Figyelő, 1959. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)

1959-01-06 / 1. szám

Teremtsük meg az ipar közvetlen anyagi érdekeltségét az exportban 1­957. április 1-én vezették be a Gaz­­dasági Bizottság határozata alapján a külkereskedelmi vállalatok új anyagi érdekeltségi rendszerét és a külkereske­­delmi tevékenység irányításának új mód­szerét. A határozat előtt az anyagi ösz­tönzés lényege a kiviteli terv teljesíté­sének premizálása volt. A kiviteli terv 100 százalékos teljesítése — a különféle korrekciós tényezők figyelembevételével — biztosította az alapprémium elérését. A 100 százalékos tervfeladat túlteljesíté­se esetén az alapprémium emelkedett, a 100 százalékon aluli teljesítés, egészen 80 százalékig, csökkentette a kifizetett pré­miumot. E prémiumrendszer alapvető hi­bája az volt, hogy a terv értékben való teljesítésére ösztönzött, s nem vette fi­gyelembe, hogy a kiszállítás demokra­tikus vagy tőkés országokba történt-e, hogy milyen mennyiségű árut kellett ki­szállítani a terv értékben való teljesíté­séhez, hogy milyen forint-ráfordítással bonyolították a kiviteli forgalmat, továb­bá, hogy a terv teljesítésére való törek­vés mennyiben fokozta az iparban amúgy is megtalálható és igen káros kö­vetkezményekkel járó hóvégi roham­munkát, stb. Az új exportösztönzési rendszer be­vezetésének előfeltétele az volt, hogy a külkereskedelmi vállalatok ügyleteikben a külföldi árakat ne a Nemzeti Bank hivatalos árfolyamain, hanem ennél drá­gábban számolhassák fel. A forint beve­zetése óta­ eltelt több mint egy évtized során a magyar áralakulás nem haladt párhuzamosan és azonos mértékben a világpiaci áralakulással, így a hivatalos árfolyam alapján a külföldi és a belföldi árak, valamint a költségek összehasonlí­tása egyre kevésbé tette lehetővé, hogy abból termelő vállalataink a gazdaságos­ság fokozására irányuló következtetése­ket vonjanak le. Az új átszámítási kul­csok megállapításánál részben az egyes viszonylatokban elért árszintekből, rész­ben a nemzetközi pénzpiac értékelésé­ből, illetve egyéb kereskedelempolitikai és devizapolitikai meggondolásokból in­dultak ki. Az export-premizálás új rendszerének alapja az export-forgalmi jutalék. Ennek megállapításához az elszámolási időszak­ban (negyedév) befolyt, most már feláras deviza szolgál alapul. Az export-jutalék ennek az összegnek különbözőképpen megszabott ezreléke. Az 1958-ra megálla­pított jutalékkulcsok az éves terven ala­pultak oly módon, hogy a béralapnak egy meghatározott százalékát irányozták elő jutalékra. Tőkés viszonylatokban a juta­lékkulcsot a demokratikus viszonylatok háromszorosában állapították meg, figye­lemmel arra, hogy a külkereskedelemben a tőkés ügyletek munkaigényessége lé­nyegesen magasabb az előbbinél. Az em­lített jutalék az export után befolyó de­vizaforinttal arányosan növekszik, vagy csökken. A forgalmi jutalék ily módon általában az export volumenének növelé­sére, ezen belül a magasabb exportárak elérésére és nem valamely tervszám el­érésére ösztönöz. Ennek megfelelően az elszámolási időszak végén nem jelentke­zik a korábban ismert és az árkiegyen­lítés szempontjából igen hátrányos ro­hammunka. Mivel pedig a jutalék alapja a befolyt deviza (és nem a kiszállítás), ez a tény a deviza gyorsabb behajtására ösztönzi a vállalatokat. Az export-premizálási rendszer másik része az export árkiegyenlítési prémium, vagy pönálé. (Export árkiegyenlítésen a külföldön elérhető — most már felemelt átváltási kulccsal számított — devizafo­rint ár és a forgalmi adó nélkül számított belföldi átváltási ár közötti különbség elvonását (lefölözés), vagy kiegyenlítését (támogatás) értjük.) Az egy évre rögzí­tett árkiegyenlítési kulcsokhoz viszonyí­tott megtakarításért a dolgozók a jutalé­kon kívül prémiumot kapnak, túllépés esetén pedig jutalékukat csökkentik. Ez a prémium azért az exportárak növelé­sére és a felmerülő költségekkel való ta­karékosságra ösztönöz. Melyek az új ösztönzési rendszer al­kalmazása során nyert tapasztala­taink? A kivitel volumenének növelésére irá­nyuló ösztönzés