Figyelő, 1966. július-december (10. évfolyam, 27-52. szám)

1966-07-06 / 27. szám

A gazdasági mechanizmus reform­ja, amely a népgazdaság terv­szerű, központi irányításának az áruviszonyokkal, a piac aktív szerepével való összekapcsolására irányul, felvetet­te a kérdést: hogyan és milyen mérték­ben érvényesülhet a piac (a felhaszná­lók, a vevők) értékítélete olyan körül­mények között, amikor a vállalatok szá­mottevő része monopolhelyzetben van. A kérdés körül kibontakozó vita lénye­ge: a monopólium és a verseny össze­egyeztetése. A monopólium: gazdasági hatalom, kizárólagos jog, mégpedig a termelés­ben, az értékesítésben a verseny korlá­tozására, s ennek alapján monopoljára­dékot tartalmazó monopolárak megálla­pítására. Ez azonban a tőkés monopó­liumok gazdasági tartalma. A szocialista gazdaságban a monopóliumok tartalma az esetleges közös formai jegyek elle­nére sem azonos a tőkés monopóliumo­kéval. A szó közgazdasági értelmében a szocialista gazdaságban monopóliuma csak az államnak van, amit esetleg, bi­zonyos területeken átruházhat egyes in­tézményeire, szervezeteire, de amit bár­mikor vissza is vehet. Figyelembe kell továbbá venni, hogy a szocialista gaz­dasági szervezetek központilag szabályo­zott gazdasági közegben, gazdasági „kör­nyezetben"­ végzik tevékenységüket. Ez azt jelenti, hogy a célok és az erőfor­rások tekintetében a vállalatok gazda­sági cselekvéseit a központi irányítás ál­tal működtetett és a népgazdasági terv céljainak megfelelő eszközök, módsze­rek, intézmények (az ár-, hitel-, deviza-, jövedelemszabályozási rendszer stb.) be­folyásolják. A gazdasági szervezetek ön­állósága tehát ebben a központilag sza­bályozott gazdasági környezetben érvé­nyesül. Figyelembe kell venni azt is, hogy a bővített újratermelés eszközei (vagy azok jórésze) az állami irányító szervek kezében vannak, s így lehetőség van a fejlesztés fő irányának központi szabá­lyozására és befolyásolására. A monopó­liumok hatása a szocialista gazdaságban tehát nem lehet meghatározója a fejlő­dés irányának és lehetőségeinek. Célszerű és hasznos A közgazdászok többsége egyetért az­zal, hogy az ipar számos ágazatában és a külkereskedelem nagy részében célsze­rű és hasznos a monopólium, vagyis az, hogy a szóban forgó terméket lényegé­ben egy vállalat gyártsa vagy értéke­sítse, illetve importálja. Ezt indokolja a termelőerők fejlettségi színvonala, a specializáció, a tömegszerűség, a kon­centráció foka, egyes ágazatok nagy esz­közigényessége, a belső piac terjedelme, a külföldi konkurrencia leküzdése vagy korlátozása stb. Racionális lehet a mo­nopólium olyan ágazatokban is, ahol je­lentős előnyök származhatnak a szelle­mi kapacitások ezzel együttjáró kon­centrálásából. A gazdaságirányítás konkrét rend­szere jelentősen befolyásolja a monopó­liumok hatékonyságát; bizonyos körül­mények között olyan monopóliumok ki­­alakulását is eredményezheti, amelyeket a termelőerők színvonala vagy más gaz­dasági és üzletpolitikai megfontolás nem indokol. Egyet lehet érteni Wilcsek Jenő professzorral i­s, aki szerint a monopóliu­mok kialakulására a jelenlegi irányítási rendszerben a következő tényezők is ha­tottak: 1. Az irányítás tervutasításokon ala­puló rendszere. A monopólium sokszor az irányító szervek által előírt tervuta­sításokból fakadt: előírták a termelést, az igénybe vehető erőforrásokat, kije­lölték a vevőt,­ meghatározták a szállí­tási határidőt stb. A központilag végre­hajtott profil­ozások, az úgynevezett profilgazdák hatósági kijelölése erősí­tette ezt a folyamatot. 