Figyelő, 1966. július-december (10. évfolyam, 27-52. szám)
1966-07-06 / 27. szám
A gazdasági mechanizmus reformja, amely a népgazdaság tervszerű, központi irányításának az áruviszonyokkal, a piac aktív szerepével való összekapcsolására irányul, felvetette a kérdést: hogyan és milyen mértékben érvényesülhet a piac (a felhasználók, a vevők) értékítélete olyan körülmények között, amikor a vállalatok számottevő része monopolhelyzetben van. A kérdés körül kibontakozó vita lényege: a monopólium és a verseny összeegyeztetése. A monopólium: gazdasági hatalom, kizárólagos jog, mégpedig a termelésben, az értékesítésben a verseny korlátozására, s ennek alapján monopoljáradékot tartalmazó monopolárak megállapítására. Ez azonban a tőkés monopóliumok gazdasági tartalma. A szocialista gazdaságban a monopóliumok tartalma az esetleges közös formai jegyek ellenére sem azonos a tőkés monopóliumokéval. A szó közgazdasági értelmében a szocialista gazdaságban monopóliuma csak az államnak van, amit esetleg, bizonyos területeken átruházhat egyes intézményeire, szervezeteire, de amit bármikor vissza is vehet. Figyelembe kell továbbá venni, hogy a szocialista gazdasági szervezetek központilag szabályozott gazdasági közegben, gazdasági „környezetben" végzik tevékenységüket. Ez azt jelenti, hogy a célok és az erőforrások tekintetében a vállalatok gazdasági cselekvéseit a központi irányítás által működtetett és a népgazdasági terv céljainak megfelelő eszközök, módszerek, intézmények (az ár-, hitel-, deviza-, jövedelemszabályozási rendszer stb.) befolyásolják. A gazdasági szervezetek önállósága tehát ebben a központilag szabályozott gazdasági környezetben érvényesül. Figyelembe kell venni azt is, hogy a bővített újratermelés eszközei (vagy azok jórésze) az állami irányító szervek kezében vannak, s így lehetőség van a fejlesztés fő irányának központi szabályozására és befolyásolására. A monopóliumok hatása a szocialista gazdaságban tehát nem lehet meghatározója a fejlődés irányának és lehetőségeinek. Célszerű és hasznos A közgazdászok többsége egyetért azzal, hogy az ipar számos ágazatában és a külkereskedelem nagy részében célszerű és hasznos a monopólium, vagyis az, hogy a szóban forgó terméket lényegében egy vállalat gyártsa vagy értékesítse, illetve importálja. Ezt indokolja a termelőerők fejlettségi színvonala, a specializáció, a tömegszerűség, a koncentráció foka, egyes ágazatok nagy eszközigényessége, a belső piac terjedelme, a külföldi konkurrencia leküzdése vagy korlátozása stb. Racionális lehet a monopólium olyan ágazatokban is, ahol jelentős előnyök származhatnak a szellemi kapacitások ezzel együttjáró koncentrálásából. A gazdaságirányítás konkrét rendszere jelentősen befolyásolja a monopóliumok hatékonyságát; bizonyos körülmények között olyan monopóliumok kialakulását is eredményezheti, amelyeket a termelőerők színvonala vagy más gazdasági és üzletpolitikai megfontolás nem indokol. Egyet lehet érteni Wilcsek Jenő professzorral is, aki szerint a monopóliumok kialakulására a jelenlegi irányítási rendszerben a következő tényezők is hatottak: 1. Az irányítás tervutasításokon alapuló rendszere. A monopólium sokszor az irányító szervek által előírt tervutasításokból fakadt: előírták a termelést, az igénybe vehető erőforrásokat, kijelölték a vevőt, meghatározták a szállítási határidőt stb. A központilag végrehajtott profilozások, az úgynevezett profilgazdák hatósági kijelölése erősítette ezt a folyamatot. 2. A szervezet. A vállalatok összevonása szervezetileg is erősítette a monopolista tendenciát. Egy-egy nagyvállalat egyik-másik iparág termelésében — és esetenként exportjában is — úgyszólván kizárólagosságot élvez a termelésben. 