következtében az export az elmúlt időszakban erőteljesen növeke­dett, és egyúttal meggyorsult a deviza­kintlevőségek behajtása is. A külkeres­kedelmi vállalatok 1957 III. negyedében kiszállítási tervüket 113 százalékra, IV. negyedévében 117 százalékra és 1958 első háromnegyed évében 112 százalékra tel­jesítették. Természetesen ezekben az eredményekben nemcsak a premizálási rendszernek van szerepe, hanem egyéb, részben a külkereskedelmen kívül álló tényezőknek is. Kétségtelen azonban, hogy a forgalmi jutalék ösztönző hatása számottevően érvényesült. Az árkiegyenlítési prémium, illetve pönálé és részben a forgalmi jutalék ha­tására javult a külkereskedelmi vállala­tok kalkulációs tevékenysége. Az új rendszer hatására már csaknem eltűnt a múltból származó káros szemlélet, amely „a belföldi forint nem számít” jelszóban testesült meg. A külkereskedelmi válla­latok számos cikk exportárát emelték, bár sok esetben ez az áremelkedés a nemzetközi piacon érvényesülő árakkal nem volt indokolható. Az új prémium­­rendszer hatása tükröződik abban is, hogy a rögzített árkiegyenlítési kulcsok­hoz képest 1957 II—IV. negyedévében kereken 1300 millió forint, 1958. első há­romnegyed évében pedig 836 millió fo­rint nettó árkiegyenlítési megtakarítást értek el. Meg kell jegyezni azonban azt is, hogy ez az eredmény nagyobb rész­ben még a laza árkiegyenlítési tervezés következménye. A devizatényezők rendszere a vállalati tevékenység irányítására kedvező hatást gyakorolt, amit mutat az is, hogy előtérbe kerültek a gazdaságosabb viszonylatok. Az új rendszer ösztönző hatása a gazda­ságosabb áruszerkezet kialakításában is érvényesült, növekedett az exportban a kiemelkedően jól fizető cikkek aránya. Az érdekelt dolgozók szempontjából előnyös, hogy az új prémiumrendszer automatikusan érvényesül és kizárja a gyakran sok vita tárgyát képező szub­jektív megítélésen alapuló jutalmazást. Tapasztalhatunk azonban az export ösztönzési rendszerének alkalmazása so­rán egy sor hiányosságot is! A külkereskedelemben érvényesülő új anyagi ösztönzési rendszer egyik — és a külkereskedelmi tevékenységre legjobban kiható — hibája, hogy nem terjed ki a termelés területére, illetve ott csak köz­vetett hatások érvényesülnek. Részben enyhít ezen az a rendelkezés, mely sze­rint az árkiegyenlítési megtakarítás bi­zonyos hányada, meghatározott célokra, a termelő vállalatokat illeti. Ez azonban még nem biztosítja az ipari dolgozók közvetlen anyagi érdekeltségét, mert a meghatározott cél ebben az esetben az exportcélokat szolgáló beruházások ösz­tönzése. Ez idő szerint a termelő és a külkereskedelmi vállalatok között általá­ban ellentétes az anyagi érdekeltség. A termelő vállalatok a nyereségrészesedés­hez fűződő közvetlen anyagi érdekeltsé­gük következtében maximális árakra tö­rekszenek és ezek több esetben ellen­keznek a külkereskedelem és sokszor a népgazdaság érdekeivel. Most folynak a vizsgálatok arra vonatkozóan, hogy mi­ként lehetne a külkereskedelem eredmé­nyességében való közvetlen anyagi érde­keltséget a termelés területén is megte­remteni. Az új premizálási rendszer csak az ár­kiegyenlítési prémiumon, illetve penálén keresztül hat a kivitel gazdaságosságára, de ez, mint az előzőekben már utaltunk rá, szoros kapcsolatban áll az árrend­szerrel, így nem lehet megnyugtató mó­don következtetni a gazdaságosságra. Ezért szükségessé vált, hogy a gazdasá­gosság követelményeit inkább szem előtt tartó újabb számítási módszert vezesse­nek­ be. A gazdaságossági számításoknál itt már nem a késztermékeket előállító üzem átadási áraiból indulnak ki, hanem a termelő és szállító minisztériumok ál­tal számított önköltségből, amelyet a kül­földön elérhető árakhoz viszonyítanak, és ebből két irányú következtetést von­nak le. Egyrészt vizsgálják az exportra gyártott termékek devizatartalmát és eb­ből az úgynevezett nettó devizahozamra következtetnek, másrészt azt állapítják meg, hogy a kiszámított nettó deviza­hozamra jutó forint ráfordítás milyen mértékű. Vagyis a gazdaságossági számí­tásoknak az a feladata, hogy népgazda­sági szinten vizsgálja az exporttermékek gazdaságosságát és a rendelkezésre álló lehetőségeken belül olyan kiviteli áru­­struktúrát igyekezzen kialakítani, amely­­lyel a legnagyobb devizahozamot a leg­kevesebb forint-ráfordítással lehet bizto­sítani. Az új premizálási rendszer figyelmen kívül hagyja a kiszállított árukkal kap­csolatos reklamációkat, csak a devizá­ban jelentkező visszatérítések befolyásol­ják a kifizetésre kerülő prémiumot. 