2. A szervezet. A vállalatok összevo­nása szervezetileg is erősítette a mono­polista tendenciát. Egy-egy nagyvállalat egyik-másik iparág termelésében — és esetenként exportjában is — úgyszól­ván kizárólagosságot élvez a termelés­ben. 3. A „hiánygazdaság” erősítette a ká­ros monopolista tendenciákat. Ha a ke­reslet tartósan meghaladja a kínálatot, az minden körülmények között ked­ ’­vező helyzetet teremt a termelők szá­mára a felhasználóval szemben és így egyeduralmi helyzete erősödik a piacon. Ilyen esetekben tehát akkor is érvényre jutnak a káros monopolista tendenciák, ha ugyanazon terméket több vállalat gyártja. Verseny — illúziók nélkül A gazdasági reform keretében alap­jában véve kettős feladatot kell meg­oldanunk: a) Az ésszerű és indokolt monopóliu­mok számára is olyan közgazdasági „környezet” kialakítását, amelyben az „egykéz”­vállalatok is érdekeltek a fi­zetőképes kereslet jobb kielégítésében és amelyben minimálisra csökkenthető a monopóliumból fakadó elkényelmese­désre, a piacon való uralkodásra való hajlam. b) Az egészséges és ésszerű verseny feltételeinek a biztosítását. Mivel a belföldi piacon, az állami szektor körében eddig nem volt verseny, ezért a versenyeztetés a tervgazdálkodás rendszerében új gazdasági jelenség lesz. E feladat megoldása nem egyszerű. A verseny jelentős ösztönzője lehet a folyó termelés hatékonysága növelésé­nek, a kereslethez jobban idomuló kí­nálat kialakításának, sőt előnyösen be­folyásolhatja a technológia- és gyárt­mányfejlesztést is. Természetesen a ver­senyhez nem fűzhetünk illúziókat. A versenynek is vannak hátrányai, hiszen a konkurrencia általában utólag és ki­­sebb-nagyobb veszteségek árán szabá­lyoz. A versenynek ugyanis velejárója a veszteség, hiszen a verseny feltételezi, hogy a potenciális kapacitások kisebb­nagyobb mértékben meghaladják a ke­reslet színvonalát. Ezek a veszteségek azonban bizonyosan kisebbek, mint a teljes konkurrencia-nélküliségből faka­dó hátrányok. Némi túlzással megállapíthatjuk, hogy a jelenlegi irányítási rendszerben a bel­ső piacon csupa „monopolista” áll egy­mással szemben. A piac immanens része a verseny. A piaci mechanizmus csak olyan körülmé­nyek között működhet, ha a termelők­nek áruikat alá kell vetniök a társadal­mi elismertetés objektív mércéjének, ha az árakban a fogyasztók és a felhaszná­lók (választási lehetőségeik mérlegelése alapján hozott) értékítéletei is kifejezés­re juthatnak. A kérdés árnyalt megítéléséhez tarto­zik, hogy mások a versenyeztetés lehető­ségei az átmeneti időszakban és mások akkor, amikor az új mechanizmus mű­ködése már átfogja és áthatja egész gaz­dasági életünket. Ebből a szempontból nem lehet eléggé hangsúlyozni a mi­nél szélesebb körű potenciális vagy tény­leges import és a kiegyensúlyozott, a keresletet bizonyos mértékig inkább meghaladó kínálat megvalósítására irá­nyuló gazdaságpolitika jelentőségét. Az új mechanizmus bevezetését meg­előző időszakban — és talán a beveze­tést közvetlenül követő időben is — a vállalatok feltehetően tartózkodóbbak lesznek. A