Figyelő, 1959. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)
1959-01-06 / 1. szám
Teremtsük meg az ipar közvetlen anyagi érdekeltségét az exportban 1957. április 1-én vezették be a Gazdasági Bizottság határozata alapján a külkereskedelmi vállalatok új anyagi érdekeltségi rendszerét és a külkereskedelmi tevékenység irányításának új módszerét. A határozat előtt az anyagi ösztönzés lényege a kiviteli terv teljesítésének premizálása volt. A kiviteli terv 100 százalékos teljesítése — a különféle korrekciós tényezők figyelembevételével — biztosította az alapprémium elérését. A 100 százalékos tervfeladat túlteljesítése esetén az alapprémium emelkedett, a 100 százalékon aluli teljesítés, egészen 80 százalékig, csökkentette a kifizetett prémiumot. E prémiumrendszer alapvető hibája az volt, hogy a terv értékben való teljesítésére ösztönzött, s nem vette figyelembe, hogy a kiszállítás demokratikus vagy tőkés országokba történt-e, hogy milyen mennyiségű árut kellett kiszállítani a terv értékben való teljesítéséhez, hogy milyen forint-ráfordítással bonyolították a kiviteli forgalmat, továbbá, hogy a terv teljesítésére való törekvés mennyiben fokozta az iparban amúgy is megtalálható és igen káros következményekkel járó hóvégi rohammunkát, stb. Az új exportösztönzési rendszer bevezetésének előfeltétele az volt, hogy a külkereskedelmi vállalatok ügyleteikben a külföldi árakat ne a Nemzeti Bank hivatalos árfolyamain, hanem ennél drágábban számolhassák fel. A forint bevezetése óta eltelt több mint egy évtized során a magyar áralakulás nem haladt párhuzamosan és azonos mértékben a világpiaci áralakulással, így a hivatalos árfolyam alapján a külföldi és a belföldi árak, valamint a költségek összehasonlítása egyre kevésbé tette lehetővé, hogy abból termelő vállalataink a gazdaságosság fokozására irányuló következtetéseket vonjanak le. Az új átszámítási kulcsok megállapításánál részben az egyes viszonylatokban elért árszintekből, részben a nemzetközi pénzpiac értékeléséből, illetve egyéb kereskedelempolitikai és devizapolitikai meggondolásokból indultak ki. Az export-premizálás új rendszerének alapja az export-forgalmi jutalék. Ennek megállapításához az elszámolási időszakban (negyedév) befolyt, most már feláras deviza szolgál alapul. Az export-jutalék ennek az összegnek különbözőképpen megszabott ezreléke. Az 1958-ra megállapított jutalékkulcsok az éves terven alapultak oly módon, hogy a béralapnak egy meghatározott százalékát irányozták elő jutalékra. Tőkés viszonylatokban a jutalékkulcsot a demokratikus viszonylatok háromszorosában állapították meg, figyelemmel arra, hogy a külkereskedelemben a tőkés ügyletek munkaigényessége lényegesen magasabb az előbbinél. Az említett jutalék az export után befolyó devizaforinttal arányosan növekszik, vagy csökken. A forgalmi jutalék ily módon általában az export volumenének növelésére, ezen belül a magasabb exportárak elérésére és nem valamely tervszám elérésére ösztönöz. Ennek megfelelően az elszámolási időszak végén nem jelentkezik a korábban ismert és az árkiegyenlítés szempontjából igen hátrányos rohammunka. Mivel pedig a jutalék alapja a befolyt deviza (és nem a kiszállítás), ez a tény a deviza gyorsabb behajtására ösztönzi a vállalatokat. Az export-premizálási rendszer másik része az export árkiegyenlítési prémium, vagy pönálé. (Export árkiegyenlítésen a külföldön elérhető — most már felemelt átváltási kulccsal számított — devizaforint ár és a forgalmi adó nélkül számított belföldi átváltási ár közötti különbség elvonását (lefölözés), vagy kiegyenlítését (támogatás) értjük.) Az egy évre rögzített árkiegyenlítési kulcsokhoz viszonyított megtakarításért a dolgozók a jutalékon kívül prémiumot kapnak, túllépés esetén pedig jutalékukat csökkentik. Ez a prémium azért az exportárak növelésére és a felmerülő költségekkel való takarékosságra ösztönöz. Melyek az új ösztönzési rendszer alkalmazása során nyert tapasztalataink? A kivitel volumenének növelésére irányuló