Felsőoktatási Szemle, 1976 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 3. szám - AZ OKTATÁS ÉS NEVELÉS KÉRDÉSEI - Frenkl Róbert: A természettudományi tárgyak helye, szerepe a Testnevelési Főiskola képzési rendszerében
ban a további integrálás terén óvatosságra intenek (Goldhaber 1973). Veress Sándor felveti a kérdést az orvosegyetemi oktatás korszerű ismeretanyaga kapcsán, vajon a mostoha körülmények közé kerülő falusi körzeti orvosnak szüksége van-e a legmodernebb tudományos ismeretekre. Nem fognak-e úgyis elfásulni, lemaradni 10—15 év alatt? Hasonlóan jelentkezik a kérdés a testnevelő tanári, az edzői pályán is. Érdemes-e a legújabb ismereteket, az ideális helyzetre épített felkészítési elképzeléseket oktatni azoknak, akiknek megfelelő feltételek nélkül kell majd munkájukat elvégezni. Nem lenne-e helyesebb a mostoha körülményekhez adaptált metodikai oktatást részesíteni előnyben az elméleti, többek között a természettudományi képzés helyett. Mélységes meggyőződésem, hogy könnyebb mostoha körülmények között dolgozni, mint optimális feltételek mellett. Az utóbbi esetben ugyanis csak a mi felkészültségünk, munkánk limitálja a teljesítményt. A mostoha körülmények eleve szerény követelményt támasztanak. Ideális feltételek esetén nincs mentő körülmény. Világklasszisokkal foglalkozni nagyobb kockázat, mint tehetségtelenekkel. Ideális körülményekre, világklasszisok felkészítésére kell oktassuk, magas elméleti és gyakorlati követelményt támasztva hallgatóinkat, ebben benne van a mostoha körülmények közti helytállás, a gyengébb képességűekkel foglalkozás lehetősége is. És benne van az az alap, amire a továbbképzés építhet párhuzamosan a bizonyosan javuló feltételekkel. És csak ez az igényesség védheti meg mind a Főiskola oktatóit, mind a terület gyakorlati szakembereit a közömbösségtől, fásultságtól. Ez a dolgozat is mutat az orvosképzéssel bizonyos párhuzamot. De a párhuzamot indokolja — ezért is használtam az ismereteim adta indokoltságon túl eddig is — a két szakma egészségcentrikus jellege, biológiai és mentális értelemben egyaránt, gyakorlati volta; a sok-sok szerteágazó, látszólag független rész mind összefügg egyrészt a gyógyítással, másrészt a teljesítményfokozással. Napjainkban pedig további közeledést jelent az orvosi szakma egyoldalú biológiai jellegének megszűnése, a társadalmi kérdések fokozott fontossága, az egészségnevelő, az orvospedagógus, a társadalomorvostan művelőjének megjelenése, a sportban pedig a természettudományos ismeretek térhódítása. Polinszky Károly 1974-ben mondta a Veszprémi Egyetem 25 éves jubileumi ünnepségén a holnap egyeteméről: ,,A megújulás szükségessége tartalmi, szervezeti változásokat és legfőbbként százados szemlélettel való szakítást igényel ... A következő évtizedek nem mai, holnapi reformálgatásokat várnak tőlünk, hanem a szakítást egy vagy több évszázados oktatási renddel, mindazzal, ami betöltötte hivatását az ember kulturális felemelkedésében, de ma már sem tartalmában, sem formájában nem felel meg az igényeknek. Az egyetem századokon át diplomát adott, s a diploma századokon át elsősorban nem a szakmai tudás dokumentuma volt, hanem egy sajátos igazolvány, amely belépőt jelentett a társadalom legfelső soraiba, a vezető rétegbe. A társadalmi tudatban ez mélyen beépült, s gyökeret eresztve, kiirthatatlannak látszó burjánzásba kezdett. A diploma nimbusza háttérbe szorította azt a várt tudástartalmat, amelynek primátusa aligha vitatható ma, s kizárólagosságát a holnap fogalmazza és követeli. ... A diploma a jövőben még kevésbé jelenthet társadalmi rangot, nem jogosíthat fel különleges jogok gyakorlására. Szervesen be kell illeszkednie a képzésnek, s magának a diplomával igazolt szaktudásnak a társadalmi munkamegosztás megfelelő helyére. A diploma értékét ma még a kiadó intézmény határozza meg, valamint az a rang, amelyet az intézmény kivívott magának múltja, hagyományai alapján a közéletben, a társadalmi tudatban. Pedig a diploma igazi rangját, értékét a tényleges tudás adhatja meg.” Bevallom, nem tudom, hogy ezen idézetek nélkül lett volna-e bátorságom befejezésül e gondolatok felvillantására. Még nem is örültünk eleget intézményünk új rangjának, és már arról beszélni, hogy napjainkban nem az intézmény rangja, hanem egyes-egyedül a kibocsátott hallgatók tudása fémjelzi a 1638*