vállalatokra ható „játéksza­bályok’­ hatását először fel kell mérni, meg kell ismerni azok működését stb. Mindez — legalábbis — egy rövid időn át — bizonyos óvatosságra bírja majd a vállalatokat; különösen a beruházási eszközök piacán keletkezik majd bizo­nyos vákuum, a szükségletek kielégíté­sének időleges elhalasztása következté­ben. Ez önmagában is kedvező hatással lehet a piaci egyensúlyra. Ennek felte­hetően az is lesz az eredménye, hogy a vállalatok már ebben az időszakban is fokozottan törekedni fognak a piaci ke­reslet jobb kielégítésére, és hogy a piaci helyzet alakulása egészséges versenyt szül a vállalatok között a vevő megnye­réséért. A „bolygó“ vállalatok Az ipar egyes ágazataiban olyan mo­nopolszervezeteket alakítottak ki, ame­lyeknek esetenként egyedül a ter­melés, méghozzá a termelés vál­lalati szintű jövedelmezősége volt a kritériuma. A vállalati szerve­zetet esetenként az újratermelési folyamat egész rendszeréből ki­szakítva alakították ki. Nem vették fi­gyelembe a szervezeti koncentráció já­rulékos hatásait, amelyek az önmagában esetleg gazdaságos koncentráció hatásait számottevően ronthatják, így néhány olyan monopólium is létrejött, amelye­ket a gazdasági feltételek­­nem indokol­nak. A feldolgozóipar egyes ágazataiban (például az élelmiszeriparban), ahol a szállítás, a raktározás, az értékesítés költségei, a természetes fogyás mind fi­gyelembe veendő költségtényezők, a kon­centráció fokát nem helyes csak a ter­melés érdekei alapján megítélni, nem is beszélve a fogyasztók érdekeiről. Fi­gyelemre méltó, hogy a szektorok k­ö­­zötti verseny éppen ezekben az ipar­ágakban elenyésző. (So­kkal erőteljesebb az ebből a szempontból kevésbé tipikus gépipari ágazatokban.) Például a mező­­gazdasági termelőszövetkezetek feldol­gozó üzemei ésszerűen egészíthetik ki az állami élelmiszeripar bizonyos ágainak termelését, javítható lenne az egyes iparágak különböző feldolgozási fázisai­nak hatékonysága stb. Emellett az ész­szerű verseny a fogyasztó számára fel­tétlenül kedvező lenne. A termelés koncentrációja, a technika fejlődésének általános következménye­ként objektíve előmozdítja a monopol­szervezetek létrejöttét. A koncentráció szüli a monopóliumot. Ez tehát objektív fejlődési folyamat. De ugyanez az ob­jektív folyamat szüli a kis üzemet is. A technikai haladás, a technika fejlődé­sében végbemenő minőségi változások a koncentrációs folyamattal ellentétes ten­denciákat is szülnek. Bizonyos techni­kai színvonalon ugyanis a „dekoncent­­rált” termelés kifizetődő. Bizonyos mértékig a munkamegosztás fejlettsége (a specializáció foka stb.) is hatással van — természetesen ágazaton­ként differenciált módon — a termelés monopolizáltságára. A monopólium kö­rül a „bolygó” kis- és középüzemek egész raja alakul ki. Ezek jelentősen hoz­zájárulnak az iparilag fejlett országok­ban a nagyvállalatok rugalmasságához. Bizonyos értelemben ezek a kis- és kö­zépvállalatok teszik lehetővé a roammut­­vállalatok hatékony működését. Figyelemre méltó ebből a szempontból a monopóliumok klasszikus hazájának, az Egyesült Államoknak ipari fejlődésé­ről szóló beszámoló.