Felvidéki Közlöny, 1884 (6. évfolyam, 1-102. szám)

1884-02-23 / 16. szám

VI. évfolyam. Kassa, szombat, 1884. február 23 . FELVIDÉKI KÖZLÖM. 11 egész évre b­írt • Iegjutányosabb ár Fél évre 3 „ mellett vétetnek fel • Negyedévre 1 „ f)Okr. pannoni* könyv­nyomda- részvénytár-Egy i­mm­ár* 8 kr. SZERKESZTI: DR. HOHENAUER IGNÁCZ. •»•«‘«f­*---------------—v +----------------------■ 16. szám. A munka testvére: szabadság ! (t.sz.) A­z egyéni kvalifikáczió, azt hiszem első­ s­­rban mindig az egyénnek magának, s a legtöbb esetben, az államnak csak második sor­ban használ. Vannak azonban egyéni kvalifi­­­kácziók, melyek, ha a maguk nemében nem megbízhatók, mások veszedelmére és nagy ve­szedelmére lehetnek, amely egyéni kvalifikáczi­­ók tehát az egész művelt világon az állam el­lenőrzése alatt állnak, illetőleg maga az állam mondja ki, hogy váljon az illető egyének, azon pályára, melyen működni­­ óhajtanak, eléggé képzettek-e arra való nézve, hogy képzettsé­güket a mások hasznára és segélyére, és nem kárára vagy veszedelmére használják. És ilye­nek például az orvosok, kikre mások, egészsé­güket és életüket bízzák. Ilyenek az ügyvé­dek, kikre mások vagyonaikat, anyagi szerze­ményüket vagy ügyeiket bízzák. Ilyenek a tanárok, kik az ember életénél és vagyonánál nem kevésbé fontos jövőt tartják kezeik közt, és a többi, míg ellenben az oly képzettségek, melyek az emberek önfenntartására és pedig a nélkül irányozzák, hogy az által mások hely­zetére tetemes befolyással lehetnének, az állam ellenőrzésének keretén kívül esnek, és hogy szabadságukban akadályozva ne legyenek. SGiJii által fel nem t­artóztatá­ Ylók és nem befolyásolhatók, hanem kiki felhasználhatja az ő képzettségét úgy, amint azt felhasználni ké­pes. Ez a szabad munka és a szabad ipar el­mélete. *1 A hírlapirodalom például, mely pedig ugyancsak nagy­ befolyással van a társadalom osztályának lelkületére, gondolkozási modorára és sok tekintetben még sorsára is, a munka és ipar szabadság keretébe tartozik, a­mennyi­ben a véleményszabadságot szabályokkal kor­látozni nem lehet, legfelebb is kihágásait lehet büntetni, és­pedig törvényekkel. És be van bizonyítva mióta világ áll, hogy a munka­sza­badság feltételeit megállapító szabályok vagy testületek, még mindég a haladás meggátolásá­nak s a lángész elnyomorításának eszközei va­­lának, oly korlátokat állítván föl és oly szabvá­nyokkal, regulákkal állván elő, melyek közt a találékony lángész az ő mozgásában korlátozva és nagyságában megnyomorítva vala. Az ilyen korlátok tehát, mig más egyeseknek hasznára soha sem voltak, magának az emberiségnek és társadalomnak határozottan ártottak, mert a szabad verseny elé nehézségeket gördítvén, sok század nagy szellemeit lenyűgözték és ha csak magát a megköveztetésnek kitenni nem akarta, a kor és társadalomra nézve elveszetté tették, mert mint minden életnek, úgy az emberiség életének és haladásának is: szabadság az első föltétele E$ míg a mozgást korlátozó szabályok az emberiség életizmait a nagy szellemek szabad kifejlődését néha hátráltatják, a leggyakrabban pedig lehetetlenítik, az alatt, kivéve talán az ugyan a szakmával foglalkozók ideiglen óráig­­lan tartó érdekeit, (mert hiszen azok is a hala­dás törvényeinek vannak alávetve) senkinek se használnak , a­mennyiben a jó munka mindig annak fizeti ki magát legjobban, valamint a rossz munka mindig annak árt legjobban, aki azt a jó vagy rossz munkát elköveti. Hogy te­hát a munka hasznosságának elvei, az ipar és munka szabadság által szenvednének, az merő képzelődés, mely a valóságban a lehetetlensé­gek közé tartozik. Hogy pedig a tőkének a képzettség fel­­használása megengedtetik , hiszen az csak­is a képzettségnek válik előnyére, mert fokozza a keresletet. Én legalább a magam iparágának azt kívánnám, hogy minél több kiadóval rendel­kezzék és hogy az írói képesség minél nagyobb keresletnek örvendjen. Igaz ugyan, hogy a már kiadással foglalkozó czégek nem szívesen lát­nának egy nagyobb versenyt, de az is igaz, hogy az írói képesség és a nagy közönség, csak nyerne a verseny által , módjában állván, a leg­javában válogatni. A kérdés tehát nem az, hogy a munka és a verseny megszoríttassék, hanem az, hogy javíttass­ék. Ezt kívánja a