3. A „hiánygazdaság” erősítette a káros monopolista tendenciákat. Ha a kereslet tartósan meghaladja a kínálatot, az minden körülmények között ked ’vező helyzetet teremt a termelők számára a felhasználóval szemben és így egyeduralmi helyzete erősödik a piacon. Ilyen esetekben tehát akkor is érvényre jutnak a káros monopolista tendenciák, ha ugyanazon terméket több vállalat gyártja. Verseny — illúziók nélkül A gazdasági reform keretében alapjában véve kettős feladatot kell megoldanunk: a) Az ésszerű és indokolt monopóliumok számára is olyan közgazdasági „környezet” kialakítását, amelyben az „egykéz”vállalatok is érdekeltek a fizetőképes kereslet jobb kielégítésében és amelyben minimálisra csökkenthető a monopóliumból fakadó elkényelmesedésre, a piacon való uralkodásra való hajlam. b) Az egészséges és ésszerű verseny feltételeinek a biztosítását. Mivel a belföldi piacon, az állami szektor körében eddig nem volt verseny, ezért a versenyeztetés a tervgazdálkodás rendszerében új gazdasági jelenség lesz. E feladat megoldása nem egyszerű. A verseny jelentős ösztönzője lehet a folyó termelés hatékonysága növelésének, a kereslethez jobban idomuló kínálat kialakításának, sőt előnyösen befolyásolhatja a technológia- és gyártmányfejlesztést is. Természetesen a versenyhez nem fűzhetünk illúziókat. A versenynek is vannak hátrányai, hiszen a konkurrencia általában utólag és kisebb-nagyobb veszteségek árán szabályoz. A versenynek ugyanis velejárója a veszteség, hiszen a verseny feltételezi, hogy a potenciális kapacitások kisebbnagyobb mértékben meghaladják a kereslet színvonalát. Ezek a veszteségek azonban bizonyosan kisebbek, mint a teljes konkurrencia-nélküliségből fakadó hátrányok. Némi túlzással megállapíthatjuk, hogy a jelenlegi irányítási rendszerben a belső piacon csupa „monopolista” áll egymással szemben. A piac immanens része a verseny. A piaci mechanizmus csak olyan körülmények között működhet, ha a termelőknek áruikat alá kell vetniök a társadalmi elismertetés objektív mércéjének, ha az árakban a fogyasztók és a felhasználók (választási lehetőségeik mérlegelése alapján hozott) értékítéletei is kifejezésre juthatnak. A kérdés árnyalt megítéléséhez tartozik, hogy mások a versenyeztetés lehetőségei az átmeneti időszakban és mások akkor, amikor az új mechanizmus működése már átfogja és áthatja egész gazdasági életünket. Ebből a szempontból nem lehet eléggé hangsúlyozni a minél szélesebb körű potenciális vagy tényleges import és a kiegyensúlyozott, a keresletet bizonyos mértékig inkább meghaladó kínálat megvalósítására irányuló gazdaságpolitika jelentőségét. Az új mechanizmus bevezetését megelőző időszakban — és talán a bevezetést közvetlenül követő időben is — a vállalatok feltehetően tartózkodóbbak lesznek. A vállalatokra ható „játékszabályok’ hatását először fel kell mérni, meg kell ismerni azok működését stb. Mindez — legalábbis — egy rövid időn át — bizonyos óvatosságra bírja majd a vállalatokat; különösen a beruházási eszközök piacán keletkezik majd bizonyos vákuum, a szükségletek kielégítésének időleges elhalasztása következtében. Ez önmagában is kedvező hatással lehet a piaci egyensúlyra. Ennek feltehetően az is lesz az eredménye, hogy a vállalatok már ebben az időszakban is fokozottan törekedni fognak a piaci kereslet jobb kielégítésére, és hogy a piaci helyzet alakulása egészséges versenyt szül a vállalatok között a vevő megnyeréséért. A „bolygó“ vállalatok Az ipar egyes ágazataiban olyan monopolszervezeteket alakítottak ki, amelyeknek esetenként egyedül a termelés, méghozzá a termelés vállalati szintű jövedelmezősége volt a kritériuma. A vállalati szervezetet esetenként az újratermelési folyamat egész rendszeréből kiszakítva alakították ki. Nem vették figyelembe a szervezeti koncentráció járulékos hatásait, amelyek az önmagában esetleg gazdaságos koncentráció hatásait számottevően ronthatják, így néhány olyan monopólium is létrejött, amelyeket a gazdasági feltételeknem indokolnak. A feldolgozóipar egyes ágazataiban (például az élelmiszeriparban), ahol a szállítás, a raktározás, az értékesítés költségei, a természetes fogyás mind figyelembe veendő költségtényezők, a koncentráció fokát nem helyes csak a termelés érdekei alapján megítélni, nem is beszélve a fogyasztók érdekeiről. Figyelemre méltó, hogy a szektorok közötti verseny éppen ezekben az iparágakban elenyésző. (Sokkal