Figyelmező, 1838. január-december (2. évfolyam, 1-52. szám)
1838-08-28 / 35. szám
566 rintem aztán a’ lexiconi pört, a’ Kriticai Lapokat, ’s néhány jelesi nevet, péld. Horvát Istvánt, b. Eötvös Józsefet, gr. Mailáth Jánost sd), ’s ismétlem — mit már másszor mondtam, de meg nem mutattam, mert a’ megmutatás vajmi unalmas dolog, én pedig mulatságos iró vagyok — ismétlem, hogy az Athenaeum miatti zajgások csak ama’ régi viták’ szakadatlan és szükséges folytatása, ’s felkiáltok: Itt van egy factum uraim, kérlek igen szépen, tagadjátok el ezt a’ factumot; ’s itt van egy axióma, kérlek igen szépen, czáfoljátok meg ez axiómát! — ez elmés és könnyű fogással az adatoktól nehéz társzekeret feldöntöm; ’s nagy könnyen kimondom : íme ők buktak! ’s ők bukni fogtak“. — Látja Kd , illy gondolkodását hittük mi, midőn czikkelyét először olvastuk; de csak hamar a’ másodszori átolvasás után világos jön előttünk, hogy Kd sem ezt, sem egyebet nem gondolt, mikor ezt az utolsó Szemléjét irta, mert nem volt nyugalma, nem volt lelki ereje gondolkodni. Ez pedig azért nem volt, mert, látja drága Csató úr, Kd még nem sok vizet zavart a’ magyar literaturában, Kd még újoncz a’ küzdések’ piaczán, de koránt sem, mint ha Kd még nem bírált, nem „gázolt“, nem „pasquillisált“ volna, csak hogy Kd ezt a’ névtelenség’ pajzsa alatt, egy titoktartó szerkesztő’ háta mögött téve; úgy pedig, ha ki tudja, hogy az ellenség’ visszarúgása [a’ Kd’ szava] őt nem élheti, mert előtte áll, ki felfogja, vajmi könnyű „gázolni és pasquillisálni“; Kd pedig, mint már többször mondók, mód fölött szereti ’s szerette mindenha a’ könnyűt. Mert tehát Kd újoncz még, ’s minden polémiai tapasztalása az árvíz után kezdődött, midőn a’ Kd által is érdemesnek vallott Brassai Sámuel — de kit Kd orthographiájáért „legázolt, lemocskolt, ledorongozott, lesatirisált és pasquillisált“ [engedelem e’ szertelen szóbőségért, de mi ezt mind a’ Kd’ szótárából tanultuk] — midőn, mondók, Brassai Sámuel egy párszor újára koppantott; mi pedig, sokáig nem tartván szükségesnek a’ Kd’ petulantiájáról tudomást venni, jó kedvünkben néhányszor mégis ejténk egy pár szavacskát a’ maga helyén, melly Kegyednek várrokonságánál fogva legott az elevenibe hatott — Kd elveszté minden nyugodalmát, emésztése csökkent, assimilatiója olly rendetlen, hogy a’ mézből is epét készít, mihez lázas mozgalmak is járulnak, mellyeknek egyik oka a’ nyílt harczbani járatlanság ’s a’ még nem edzett szív’ ingerlékenysége, másika a’ zavart öntudat’ hánykodó állapotja: azóta idét az emlékezet is elhagyta, 1831,2 stb 1836-tal zavarja öszsze, feledvén, hogy ama’ mozgalmakban Kd is veve részt. ’S e’ lelki nyugtalanságát előttünk, kik Kdét olly jól ismerjük, mint a’ sekély vizet, elárulta „mosolygásával“ is : Kd ki mint nem csak az életből tudatik, hanem a’ Hírnökből is, eddig csak ha ez adni tudott, Kd annyira tönkre ment, hogy már csak mosolyogni bir? Hol a’ régi kedv és szeszély ? Kegyed valóban annyira mester az olvasók’ indulatai felett, hogy utóbb még szánakodásra is fogja gerjeszteni. Látja Kd, e’ nyugtalanság oka többi közt annak is, hogy minden lépten nyomon logicai bakokat lő, így péld. midőn nekünk „bunkós modort, kíméletlenséget, részrehajló bírálatokat és pártos journalisticát“ tulajdonít, hogyan gondolhatja, hogy menekvésünkre ismét azon szerhez, t.i. „literatori veszekedésekhez“ folyamodjunk? Vajmi felsülted iltgyűszünyi kis logicájával; mert hiszen a’ bunkó, kíméletlenség, részrehajlás és párt nem involválja-e,ha formaliter nem is, szükségképen a’veszekedéseket? ’s ha igen, ’s ha mi ezeket mindig űztük, mikép mondhatja, hogy most folyamodunk hozzájok? Illy bakoktól, lám , az úgy nevezett indicium discretivum ó meg, melly nélkül Ed vaudeville ’s beszélyei ’s pár fordított nyelvtanító könyv mellett valahogy csak ellehetett; de polémiában szedje össze az emberfia minden észbeli erejét, ha még olly kicsiny is — mert hogy az ész és elme közt, mellesleg legyen mondva, különbség van , arról tán csak hallott valamit? de e’ különbség szerint Ednek kissé félelmes magába szállani, mert aligha nem érzi, hogy az elme, melly Kdnek jutott, az ész’ jóval kisebb adagját már rég felfalta, mellynek gyeplője nélkül, elhiheti édes-hegyed, az elme oda üget hová neki tetszik , nem gazdájának. A’ legfőbb baj pedig az, hogy elméje’ kocsisa tárnokával együtt tűnt el, értjük az emlékezetet, mit az is bizonyít, mikép hd az irók’ részéről „egyetemes felzúdulást“ lát ellenünk, feledvén , hogy Munkácsy, Kunoss, Ilazucha , Stancsics , Fran-