1958. I. félévében 71 jogos reklamáció volt, amiből 22 esetben a külkereskedelmi vállalatok, 31 esetben a gyártó művek, 8 esetben a minőség ellenőrzésével meg­bízott vállalat (MERT) felelősségét álla­pították meg. A jogos reklamációk je­lentős károkat okoznak, mert vagy szá­mottevő árengedményre kényszerülnek a külkereskedelmi vállalatok, vagy az árut haza kell szállítani, illetve utólag szere­lőket kell kiküldeni a hibák kijavítására. Az önálló exportjoggal rendelkező ipari vállalatok egy része termékeit külföl­dön tárolja, mert premizálási rendsze­rünk a kiszállított áruk után jutalmaz. Ennek következtében 1958 I. félévben előfordult, hogy a külföldi megbízottak részére 16 millió devizaforint értékű árut szállítottak ki, ami után hosszabb idő elteltével mindössze 9 millió deviza­forint folyt be. Valószínű, hogy az el­adatlan áruk egy részét bizonyos idő múlva vissza kell hozni, vagy sokkal ol­csóbban kell értékesíteni. Az új premizálási rendszer nem be­folyásolja a raktárkészletek alakulását. Ezzel is magyarázható többek között az, hogy 1957. szeptember 30-tól 1958. szep­tember 31-ig a külkereskedelmi vállala­tok raktárkészletei majd 200 millió fo­rinttal növekedtek. Az összkészletből az egy évnél régebbi és az inkurrencia 25 százalékot tesz ki. A kivitel jobb lebo­nyolítását már nem segítő, egy évnél ré­gebbi készletet és az időnként selejte­zésre kerülő inkurrencia felhalmozódása sem a vezetők (igazgatók, főkönyvelő), sem a dolgozók számára nem jár anya­gi hátránnyal. Év nem terjed ki a külkereskedelemben­­ alkalmazott anyagi ösztönzés a ki­vitellel kapcsolatos egész tevékenységre, mert a szállítmányozás premizálása nincs megnyugtató módon megoldva. Ez idő szerint a vállalatok szállítmányozási osz­tályai vállalati átlag-prémiumban és az önállóan működő Magyar Szállítmányo­zási Rt (MASPED) az egész külkereske­delemben kifizetésre kerülő átlag-pré­miumban részesül. Ilyen formán sem a vállalati szállítmányozási osztályok, sem a MASPED anyagilag nincs érdekelve a legkedvezőbb szállítási feltételek elérésé­ben, valamint a számunkra leggazdasá­gosabb útvonalak felkutatásában. Mivel nálunk a kereskedelmi forgalom a nép­gazdaság egészéhez mérten is igen jelen­tős helyet foglal el, az ezzel kapcsolatos szállítmányozási költségek tetemes össze­geket tesznek ki, mind forintban, mind devizában. Nem mellékes tehát, hogy a külkereskedelmi áruforgalmat le­bonyolító szállítmányozási vállalat, illet­ve szállítmányozási osztályok mennyiben érdekeltek anyagilag a forint- és deviza­­költségek megtakarításában. A Külkeres­kedelmi Minisztérium a szállítmányozás szakmai irányítására és a sajátosságá­nak megfelelő ösztönző rendszer kidol­gozására Szállítmányozási Tanácsot lé­tesített.* A cikkben vázolt anyagi érdekeltség másfél éves múltra tekint vissza. A rendszert véglegesnek tekinteni az elért eredmények mellett sem lehet, mert a felsorolt hiányosságok kiküszöbölésével ezek az eredmények tovább növelhetők. Tehát az export anyagi érdekeltségét to­vább kell­ javítani olyan irányban, hogy az közelebb kerüljön a termelés szférá­jához. Rév Lajos A JÓ VÁLLALATI GAZDÁLKODÁS EGYIK KULCSKÉRDÉSE Ha most, az év első napjaiban elláto­gatunk a vállalatokhoz és megkérdez­zük, melyik a legsürgősebb az új év sok új feladata közül, abban a legtöbb ve­zető egyet fog érteni, hogy ez a szállítási szerződések megkötése. És itt nemcsak arról van szó, hogy az 1959. évi népgaz­dasági tervnek, s ennek alapján a vál­lalati terveknek időben történt jóváha­gyása folytán a korábbi évek gyakorla­tához képest hónapokkal előbbre lehetett hozni a