­ Eszerint az amerikai tőke koncentrá­ciós és centralizációs folyamatával együtt szakadatlanul emelkedik a kis- és kö­zépüzemek száma. Az üzemek száma az Egyesült Álla­mokban az 1950. évi 4 millióról 1964- ben csaknem 4,9 millióra emelkedett. A 900 ezer új üzem többsége „kisüzem”. Az amerikai vállalatok 95 százalékát képviseli általában a „small business”. A szigorúan vett ipari szektorban az el­következő 10 év folyamán kevesebb új vállalkozás létesítésére van kilátás — a francia folyóirat szerint —, mint az elmúlt évtizedben, a helyi ipar szerepe azonban tovább növekszik, például az építőiparban, a különleges fémfeldolgo­zásban, a nyomdaiparban és a beruhá­zási iparban. Különösen jelentős a kis- és középüzem szerepe a szolgáltatások­ban. Ez is alátámasztja azt az elméleti fel­tevést, hogy miközben a termelőerők fejlődésének tendenciaszerűen érvénye­sülő következménye a koncentrációs és a centralizációs folyamat, ezzel ellenté­tes folyamatok is érvényesülnek. A ma­gas koncentrációjú termelés anyagi alap­ját részben éppen ez az ellentétes folya­mat, a kis- és középüzemek léte teszi lehetővé. Tehát az objektív folyamatok sem egyértelműen a nagyüzemek irányá­ba mutatnak, ráadásul nálunk eseten­ként az anyagi, technikai alapok sem indokolják minden esetben a monopol­­szervezetek létesítését. A tömegtermelés által kielégíthető át­lagos színvonalú kereslet mellett van — és úgy tűnik, hogy az életkörülmé­nyek javulásával erősödik — bizonyos speciális igényeket kifejező kereslet is. Az ilyen igényeket a kis- és középüze­mek feltehetően gyorsabban és gazdasá­gosabban kielégíthetik, mint a nagy­üzemek. Figyelmen kívül szokták hagyni, hogy a hatékony gazdálkodásiban növekvő szerepe van a gyors információáramlás­nak és a szervezettségnek. Márpedig az igazgatási munka hatékonyságának nö­vekedése a legfejlettebb iparágakban sem képes lépést tartani a nagy szerve­zetek kialakulásával (ez is egyik korlá­tozó tényező), nálunk pedig különösen elmaradott az igazgatási munka szerve­zettsége, viszonylag kevés információ feldolgozására van lehetőségünk stb. Mégsem lenne célszerű új „átszerve­zési” kampányt elindítani. Először is, általában a nagyvállalatok szervezettsé­ge megfelel a termelőerők fejlettségi színvonalának. Másodszor, nem lenne ésszerű és helyes most ismét szervezeti intézkedéseket hozni. Ebben a kérdésben csak az új gazdasági viszonyok között, az új mechanizmus működése alapján dönthetünk. Ma még nem tudhatjuk pontosan, hogy az új mechanizmus hogyan befo­lyásolja majd a vállalatok — jelenleg utasítások alapján kialakított — termék­­összetételét, termékspektrumát, vertika­litását stb. Amennyiben a vállalatok sza­badon dönthetnek — természetesen a központilag meghatározott „játékszabá­lyok” alapján — eszközeik felhasználá­sáról, úgy bizonyára védekezni fognak a kiszolgáltatottság ellen, és ez a védeke­zés eleve versenyt támaszt az eddig mo­nopóliumot élvező szállítóknak. Az új gazdasági mechanizmus a ter­melőerők koncentrációjának is meg­teremti a gazdasági alapját. A koncent­ráció fokozásának kritériuma ugyanis a hatékonyság növelése lesz, így a kon­centrációs folyamatot a vállalatoktól ki­induló kezdeményezés alapján mérlegel­hetik az irányító szervek. Sokoldalú mérlegelés tárgya, hogy a hatékonysá­got a termelőerők milyen fokú és mi­lyen jellegű integrációja javítja.