Felvidéki Közlöny, 1881 (3. évfolyam, 1-104. szám)

1881-02-23 / 16. szám

III. évfolyam. Kassa, szerda, 1881. február 23. 16. szám. *---------------------* m .. .. *--------------------1 MEGJELEN mh ■ [UNK] [UNK] ■ [UNK] —a IHM MUH M ■^■ÍH mbmm mb iMUMMIMI SZERKESZTŐSÉGE: FFMVRFKIKflZI ANY = ^ |J y JJ ^ y b hirdetések Egész évre 6 írt a legjutányosabb ár Fél évre 3 „ mellett vétetnek fel a Negyedévre 1 „ fSOkr. ~~~~~~ Pannónia könyvnyomda- részvénytár-Egyes számára 8 kr. SZERKESZTI: DR. HOHENAUER IGNÁCZ. 4----------------------#• 4----------------------1 0 A jelölt. Folyó hó 20-án Kassa város higgadt elemei polgártársaink értelmisége köréből összegyűltek — a szabadelvű párt elnökének, Szilcz István úrnak felkérése folytán, hogy egybe tömörülvén, a küszöbön álló választásra nézve az első lépést megtegyék. Mindnyájan, a kormánypártiak és a mérsékelt ellenzékiek is át voltak hatva azon eszmétől, mikép karöltve járva, oly férfiúba helyezzék bizalmukat, aki állásánál, tudományánál és tekintélyénél fogva arra van hivatva, hogy mind a hazáért, mind a városért valamit tenni képes legyen. Szóba sem jött a politika, csupán a város érdeke lebegett mindenki szeme előtt. Mindeddig fölötte gyarlan volt Kassa képviselve. Oly egyént választottak mindig, ki bár tiszta jellemű és önzetlen hazafi volt, de befolyást nem tudott magár’ szerezni, s nevezetesen a város érdekeit nem volt képes érvényre emelni. S ez nem szolgált a város javára, nem idézte elő a választópolgárokban a megelégedés érzetét. Sok képviselő ül a különböző alkotmányos országok parliamentjeiben, aki soha sem szól, legfeljebb igennel vagy nemmel szavaz, hetekig oda se tekint, de a napidíjat azért pontosan húzza : — Ez a némák serege. Van aztán sok olyan, aki néha néha beszél, de nem azért, hogy meghallgattassék, — mert báz nem hallgatják meg beszédét, egész népvidorlás támad, ha felszólal, tömegesen mennek ki a buffetbe falatozni, csevegni, —• — hanem azért, hogy szónoklatát kinyomassák, hogy választói lássák, mikép nem hiába bízták meg a mandátummal: — Az ilyen csak választóinak beszél. Vannak aztán, akiket csupa kuriózumból hallgatnak meg, azért hogy rajtuk nevessenek, fölöttük gúnyolódjanak . — Ezek az ország komikusai. Oly várost, mint Kassa, valóban megilleti hogy egyszer már méltón legyen képviselve Mindazon urak, számra negyvennyolczan kik a vasárnapi értekezleten együtt voltak, egy től egyik át valának hatva ezen eszmétől. Ezen negyvennyolcz intelligens férfiú képezendi megvát azon pártnak, mely körül a város higgadt ellemei fognak tömörülni. Szívből óhajtjuk, hogy ezen mag termékeny talajra jusson, erős gyökereket verjen, s hogy gyümölcse a mérsékelt elemek győzelme legyen Hisszük és reméljük, hogy azon lelkesedés mely e negyvennyolcz bizalmi férfiút megszállottja, midőn a jövendő képviselő jelölt neve kimondatott, át fog származni városunk minden józan gondolkodású lakosára — és egyhangúlag fel fog harsogni minden kebelből • Éljen gróf Andrássy Gyula 3 mamffw a ■üliyi-Sa Egy család tragoediája Azon évben, mikor a bécsi kongressus tárgyalásait fényes ünnepélyekkel bezárta és Európa nyugalmát a sok rázkódás után hosszú időre biztosította, egy tiszavidéki felső megyében egy vidám menyegző vonta magára a közfigyelmet, mi úgy látszk kedvező csillagzat alatt köttetett, s a legszebb reményeket fűzték annak jövőjéhez. Hogy is ne, hisz összeillőbb párt mint Várday Ádám és Lőrey Klára Diogenes lámpájával keresve sem lehetett volna találni, Ádám erőteljes titáni alak, magas műveltség és nemes jellemmel, Klára igéző szépségű szende nyájas ; a férj tekintélyes megyei hivatallal, a nő csinos ősi vagyonnal rendelkezett, mindketten ifjúságuk virágában, kölcsönös vonzalom, forró szerelemmel választák egymást hitestársul és szivök repdesett örömükben. Esküvőjükön azt hitték, az éden arany kapuja tárul fel előttük, mennyei üdvével és végtelen gyönyöreivel. A mézes hetek zavartalan boldogsága hónapokra terjedt és alig akarták elhinni, hogy már elmúlt az év és megjelent az első kedves vendég, a kis örökös, kit a nagyapa emlékére