munkások érdeke és ezt kívánja a közönség érdeke­i is Amint pedig az ipartörvényjavaslat szelleméből kivehettem, az ipartörvényjavaslat ezen feladat valósítását czélozza. A Jókai pár Kassán. Jókai Mór szerdán este a budapesti vonattal érkezett Kassára, mint ünnepelt nejéé. Fogadtatása ép oly impozáns volt. Az ezekekre tehető díszes kö­zönség a berobogó vonatot dörgő éljenzéssel fogadta, mely zúgó orkánná nőtt, a­mint Jókait a kocsi lép­­csőzetén megpillantotta. Münster polgármester üd­vözlő szavaira Jókai kézszorítással felelt, mert a fo­gadó bizottság bemutatása miatt szóhoz nem jutha­tott. Jókait a­mint a fogathoz vezették, a közönség folyton éljenezte. A kocsiban­ Jókai mellett Muns­ter foglalt helyet, míg a különböző küldöttségek hosszú díszes kocsisorban követték. A Sekalk ház­­szállóban szerető neje ölelő karjai várták. A viszont­látás édes pillanata után Jókai a város, társalgási egylet és szinügyi választmány küldöttsége s nehány hirlapiró tisztelgését fogadta. Münster és Juhász Mihály, előbbi a város, utóbbi a társalgási egylet nevében üdvözölte s mindkettő ama kiváló sze­rencsének adott kifejezést, a melyben Jókai Mór megjelenésével Kassa város részesül. Jókai rövid szavakban tolmácsolta, hogy a szerencse az övé, mert ezáltal egy rég óhajtott vágya teljesült: meg­ismerni Kassa városát. Ez alkalommal kismérvű rosszullétről is panaszkodott, mert — úgymond — az­után meghűlt és erősebb orrvérzés is bántotta, mely utóbbi baja rövid idő óta többször zavarja és bágyadtságot idéz elő. Mindamellet legfőbb aggályát a „bőrös“ ládája képezte, mely a vasúton maradt. Nem is annyira a láda, mint a tartalma, mert hát „abban van elrejtve Petőfi, a­kiről önöknek holnap fel akarok olvasni.“ Aggályát neje oszlatta el leg­inkább azon szavával, hogy az urak az ő holmi­járól is a legpontosabban gondoskodtak. Ezután még a jelenvoltakkal néhány perczig a legszivélye­­sebb modorban társalgott, informáltatta magát a fel­olvasás idejéről, az esti előadásról, mely alkalommal Münster Tivadar polgármester készséggel ajánlko­zott, hogy csötörtökön városunk nevezetességeinek megtekintésére rendelkezésére áll, s egyúttal meg­hívta neje színpadi ünnepélyére és az előadás után a Schalkház szálloda termében tiszteletekre rendezendő szűkebb estélyre. Jókai a jelenvoltakkal barátságo­san szorított kezet, mire azok eltávoztak. Szerdán, február 20 án este a színházban vette kezdetét a tulajdonképeni Jókai-ünnepély. Kevéssel 7 óra előtt tették ugyanis semmivé a színügyi vá­lasztmány és a joghallgatók a közönség várakozását és hozták zavarba, sőt sértették meg Jókainét és Jó­kait, ki Jakabfalvy kir. tanácsos páholyában várta neje, az ünnepelt, királyi kéz által kitüntetett tragi­­gikai művésznő ötven éves szinművésznői jubile­umának Kassán, a kassai színpadon, nyíltan a közönség előtt történő megünneplését, azok részéről, a­kik tisztán csak ezen czélból hívták meg Jókainét Kassára. Már a pályaudvarban suttogtak, beszéltek erről, hogy a polgármester úgy parancsolta, hogy minden titokban, a szinfalak mö­gött lesz megcsinálva. Tiltakoztunk a közönség, a nagy művésznő iránt érzett nagyrabecsülésünk nevé­ben, hogy e fejetlenség ne történjék meg, mert kö­zönség és nagy művésznő egyaránt helyrehozhatlan sérelmet fog ebben látni. Mind hasztalan. Azért a színpadra mentünk, hogy legalább alkalmunk le­gyen szemtanúja lenni a titokban csinálandó dolognak. úgy történt, hogy közvetlen 7 óra előtt a polgármesterrel élén a szinügyi választmány né­hány tagja a Jókainé­ számára ezúttal fényesen de­korált öltözőbe nyitott, hogy átadja a­ város közön­sége nevében a brillant broche-al ékiített babérko­szorút, mely sötétpiros bársony vánkoson nyugodott. Az aranyrojtos nehéz selyem szalagon következő fel­irat volt: „Jókai-Laborfalvi Rózának — Kassa város közönsége 1884. február 20-án.“ Jókainé még öltöz­ködéssel volt elfoglalva, a midőn a deputáczió belé­pett. Az emléket látható idegenkedéssel fogadta. Ezután a joghallgatók követték az „öregek“ példáját s adták át a kék selyem vánkoson nyugvó ezüstko­­szorút, melynek vert aranyból ízléssel készített össze­kötő csokrán ez van bevésve: „Jókai-Laborfalvy Ró­zának — a kassai joghallgatók 1884. február 20-án.