szerződéskötések időpontját, ha­nem arról is, hogy a múlthoz viszo­nyítva nagymértékben megnőtt a szál­lítási szerződések fontossága. Ez a változás szorosan összefügg az­zal, hogy gazdaságpolitikánk alapvető célkitűzéseit fokozott vállalati önállóság és felelősség mellett kívánjuk megva­lósítani. Éppen azért, mert a népgazda­sági terv és a vállalati tervek a korábbi évekhez viszonyítva lényegesen keve­sebb jóváhagyott mutatót tartalmaznak, a tervfeladat sokkal nagyobb követel­ményeket támaszt a társadalmi munka­­megosztás gyakorlati formájával, a vál­lalatok egymással való szoros együtt­működésével, a közvetlen vállalati kap­csolatok megszervezésével, s ennek intéz­ményével, a szállítási szerződési rend­szerrel szemben. A termelés a népgazdaság szükségleteit elégítse ki Ez a megnövekedett követelmény, amely a vállalati kapcsolatok egészére kiterjed, különösen nagy súllyal jelent­kezik a termelés összetételének megha­tározásában. A jóváhagyott tervek ter­mészetesen bizonyos keretek között elő­írják a termelési feladatokat, a vállala­tokra hárul azonban, hogy ezeken a ke­reteken belül eldöntsék: mit és mennyit termeljenek Ennek az eldöntésénél ab­ból kell kiindulniok, vajon a népgazda­ságnak szüksége van-e, s ha igen milyen mennyiségben a gyártani tervezett ter­mékekre. Ez a kérdés többnyire bonyo­lult összefüggések sorozatában jelentke­zik, s a gyártó vállalat kötelessége, hogy a termékeit átvevő ipari szektor, illetve a külkereskedelem és a belkereskede­lem igényeinek ismeretében szállítási szerződésekkel „lefedezze" termelési ka­pacitását. E tekintetben az idén ugrás­szerű ja­vulás következett be az elmúlt évekhez viszonyítva, így például a Kohó- és Gép­ipari Minisztérium és a Belkereskedelmi Minisztérium közötti tárcaközi szerződést az 1959. évi szállításokra már 1958 no­vemberében aláírták, míg a tavalyi évet illetően erre csak 195­?. február hónapban került sor. Ugyanakkor például a soro­zatban gyártott gépeket illetően a terme­lő vállalatok már 100 százalékban meg­kötötték a szállítási szerződéseket, amire ugyancsak nem volt még eddig példa. Ha viszont a vállalat a népgaz­daság számára szükségtelen terméket ál­lít elő, nemcsak elpazarolta a másutt hiányzó anyagot és munkaerőt, hanem rendszerint maga a termék is mint fe­lesleges vagy elfekvő készlet fokozato­san veszít értékéből, használhatóságából, részben vagy egészben tönkremegy. Ezt bizonyítják azok az elmúlt évben is tapasztalt, a népgazdaságnak sokmil­liós kárt okozott jelenségek, amikor pél­dául egy vállalat „előzetes érdeklődés“ alapján exportcélokra gyártott eladha­tatlan csatornanyitó ekéket, vagy egy más vállalatnál „a szabad kapacitás ki­töltése végett” szükségtelen futómacs­kákat termeltek. A termelés összetételének alapvető fontossága mellett, s ahhoz kapcsolódóan megnövekedett a szállítási szerződések jelentősége az anyagellátásban is. Anyag­ellátásunk helyzetének már az elmúlt évben tapasztalt gyökeres megjavulásá­­val párhuzamosan nagyrészt megszűntek a korábbi kötöttségek. Ez azonban azt is­­eredményezte, hogy a vállalatoknak most már jóval nagyobb mértékben maguknak kell gondoskodniuk termelé­sük anyagfedezetéről. A termelés meny­­nyiségi és gyártmányok szerinti össze­tételét meghatározó szállítási szerződé­sek mit sem érnek akkor, ha a vállalat szerződésekkel idejekorán nem biztosít­ja a termeléshez szükséges mennyiségű és összetételű anyagokat a gyártás ala­kulásának megfelelő ütemezésben. Gyökeresen szakítani kell azzal a szemlélettel, hogy az a jó vállalati anyaggazdálkodási vezető, aki — ami­kor kiderül, hogy a terv szerinti terme­léshez szükséges anyagok hiányoznak, többnyire azért, mert megfelelő szállí­tási szerződésekkel kellő időben nem gondoskodtak róluk — jó összeköttetései­vel „elővarázsolja“ azokat. A párt és a kormány takarékossági programjának gyakorlati megvalósítása a szállítási szerződéseken keresztül talán sehol sem érvényesülhet olyan döntő mértékben, mint az anyagellátásnál. A vállalatok ma már nem kényszerülnek arra, hogy (Folytatás a 4. oldalon) 3

Next