­­Utób­bival kapcsolatban arra gondolok, hogy szó lehet azonos profilú üzemek egye­süléséről, a vertikalitást növelő és egé­szen más ágazatokhoz tartozó vállalatok egyesüléséről, de célfeladatokra korlá­tozódó alkalmi egyesülésekről is stb.) Az import szerepe Az „egykéz”-pozíció legnagyobb hátrá­nya a helyettesíthetőség, a választás le­hetőségének korlátozása vagy teljes ki­zárása. Úgy vélem, a jövőben ebből a szem­pontból kell — mégpedig igen dinami­kusan — megítélni a verseny vagy az „egykéz’-pozíció alternatíváját. Fejlett gazdaságban ugyanis a választás, a he­lyettesítés korlátozása számottevően ronthatja az optimális döntések lehető­ségét. A káros monopolista tendenciák nem egyszerűen csak a szervezeti problémák­ból fakadnak. Ez nagyrészt a piaci egyensúly függvénye. És ebben igen je­lentős szerepe van az importnak. A ká­ros monopolista tendenciák leküzdésé­nek eszközei közül végső megoldásként szokták említeni a behozatalt vagy az importlehetőséget. Véleményem szerint az import ebben az esetben sem lehet valamilyen végső eszköz, „mentsvár” a monopolista tendenciák ellen. Az im­portversenynek természetesen az ész­szerűség és a lehetőségek keretein belül­­ olyan termékek piacán is nagy a je­lentősége, amelyeken egyébként bel­földi verseny is van. Import nemcsak olyankor szükséges, ha valamilyen ter­mék piacán monopolhelyzetbe került va­lamely vállalat. Hiszen több azonos vagy rokon terméket gyártó vállalat is megegyezhet a fogyasztó rovására. A mo­nopólium emellett magában hordja az elkényelmesedésre való hajlamot, ami különösen a technikai haladás szempont­jából káros. A technikai fejlődés a mai viszonyok között nagyrészt úgy gyorsít­ható, ha az export és az import révén valóságos versenyt támasztunk a hazai termelőknek. Az import tehát, amellett, hogy lehetővé teszi erőforrásaink éssze­rűbb felhasználását, ösztönzően hat egész termelésünk színvonalára és a fizető­képes kereslet jobb kielégítésére. A ma­gyar vállalatok nem csupán egymással versenyeznek, hanem a verseny nemzet­közi méretekben folyik és erre a hazai piacon is lehetőséget kell adni. A fo­gyasztókat nemcsak saját színvonalun­kon kívánjuk kielégíteni, hanem egyre inkább, fokozottan a fejlett országok ál­tal képviselt nemzetközi színvonalon is. Az egyensúlyi követelményeknek meg­felelően megállapított devizaszorzók fel­tehetően ésszerű behozatalra ösztönöz­nek, ezért nem valószínű, hogy az im­port „elfut”, hogy ténylegesen olyan im­portra kerülne sor, mely károsan be­folyásolná gazdaságunk hatékonyságát. Az import — emellett — közvetlenül vagy közvetve megtermeli a maga ellen­­­értékét: a hazai piacon vásárlóerőt köt le, az azonos vagy rokon terméket gyártó vállalatot pedig a hazai piac szű­külése fokozott exportra kényszeríti. Emellett a termelés csökkenése ebben az ágazatban vagy a kapcsolódó vertiku­mokban a devizaigény csökkenésével és más elsődleges erőforrás felszabadu­lásával járhat A monopólium, az egyensúlyban levő gazdaságban, a nemzetközi piaci hatások érvényesítése és megfelelő gazdasági vi­szonyok között előmozdíthatja a termelő­erők fejlődését és a népgazdaság haté­konyságának javítását. Dr. Varga György MONOPÓLIUM ÉS VERSENY 1 Dr Wilcsek Jenőnek a Közgazdasági Társa­ság Ipari Szakosztályában 1966 márciusában el­hangzott előadása alapján. 2 Problémes Économiques 1966 II. 24. 3 FIGYELŐ, 1966. JÚLIUS 6. V­osts P­érl'.

Next