ösztönzés következtében az export az elmúlt időszakban erőteljesen növekedett, és egyúttal meggyorsult a devizakintlevőségek behajtása is. A külkereskedelmi vállalatok 1957 III. negyedében kiszállítási tervüket 113 százalékra, IV. negyedévében 117 százalékra és 1958 első háromnegyed évében 112 százalékra teljesítették. Természetesen ezekben az eredményekben nemcsak a premizálási rendszernek van szerepe, hanem egyéb, részben a külkereskedelmen kívül álló tényezőknek is. Kétségtelen azonban, hogy a forgalmi jutalék ösztönző hatása számottevően érvényesült. Az árkiegyenlítési prémium, illetve pönálé és részben a forgalmi jutalék hatására javult a külkereskedelmi vállalatok kalkulációs tevékenysége. Az új rendszer hatására már csaknem eltűnt a múltból származó káros szemlélet, amely „a belföldi forint nem számít” jelszóban testesült meg. A külkereskedelmi vállalatok számos cikk exportárát emelték, bár sok esetben ez az áremelkedés a nemzetközi piacon érvényesülő árakkal nem volt indokolható. Az új prémiumrendszer hatása tükröződik abban is, hogy a rögzített árkiegyenlítési kulcsokhoz képest 1957 II—IV. negyedévében kereken 1300 millió forint, 1958. első háromnegyed évében pedig 836 millió forint nettó árkiegyenlítési megtakarítást értek el. Meg kell jegyezni azonban azt is, hogy ez az eredmény nagyobb részben még a laza árkiegyenlítési tervezés következménye. A devizatényezők rendszere a vállalati tevékenység irányítására kedvező hatást gyakorolt, amit mutat az is, hogy előtérbe kerültek a gazdaságosabb viszonylatok. Az új rendszer ösztönző hatása a gazdaságosabb áruszerkezet kialakításában is érvényesült, növekedett az exportban a kiemelkedően jól fizető cikkek aránya. Az érdekelt dolgozók szempontjából előnyös, hogy az új prémiumrendszer automatikusan érvényesül és kizárja a gyakran sok vita tárgyát képező szubjektív megítélésen alapuló jutalmazást. Tapasztalhatunk azonban az export ösztönzési rendszerének alkalmazása során egy sor hiányosságot is! A külkereskedelemben érvényesülő új anyagi ösztönzési rendszer egyik — és a külkereskedelmi tevékenységre legjobban kiható — hibája, hogy nem terjed ki a termelés területére, illetve ott csak közvetett hatások érvényesülnek. Részben enyhít ezen az a rendelkezés, mely szerint az árkiegyenlítési megtakarítás bizonyos hányada, meghatározott célokra, a termelő vállalatokat illeti. Ez azonban még nem biztosítja az ipari dolgozók közvetlen anyagi érdekeltségét, mert a meghatározott cél ebben az esetben az exportcélokat szolgáló beruházások ösztönzése. Ez idő szerint a termelő és a külkereskedelmi vállalatok között általában ellentétes az anyagi érdekeltség. A termelő vállalatok a nyereségrészesedéshez fűződő közvetlen anyagi érdekeltségük következtében maximális árakra törekszenek és ezek több esetben ellenkeznek a külkereskedelem és sokszor a népgazdaság érdekeivel. Most folynak a vizsgálatok arra vonatkozóan, hogy miként lehetne a külkereskedelem eredményességében való közvetlen anyagi érdekeltséget a termelés területén is megteremteni. Az új premizálási rendszer csak az árkiegyenlítési prémiumon, illetve penálén keresztül hat a kivitel gazdaságosságára, de ez, mint az előzőekben már utaltunk rá, szoros kapcsolatban áll az árrendszerrel, így nem lehet megnyugtató módon következtetni a gazdaságosságra. Ezért szükségessé vált, hogy a gazdaságosság követelményeit inkább szem előtt tartó újabb számítási módszert vezessenek be. A gazdaságossági számításoknál itt már nem a késztermékeket előállító üzem átadási áraiból indulnak ki, hanem a termelő és szállító minisztériumok által számított önköltségből, amelyet a külföldön elérhető árakhoz viszonyítanak, és ebből két irányú következtetést vonnak le. Egyrészt vizsgálják az exportra gyártott termékek devizatartalmát és ebből az úgynevezett nettó devizahozamra következtetnek, másrészt azt állapítják meg, hogy a kiszámított nettó devizahozamra jutó forint ráfordítás milyen mértékű. Vagyis a gazdaságossági számításoknak az a feladata, hogy népgazdasági szinten vizsgálja az exporttermékek gazdaságosságát és a rendelkezésre álló lehetőségeken belül olyan kiviteli árustruktúrát igyekezzen kialakítani, amelylyel a legnagyobb devizahozamot a legkevesebb forint-ráfordítással lehet biztosítani. Az új premizálási rendszer figyelmen kívül hagyja a kiszállított árukkal kapcsolatos reklamációkat, csak a devizában jelentkező visszatérítések befolyásolják a kifizetésre kerülő prémiumot. 