erőteljesebb az ebből a szempontból kevésbé tipikus gépipari ágazatokban.) Például a mezőgazdasági termelőszövetkezetek feldolgozó üzemei ésszerűen egészíthetik ki az állami élelmiszeripar bizonyos ágainak termelését, javítható lenne az egyes iparágak különböző feldolgozási fázisainak hatékonysága stb. Emellett az észszerű verseny a fogyasztó számára feltétlenül kedvező lenne. A termelés koncentrációja, a technika fejlődésének általános következményeként objektíve előmozdítja a monopolszervezetek létrejöttét. A koncentráció szüli a monopóliumot. Ez tehát objektív fejlődési folyamat. De ugyanez az objektív folyamat szüli a kis üzemet is. A technikai haladás, a technika fejlődésében végbemenő minőségi változások a koncentrációs folyamattal ellentétes tendenciákat is szülnek. Bizonyos technikai színvonalon ugyanis a „dekoncentrált” termelés kifizetődő. Bizonyos mértékig a munkamegosztás fejlettsége (a specializáció foka stb.) is hatással van — természetesen ágazatonként differenciált módon — a termelés monopolizáltságára. A monopólium körül a „bolygó” kis- és középüzemek egész raja alakul ki. Ezek jelentősen hozzájárulnak az iparilag fejlett országokban a nagyvállalatok rugalmasságához. Bizonyos értelemben ezek a kis- és középvállalatok teszik lehetővé a roammutvállalatok hatékony működését. Figyelemre méltó ebből a szempontból a monopóliumok klasszikus hazájának, az Egyesült Államoknak ipari fejlődéséről szóló beszámoló. Eszerint az amerikai tőke koncentrációs és centralizációs folyamatával együtt szakadatlanul emelkedik a kis- és középüzemek száma. Az üzemek száma az Egyesült Államokban az 1950. évi 4 millióról 1964- ben csaknem 4,9 millióra emelkedett. A 900 ezer új üzem többsége „kisüzem”. Az amerikai vállalatok 95 százalékát képviseli általában a „small business”. A szigorúan vett ipari szektorban az elkövetkező 10 év folyamán kevesebb új vállalkozás létesítésére van kilátás — a francia folyóirat szerint —, mint az elmúlt évtizedben, a helyi ipar szerepe azonban tovább növekszik, például az építőiparban, a különleges fémfeldolgozásban, a nyomdaiparban és a beruházási iparban. Különösen jelentős a kis- és középüzem szerepe a szolgáltatásokban. Ez is alátámasztja azt az elméleti feltevést, hogy miközben a termelőerők fejlődésének tendenciaszerűen érvényesülő következménye a koncentrációs és a centralizációs folyamat, ezzel ellentétes folyamatok is érvényesülnek. A magas koncentrációjú termelés anyagi alapját részben éppen ez az ellentétes folyamat, a kis- és középüzemek léte teszi lehetővé. Tehát az objektív folyamatok sem egyértelműen a nagyüzemek irányába mutatnak, ráadásul nálunk esetenként az anyagi, technikai alapok sem indokolják minden esetben a monopolszervezetek létesítését. A tömegtermelés által kielégíthető átlagos színvonalú kereslet mellett van — és úgy tűnik, hogy az életkörülmények javulásával erősödik — bizonyos speciális igényeket kifejező kereslet is. Az ilyen igényeket a kis- és középüzemek feltehetően gyorsabban és gazdaságosabban kielégíthetik, mint a nagyüzemek. Figyelmen kívül szokták hagyni, hogy a hatékony gazdálkodásiban növekvő szerepe van a gyors információáramlásnak és a szervezettségnek. Márpedig az igazgatási munka hatékonyságának növekedése a legfejlettebb iparágakban sem képes lépést tartani a nagy szervezetek kialakulásával (ez is egyik korlátozó tényező), nálunk pedig különösen elmaradott az igazgatási munka szervezettsége, viszonylag kevés információ feldolgozására van lehetőségünk stb. Mégsem lenne célszerű új „átszervezési” kampányt elindítani. Először is, általában a nagyvállalatok szervezettsége megfelel a termelőerők fejlettségi színvonalának. Másodszor, nem lenne ésszerű és helyes most ismét szervezeti intézkedéseket hozni. Ebben a kérdésben csak az új gazdasági viszonyok között, az új mechanizmus működése alapján dönthetünk. Ma még nem tudhatjuk pontosan, hogy az új mechanizmus hogyan befolyásolja majd a vállalatok — jelenleg utasítások alapján kialakított — termékösszetételét, termékspektrumát, vertikalitását