsovány nő hitte azt, hogy huszonhárommillió gyermekének életét váltja meg azzal, hogy tor­kába döfi a kést. Persze az elején depressziósak voltunk, legalábbis nekem így mesélték a szüleim. A vakondok előjöttek a napfényre, s nosztalgiával gondoltak a föld Voloncs Attila alatti életre, a Szaharában vágy­tak feszengeni. Az amerikai kaján lassan meggömbölyödő nő hama­rosan önként ment feleségül a fő­disznó testvéröccséhez. Mifelénk a legnagyobb áldozat mindig a túlélő, mert látja, hogy a mártírok hősi halála mennyi­re elkésett. Belénk ette magát ez az egész. Mit lehessen tenni, ha egyszer bennünk él és röfög? Szeretném, ha elhallgatna végre. Fiatal vagyok, a szerelmem egy bukott disznóság bennünk lihegő kísértetének szép és makacs So­phie Schollja, nem akarom, hogy beszennyezzék őt. Mert amikor diktatúráról beszélek, bűbájosan összetartozónak látom a huszadik század disznóságait. Kicsit ijesztő, hogy 1999-ben születtem, és for­málisan hozzá kötődöm még. De én nem akarom eladni a lelkemet egy tál krumplilevesért. KENYÉR Hú, de utálta Lacika ezeket a reggeleket. Amúgy sem szeretett kimászni a meleg paplan alól a központilag hűtött szobal­evegőre, így mondták viccesen, központi hűtés, mert a kalorifernek becézett fűtő­test legföljebb belangyosodott naponta pár órácskát, de ezeket a reggeleket aztán kife­jezetten gyűlölte. A paplanon kívül egyet­len meleg dolog volt, az édesanyja hangja, bentről melegített, téli reggeleken épp hogy elegendő erőt meríteni, kisfiam, ébresztő, jaj, csak ne Édesanya mondaná, így olyan nehéz utálni. Egyik héten kétszer, a mási­kon egyszer volt ő a soros, a testvéri vetés­forgó szerint, Lacika a testvéreit is utálta momentán, milyen nyugodtan alszanak. Utálta a jéghideg vizet is a fürdőszobá­ban. Szombat van, gondolta, ha lesz paku­ra, akkor ma adnak meleg vizet, hát délután majd megfürdik. Ujjhegyeit megnedve­sítette, látványos macskamosdást rende­zett. A füledet is, szólt rá az édesapja, aki fölé hajolva borotválkozni kezdett. Lacika hátradőlt, apja hasfalától remélt meleget. Megyünk telepi mamához, kérdezte, nem tudom, pillantott le rá az apja, attól függ, mi lesz a gyárban. Lacika a gyárat is utálta. Hányadik, kérdezte anyját a konyhában, és utálattal nézett a margarinos kenyérre. Tizenhatodik, édesanyja mintha bocsá­natot kérne. Lacika bólintott, nem is rossz, aszongya, hogy akár fél nyolcra is itthon lehetek, és akkor elaludhatom a malacok álmát, rimánkodva nézett, el, fiam, el, de nem késel el az iskolából, öt percet kapsz, öt perc, emelte esküre a kezét Lacika. Mennyi az idő, kérdezte az édesapja a nagyszobából. Fél öt, pillantott az órára Lacika, hű, Pisti vár, szia, anyu. Kapkodva vette fel a nagy­kabátot, a csíkos szatyor, fordult vissza az ajtóból, igen, lépett utána az édesanyja, a sapkát is felvenni. A sapkát, a sapkát, dohogott lefelé a lép­csőkön Lacika, sapka, kesztyű, sál, nem vagyok dedós. A harmadikon Pisti várta, hányadik vagy, kérdezte Lacika, tizenöt, akkor jó, én tizenhat, vidult fel a két gyerek, ezek szerint az anyák is egyeztettek. Lacikának heti három ágyvetésébe és két sepregetésébe került, hogy a bátyja ráálljon a testvéri vetésforgó olyanképp való módo­sítására, hogy Pistivel egyszerre kerüljön sorra. Pisti, a padtársa, heti négy szemét­­levitellel vásárolta meg ugyanezt az ő báty­jától, testvéreik nem voltak osztálytársak, nekik nem volt fontos. Az éjsötét utcát alig világították meg az imitt-amott felkapcsolt villanyok, munkába készült a negyed. Lacika és Pisti az élelmi­szerüzlet előtt formálódó sor elejéhez ro­hant, egy, kettő, három, négy, számoltak jó hangosan, hogy mindenki tudja, nekik már itt van a szatyruk, tizenöt, tizenhat, ez a sza­tyor nem a miénk. Kié ez a szatyor, fordult Lacika dühösen a felnőttek csoportjához, az enyém, mondta Ilonka néni, akkor tessék a helyére vinni, a tizenhatodikok mink va­gyunk. Ne mondd, kisfiam, én már fél négy­kor kiraktam a szatyromat, álmában, mor­dult fel Pisti, ott tetszett kirakni fél négykor, Demeter Szilárd szemtelen, sivította Ilonka néni, köré tömö­rültek a katolikus női szentek, becézve, a Margit például Manyi néni volt, Manyi néni a pártjukra állt, vigye innen a koszos szaty­rát, Ilona, mondta nyugodtan, Manyi néni a néptanácsnál dolgozott, szava volt. Ilon­ka néni szipogva visszavonulót fújt, csak ne cirkuszoljanak, nekem gyenge a szívem, mo­tyogta, mert sokat szeretett vele, mondta jó hangosan Józsi bácsi, úgy értem, sok férfit, a katolikus férfi szentek is ott álltak, röhögtek. Hét órakor már utcányira dagadt a sor. A pékség teherautója araszolva tolatott a bejá­rat elé. A tömeg némiképp dühösen nézte, a sofőrnek bezzeg nem kell sorba állni, neki biztos jut fehér kenyér, mert ez volt a kér­dés: fehér vagy barna? Csak barna kenyér van, ne tolongjanak, köpött ki a sofőr, és két fagyosszenttel elkezdték lepakolni a ládákat. Fehér vagy barna, kérdezte kishúga is, amikor Lacika visszabújt elaludni a malacok álmát. Barna, morogta Lacika. Ó, nyöszö­rögte csalódottan a kishúg. Ő sem szerette a barna kenyeret. helyőrség ■ j v­ha­aaaaaaaaan főszerkesztő Demeter Szilárd • Szerkesztőség Bonczidai Éva, Farkas Wellmann Endre, Nagy Koppány Zsolt, Orbán János Dénes, Pál Dániel Levente, Szente Anita, Zalán Tibor * I­I­­ .v IXsaaaaaaaS Karikatúra: Könczey Elemér • Tördelés, grafikai szerkesztés: Lecze Bence, Mohácsi László Árpád • Készült a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. Előretolt Helyőrség 1 BBBBBBaBaBB íróakadémia programja gondozásában. A melléklet támogatója Emberi Erőforrások Minisztériuma

Next