1958. I. félévében 71 jogos reklamáció volt, amiből 22 esetben a külkereskedelmi vállalatok, 31 esetben a gyártó művek, 8 esetben a minőség ellenőrzésével megbízott vállalat (MERT) felelősségét állapították meg. A jogos reklamációk jelentős károkat okoznak, mert vagy számottevő árengedményre kényszerülnek a külkereskedelmi vállalatok, vagy az árut haza kell szállítani, illetve utólag szerelőket kell kiküldeni a hibák kijavítására. Az önálló exportjoggal rendelkező ipari vállalatok egy része termékeit külföldön tárolja, mert premizálási rendszerünk a kiszállított áruk után jutalmaz. Ennek következtében 1958 I. félévben előfordult, hogy a külföldi megbízottak részére 16 millió devizaforint értékű árut szállítottak ki, ami után hosszabb idő elteltével mindössze 9 millió devizaforint folyt be. Valószínű, hogy az eladatlan áruk egy részét bizonyos idő múlva vissza kell hozni, vagy sokkal olcsóbban kell értékesíteni. Az új premizálási rendszer nem befolyásolja a raktárkészletek alakulását. Ezzel is magyarázható többek között az, hogy 1957. szeptember 30-tól 1958. szeptember 31-ig a külkereskedelmi vállalatok raktárkészletei majd 200 millió forinttal növekedtek. Az összkészletből az egy évnél régebbi és az inkurrencia 25 százalékot tesz ki. A kivitel jobb lebonyolítását már nem segítő, egy évnél régebbi készletet és az időnként selejtezésre kerülő inkurrencia felhalmozódása sem a vezetők (igazgatók, főkönyvelő), sem a dolgozók számára nem jár anyagi hátránnyal. Év nem terjed ki a külkereskedelemben alkalmazott anyagi ösztönzés a kivitellel kapcsolatos egész tevékenységre, mert a szállítmányozás premizálása nincs megnyugtató módon megoldva. Ez idő szerint a vállalatok szállítmányozási osztályai vállalati átlag-prémiumban és az önállóan működő Magyar Szállítmányozási Rt (MASPED) az egész külkereskedelemben kifizetésre kerülő átlag-prémiumban részesül. Ilyen formán sem a vállalati szállítmányozási osztályok, sem a MASPED anyagilag nincs érdekelve a legkedvezőbb szállítási feltételek elérésében, valamint a számunkra leggazdaságosabb útvonalak felkutatásában. Mivel nálunk a kereskedelmi forgalom a népgazdaság egészéhez mérten is igen jelentős helyet foglal el, az ezzel kapcsolatos szállítmányozási költségek tetemes összegeket tesznek ki, mind forintban, mind devizában. Nem mellékes tehát, hogy a külkereskedelmi áruforgalmat lebonyolító szállítmányozási vállalat, illetve szállítmányozási osztályok mennyiben érdekeltek anyagilag a forint- és devizaköltségek megtakarításában. A Külkereskedelmi Minisztérium a szállítmányozás szakmai irányítására és a sajátosságának megfelelő ösztönző rendszer kidolgozására Szállítmányozási Tanácsot létesített.* A cikkben vázolt anyagi érdekeltség másfél éves múltra tekint vissza. A rendszert véglegesnek tekinteni az elért eredmények mellett sem lehet, mert a felsorolt hiányosságok kiküszöbölésével ezek az eredmények tovább növelhetők. Tehát az export anyagi érdekeltségét tovább kell javítani olyan irányban, hogy az közelebb kerüljön a termelés szférájához. Rév Lajos A JÓ VÁLLALATI GAZDÁLKODÁS EGYIK KULCSKÉRDÉSE Ha most, az év első napjaiban ellátogatunk a vállalatokhoz és megkérdezzük, melyik a legsürgősebb az új év sok új feladata közül, abban a legtöbb vezető egyet fog érteni, hogy ez a szállítási szerződések megkötése. És itt nemcsak arról van szó, hogy az 1959. évi népgazdasági tervnek, s ennek alapján a vállalati terveknek időben történt jóváhagyása folytán a korábbi évek gyakorlatához képest hónapokkal előbbre lehetett