Gábornak kereszteltek. A vidám kis fiú napról napra, hónapról hónapra fokozta az idilli örömöket, midőn a termékeny fiatal anya ismét családi esemény elé nézett és már előkészületeket tett az uj kis vendég kellő elfogadására. Ekkor egy váratlan esemény, mint egy dynamit robbanás légbe röpité az arany paradicsom palotáját, megsemmisité annak nemcsak jelenjét, de jövőjét is, nemzedékeken át, — talán örökre. Pedig Várdayék nem érdemelték meg a végzettől e kegyetlen csapást ; ők nemesül feddhetetlen tisztességgel éltek, s talán valamelyik ősük követhe-„Farsang idején ilyen themíval állam elő legalább is nem évadszerű, fogja egyik másik olvasóm mondani, megpillantva elmefuttatásom tagadhatatlanul nem kellemes ezimét. Ha nem hát contraira iuxta se posita magis elucescant, az egymás mellé állított ellentétek a legjobb magyarázók. Aztán a farsang után csakugyan böjt következik. Szabad-e levessel keresztelni ? kérdezték vizsgálat alkalmával a papjelöltet. Az ifjú, akitől mindenki azon egyszerű feleletet várta, hogy keresztelni csakis vízzel lehet, distinguált, és felelé, „a főtisztelendő superiorok levesével semmi esetre sem, de a miénkkel igen.“ így vagyunk a böjttel is. Úgy bőjtölni a mint némelyek bőjtölnek, nem csak hogy nem önsanyargatás, de amennyiben a változatosság gyönyörködtet, még kellemes is lehet, egészségi szempontból pedig mindenesetre üdvös, de böjtölni a szó szoros értelmében, tehát vagy egyáltalában nem, vagy rosszul táplálkozni, nem csak nem kellemes, de káros, testre szellemre egyaránt, s az ha önként és öntudatosan történik, nem egyéb, mint lassú öngyilkosság, tehát bűnös celekmény. Aki talán állításomat túlzásnak gondolja, vessen velem együtt egy futó pillantást a szervezet életettel valami égbekiáltó bűnt, miről szól a szent könyv, „megbüntetem az apák bűneit negyediziglen.“ Borzasztó családi tragoedia ez, minőt franczia regényekben is alig olvashatunk, de való és igaz történet ; épen azért szándékosan csak halvány színekkel ecseteltük, nehogy a kedélyeket túlságosan felizgassuk. Egy nyári estén Várdayék háza előtt úti kocsi állapodik meg . Klára kíváncsian tekint ki ablakából és örömsikoltással rohan az utas karjaiba, mert az rég nem látott szeretett fivére, Lőrey László, ki mint az egész megye leghóditóbb festői szépségű fia, néhány év előtt a magyar királyi testőrségbe lépett. E pompás öltözetű lovagoknak helyzete fényes, de igen sikamlós; csábitó szépségük előtt felnyílnak a herczegnők salonjai, azok kényeztetik, dédelgetik; ha ügyesen kizsákmányolják a kedvező alkalmat a szerencse mesés bőséggel halmozza el; de ha könnyelműen elszalasztják az alkalmat, úgy a nagy úri életmód csakhamar felemészti a családi vagyont, koldusbottal térnek vissza elhagyott megyéjükbe és még örülhetnek, ha a nexus folytán a tisztujítás alkalmával esküdtnek, várnagynak vagy aljegyzőnek megválasztatnak. Lővey László sem kerülhette el sorsát, s épen midőn egy szép leánnyal kilátásai nyíltak, hogy zátonyra futott hajójával kievezhet az adósság tengeréből a házasság biztos és békés kikötőjébe, felszaporodott hitelezői irgalmatlanul szorongatni kezdék, s földbirtoka már zálogba jutván, most azért jött szülőföldjére, hogy egypár ezer forintot szerezhessen és a felzudult vihart egy időre lecsendesithesse. Sógorától Várdaytól nem bátorkodott kérni, mert az különben is többször megdorgálta levelében könnyelmü pazarlásai miatt, a gazdag zsidók hallani sem akartak az uj kölcsönről kellő biztosíték nélkül, s így Lőrey helyzete mindinkább válságossá vált. Egy vasárnap a postán, mely hetenként csak egyszer közlekedik e határszéli távoli megyével, levél érkezik a testőr számára. Az éhség és a szomjúság. (Megkésett értekezés, ajánlva a népkonyha barátainak] lébre, s vegye szemügyre az abban történő szakadatlan anyagcserét. „Az összetett szerkezetű anyagok szétbontásában, egyszerű vegyületekké változtatásában áll maga az élet, mely a tápláló szerekben lévő erély nagy részét eleven erővé változtatja át, mondja a nagy nevű dr. Erismann, magyarul csak az imént megjelent népszerű egészségtanában; vagy