stb. Amennyiben a vállalatok szabadon dönthetnek — természetesen a központilag meghatározott „játékszabályok” alapján — eszközeik felhasználásáról, úgy bizonyára védekezni fognak a kiszolgáltatottság ellen, és ez a védekezés eleve versenyt támaszt az eddig monopóliumot élvező szállítóknak. Az új gazdasági mechanizmus a termelőerők koncentrációjának is megteremti a gazdasági alapját. A koncentráció fokozásának kritériuma ugyanis a hatékonyság növelése lesz, így a koncentrációs folyamatot a vállalatoktól kiinduló kezdeményezés alapján mérlegelhetik az irányító szervek. Sokoldalú mérlegelés tárgya, hogy a hatékonyságot a termelőerők milyen fokú és milyen jellegű integrációja javítja.Utóbbival kapcsolatban arra gondolok, hogy szó lehet azonos profilú üzemek egyesüléséről, a vertikalitást növelő és egészen más ágazatokhoz tartozó vállalatok egyesüléséről, de célfeladatokra korlátozódó alkalmi egyesülésekről is stb.) Az import szerepe Az „egykéz”-pozíció legnagyobb hátránya a helyettesíthetőség, a választás lehetőségének korlátozása vagy teljes kizárása. Úgy vélem, a jövőben ebből a szempontból kell — mégpedig igen dinamikusan — megítélni a verseny vagy az „egykéz’-pozíció alternatíváját. Fejlett gazdaságban ugyanis a választás, a helyettesítés korlátozása számottevően ronthatja az optimális döntések lehetőségét. A káros monopolista tendenciák nem egyszerűen csak a szervezeti problémákból fakadnak. Ez nagyrészt a piaci egyensúly függvénye. És ebben igen jelentős szerepe van az importnak. A káros monopolista tendenciák leküzdésének eszközei közül végső megoldásként szokták említeni a behozatalt vagy az importlehetőséget. Véleményem szerint az import ebben az esetben sem lehet valamilyen végső eszköz, „mentsvár” a monopolista tendenciák ellen. Az importversenynek természetesen az észszerűség és a lehetőségek keretein belül olyan termékek piacán is nagy a jelentősége, amelyeken egyébként belföldi verseny is van. Import nemcsak olyankor szükséges, ha valamilyen termék piacán monopolhelyzetbe került valamely vállalat. Hiszen több azonos vagy rokon terméket gyártó vállalat is megegyezhet a fogyasztó rovására. A monopólium emellett magában hordja az elkényelmesedésre való hajlamot, ami különösen a technikai haladás szempontjából káros. A technikai fejlődés a mai viszonyok között nagyrészt úgy gyorsítható, ha az export és az import révén valóságos versenyt támasztunk a hazai termelőknek. Az import tehát, amellett, hogy lehetővé teszi erőforrásaink ésszerűbb felhasználását, ösztönzően hat egész termelésünk színvonalára és a fizetőképes kereslet jobb kielégítésére. A magyar vállalatok nem csupán egymással versenyeznek, hanem a verseny nemzetközi méretekben folyik és erre a hazai piacon is lehetőséget kell adni. A fogyasztókat nemcsak saját színvonalunkon kívánjuk kielégíteni, hanem egyre inkább, fokozottan a fejlett országok által képviselt nemzetközi színvonalon is. Az egyensúlyi követelményeknek megfelelően megállapított devizaszorzók feltehetően ésszerű behozatalra ösztönöznek, ezért nem valószínű, hogy az import „elfut”, hogy ténylegesen olyan importra kerülne sor, mely károsan befolyásolná gazdaságunk hatékonyságát. Az import — emellett — közvetlenül vagy közvetve megtermeli a maga ellenértékét: a hazai piacon vásárlóerőt köt le, az azonos vagy rokon terméket gyártó vállalatot pedig a hazai piac szűkülése fokozott exportra kényszeríti. Emellett a termelés csökkenése ebben az ágazatban vagy a kapcsolódó vertikumokban a devizaigény csökkenésével és más elsődleges erőforrás felszabadulásával járhat A monopólium, az egyensúlyban levő gazdaságban, a nemzetközi piaci hatások érvényesítése és megfelelő gazdasági viszonyok között előmozdíthatja a termelőerők fejlődését és a népgazdaság hatékonyságának javítását. Dr. Varga György MONOPÓLIUM ÉS VERSENY 1 Dr Wilcsek Jenőnek a Közgazdasági Társaság Ipari Szakosztályában 1966 márciusában elhangzott előadása alapján. 2 Problémes Économiques 1966 II. 24. 3 FIGYELŐ, 1966. JÚLIUS 6. Vosts Pérl'.