hozni a szerződéskötések időpontját, hanem arról is, hogy a múlthoz viszonyítva nagymértékben megnőtt a szállítási szerződések fontossága. Ez a változás szorosan összefügg azzal, hogy gazdaságpolitikánk alapvető célkitűzéseit fokozott vállalati önállóság és felelősség mellett kívánjuk megvalósítani. Éppen azért, mert a népgazdasági terv és a vállalati tervek a korábbi évekhez viszonyítva lényegesen kevesebb jóváhagyott mutatót tartalmaznak, a tervfeladat sokkal nagyobb követelményeket támaszt a társadalmi munkamegosztás gyakorlati formájával, a vállalatok egymással való szoros együttműködésével, a közvetlen vállalati kapcsolatok megszervezésével, s ennek intézményével, a szállítási szerződési rendszerrel szemben. A termelés a népgazdaság szükségleteit elégítse ki Ez a megnövekedett követelmény, amely a vállalati kapcsolatok egészére kiterjed, különösen nagy súllyal jelentkezik a termelés összetételének meghatározásában. A jóváhagyott tervek természetesen bizonyos keretek között előírják a termelési feladatokat, a vállalatokra hárul azonban, hogy ezeken a kereteken belül eldöntsék: mit és mennyit termeljenek Ennek az eldöntésénél abból kell kiindulniok, vajon a népgazdaságnak szüksége van-e, s ha igen milyen mennyiségben a gyártani tervezett termékekre. Ez a kérdés többnyire bonyolult összefüggések sorozatában jelentkezik, s a gyártó vállalat kötelessége, hogy a termékeit átvevő ipari szektor, illetve a külkereskedelem és a belkereskedelem igényeinek ismeretében szállítási szerződésekkel „lefedezze" termelési kapacitását. E tekintetben az idén ugrásszerű javulás következett be az elmúlt évekhez viszonyítva, így például a Kohó- és Gépipari Minisztérium és a Belkereskedelmi Minisztérium közötti tárcaközi szerződést az 1959. évi szállításokra már 1958 novemberében aláírták, míg a tavalyi évet illetően erre csak 195?. február hónapban került sor. Ugyanakkor például a sorozatban gyártott gépeket illetően a termelő vállalatok már 100 százalékban megkötötték a szállítási szerződéseket, amire ugyancsak nem volt még eddig példa. Ha viszont a vállalat a népgazdaság számára szükségtelen terméket állít elő, nemcsak elpazarolta a másutt hiányzó anyagot és munkaerőt, hanem rendszerint maga a termék is mint felesleges vagy elfekvő készlet fokozatosan veszít értékéből, használhatóságából, részben vagy egészben tönkremegy. Ezt bizonyítják azok az elmúlt évben is tapasztalt, a népgazdaságnak sokmilliós kárt okozott jelenségek, amikor például egy vállalat „előzetes érdeklődés“ alapján exportcélokra gyártott eladhatatlan csatornanyitó ekéket, vagy egy más vállalatnál „a szabad kapacitás kitöltése végett” szükségtelen futómacskákat termeltek. A termelés összetételének alapvető fontossága mellett, s ahhoz kapcsolódóan megnövekedett a szállítási szerződések jelentősége az anyagellátásban is. Anyagellátásunk helyzetének már az elmúlt évben tapasztalt gyökeres megjavulásával párhuzamosan nagyrészt megszűntek a korábbi kötöttségek. Ez azonban azt iseredményezte, hogy a vállalatoknak most már jóval nagyobb mértékben maguknak kell gondoskodniuk termelésük anyagfedezetéről. A termelés menynyiségi és gyártmányok szerinti összetételét meghatározó szállítási szerződések mit sem érnek akkor, ha a vállalat szerződésekkel idejekorán nem biztosítja a termeléshez szükséges mennyiségű és összetételű anyagokat a gyártás alakulásának megfelelő ütemezésben. Gyökeresen szakítani kell azzal a szemlélettel, hogy az a jó vállalati anyaggazdálkodási vezető, aki — amikor kiderül, hogy a terv szerinti termeléshez szükséges anyagok hiányoznak, többnyire azért, mert megfelelő szállítási szerződésekkel kellő időben nem gondoskodtak róluk — jó összeköttetéseivel „elővarázsolja“ azokat. A párt és a kormány takarékossági programjának gyakorlati megvalósítása a szállítási szerződéseken keresztül talán sehol sem érvényesülhet olyan döntő mértékben, mint az anyagellátásnál. A vállalatok ma már nem kényszerülnek arra, hogy (Folytatás a 4. oldalon) 3