más szóval : a tápláló szerek bennünk testté változnak, testünk pedig folytonosan fogy, mert annak tevékenysége nem lehetvén semmiből, szemünk minden pillantása, ujjaink minden mozgása, minden gondolatunk testünk anyagának bizonyos részletébe kerül. Ámde valamint a kályhában kialszik a tűz s a kályha nem melegít többé, ha abba újra és újra fát nem teszünk, úgy a test élete is kialszik, ha annak időről időre táplálószert nem adunk. Sőt többet kell mondanunk, a kályha kályha marad akkor is, ha benne a tűz nem ég, de a szerves test, táplálkozás nélkül nem marad az, ami volt, hanem felbomlik, s anyagából új vegyületek keletkeznek. Oka ezen változásoknak, amint azt Liebig vegytani leveleinek huszonharmadikában oly szépen kifejti a belélegzett oxygen, mely vérünkben mindig uj és uj vegyületeket hoz létre, ezek pedig a testből nagy részt eltávoznak, s így a test, ha csak vesztesége tápláló szerekkel nem pótoltatik, előbb utóbb tönkre megy , mert, hogy úgy mondjam, maga magát emészti fel, amennyiben az éhezés első stádiumában ugyancsak a testnek szénből és hydrogénből álló, s az oxygén hatásának ellentállani legkevésbbé képes zsíranyag tűnik el és a test lesoványodik, de a zsivanyik eltűnése után, a legtöbb fehérnyót tartalmazó szervek az izmok a szív, az epe, a porozok és csontok is megtámadtatnak, míg az idegek és az agy legtovább képesek daczolni. Hogy a testben történő ilyen lényeges és erőszakos változások nem csak kellemetlen érzéseket, de valóságos kínokat idéznek elő, könnyű elképzelni. Innét az éhezők szomoritó kinézése. Innét a beesett s'P’di arcz, s merev szem kitágult látnyilásokkal. A/, /.ni, t ínyodnak, a szív alig ver. A szíj a kiváló epétől keserű izü, s mindehhez rendkivül ideges izgatottság járul. Fájdalmat okoz a világosság, fájdalmat minden erősebb hang, minden érintés. Meggyengül az emlékező, — meg az itélőtehetség, mig végre bekövetkezik a pillanat, midőn az emberben az állatiasság jut teljesen hatalomra, midőn a természet szava elfojtja a szivben és észben mindazt, a mi emberi, s az őrülettel és kimondhatatlan kínokkal küzdő embert a halál könyörülő angyala megszabadítja a további szenvedésektől. Az éhségnél még borzasztóbb a szomjazás, a Lőrey épen Klárával enyeleg, ki egy gyermekfőkötő csillagát most köti, midőn a borítékra tekint, halálsápadt lesz és berohan a másik szobába. A levél a testőrkapitányi hivatalból jött, miben tudtára adatik, hogy tömérdek adósságai miatt kompromittálta a testőrség tekintélyét, miért is annak létszámából kitöröltetik és tiszti rangjától megfosztatik. László előtt elsötétül a világ, mintegy színpadi tündérpalota márvány oszlopai szétfoszlanak fényes álmai, a ragyogó bécsi udvar, a büszke nagy világ, a bájos bankár leány, kit önző czéljai mellett is forrón szeret, a jövő minden reménye romba dől, olyan mint egy hajótörést szenvedett fuldokló, kit Lissabon vagy Konstantinápoly helyett egy kopár szigetre dobnak ki a tenger hullámai. A könnyelmű mindig hajlandó a szélsőségekre; hamar lelkesül, hamar kétségbeesik; erényt és bűnt, nemes és nemtelen tettet lázas hirtelenséggel elkövet, anélkül, hogy a következményeket megfontolná. László is mint minden tékozló könnyelmű, midőn tekintete véletlenül a töltött pisztolyra téved, zord kétségbeeséssel feljajdul: — Minden elveszett, még a becsület is, nincs más menekülés, mint a halál ! Egy borzasztó dördülés reszketteti meg Várdayné idegeit, villámgyorsan a benyíló szobába ugrik és hajmeresztő látvány : a falon a szétloccsant agyvelő vérrel vegyesen oda tapadva, a földön szétzúzott homlokkal a kedves jó fivér. Klára velőt rázó sikoltással összerogy, a betódult cselédség az elájult úrnőt éleszteni kezdi, de hasztalan, teste érzéketlen, mint márvány, tagjai rángatóznak, szájából tajték özön habzik, felakadt szemgolyója meredten egy helyben áll, mozdulatlanul, mintha az élettüze örökre kialudt volna belőle. A rémület általános, mindenki azt hiszi, hogy most az elszörnyedés pillanatában idétlent fog szülni, de egy óranegyed múlva az ideggörcsök csillapodnak és Várdayné némileg magához jön.