“ A joghallgatók nevében Szentléleky Géza szólott. A nagy művésznő e nem várt körülmény által látható zavarban volt, melynek behatása alatt csak rövid kö­szönetet mondott e nem várt kitüntetésért, mely előtte örökre felejthetlen marad. Ezután Temesváry Lajos már Aufidius-jelmezében lépett az ünnepelt elé és meleg­hangú szavak kíséretében Kisfaludy Atala nevében egy gyönyörű virágcsokrot adott átt e nagy nap igénytelen bár, de szívből jött emléke gyanánt. A küldöttsé­gek tisztelgése alatt a színpadon a zenekar a Rá­­kóczy-indulót játszta. Ezalatt a színtársulat tagjai a színpadon félkörben foglaltak állást, míg Cser­­váry Ilon és Tőkés Emília az Ünnepeltért men­tek az öltözőbe. A város és jogászok ajándékát is felvitték a színpadra, hogy a közönség legalább lássa. Az intéző megadta a jelt és a függöny felgördült. Az ünnepély csak e perczben kezdett nyilvános, a nagy művésznőhöz méltó alakot ölteni. A nézőtér minden zuga, még a zenészek helye is ünnepi mezbe öltözött közönséggel volt tömve. Jókai Mór, nemze­tünk disze, kit mint annyi nagyszerűt és lángelmét irigyel rólü­nk a külföld, Jaktib*al °g páholyában ült. A páholyba léptekor a közönség Jókait zajosan meg­éljenezte. A függöny felgördülte után néhány pilla­natra, a közönség feszült várakozása között, mert azt hitte, hogy az egész ováczió szemei előtt fog megtörténni, az említett két színésznő által vezetve a színpadra lépett Jókainé-La­­borfalvy Róza Volumnia korhű jelmezé­ben. Az a taps, az az éljenzés, a­mi ekkor felhang­zott a kassai ódon színházban, leírhatatlan. Ez azon­ban nem volt. a szokás által vezetett közönséges üd­vözlés, a színpadi fogadtatás mindennapi attribútu­mai, a fogadtatás, a riadó taps, az igazi lelkesedés, a legmélyebb tisztelet és őszinte hódolat szüleménye volt, mely öt-hat percz folyamán át tartott. E várat­lan ováczió megszűntével a meghatott művésznőnek M­edgyaszay Evelin Csóka Sándor igazgató és neje Rozgonyi Julia nevében néhány üdvözlő szó mellett egy tokban ezüst dessert-késeket nyújtott át, utána Vedress Gyula megható szavak kíséretében át­adta a színtársulat babérkoszorúját, és a közönség várta a többit, de az éljenzés közepette egyszerre mindenki csak azt látja, hogy a függöny legördült. A­mi ez­után az egész nézőtéren kivétel nélkül dicséret hang­zott fel a rendezők fejére, a­kik így nyomorékká tet­ték ezt a jubileumot, azt elég hangosan mondták arra, hogy a rendezők bizonyára meghallhatták. Jókainé, ismételjük, a nyílt színpadon is teljesen zavarban volt. Szólni, beszélni akart, meg akarta kö­szönni Kassa minden nemesért lelkesülő közönségé­nek azt a ritka kitüntetést, melyben művészetét, egyé­niségét részesítették, de a rendezőség elvágta útját, nem volt alkalma, hogy ezt megtegye. Az előadás­ról bírálatot mondanunk felesleges. A mi tollunk Jókainó még ma is művészi játékának magaslatára emelkedni gyenge, és csak hasonló képes hasonlót a maga valódi értéke szerint megbírálni. A­ki ez este látta Jókainó Volumniáját, az meggyőződött arról, hogy csak ily nő lebegett Shakespeare szeme előtt, a­midőn ez alakot megteremtette. A közönségnek éreznie kellett ezt. Tanúskodott erről, hogy minden jelenése után három-négyszer óriási tapsviharral hívta, sőt Coriolanussali nagy jelenésében hatszor egymás­után kellett a nagy raüiásznőnek a közönség előtt megjelenni. A kassai színháznak százados fennállása óta bizonyára sok fényes lap van biztosítva a ma­gyar színészet történetében, de a legfényesebb lesz minden bizon­nyal az, melyen Jókainé Labor­­falvy Róza, tragikai művésznőnk, érdemekben gazdag és dicsőségteljes félszázados pályájának alko­nyán, színpadunkon Volumnia szerepében letett művészetének zárköve lesz megírva. Az előadás után a Schalkház-szálló első emeleti termében 30 személyre dísz-estély volt, melyen azon­ban csak Jókai vett részt. Jelen voltak többek között: Darvas főispán, Comáromy alispán, Berzeviczy Egyed, Verédy Károly és neje, Klekner jogtanár és neje, Ko­­rányi Károly és neje, Naményi és neje, Maléter Vil­mos, Juhász Mihály és neje, Demeter Titusz, Eder *) Mi ugyan a czéhrendszer surrogatuma, a kényszer­társulatok mellett kardoskodunk, de azért nem gátoljuk, hogy a másként gondolkozók is nyilvánítsák véleményüket. — Szerk.

Next