Figyelő, 1969. január-június (13. évfolyam, 1-26. szám)

1969-01-01 / 1. szám

onaoEum Az 1968. évi elektrotechnikai díjakat múlt héten osztották ki a Magyar Elektrotechnikai Egyesület választmányi ülésén. A Zipernowsky-díjat Molnár István, a Villamosipari Kutató Intézet főosztályvezetője, a Déri-díjat Sztanó Rezső nyugdíjas főmérnök kapta meg. Bánóczy György, az ÉVM Szerelőipari Tervező Vállalat főtechnológusa és Németh István a Déldunántúli Áramszolgáltató Vállalat igazgatója Bláthy-díjban részesült. Szociológiai felmérést végeznek az MTA Szociológiai Kutató Csoportjának munkatársai a győri Magyar Vagon- és Gépgyárban. A felmérés célja: a termelés, a minőség és a fluktuáció összefüggéseinek felderítése. A tudományos cél: a teljesítmény szerepének tanulmányozása a szocialista iparosodásban. A szociológusok a jól szervezett és jó vezetéssel rendelkező győri üzem ezer dolgozójával szándékoznak elbeszélgetni. A termékek minőségének tanúsításáról kormányrendelet jelent meg, amelynek értelmében — 1969. január 1-étől — a szocialista szervezetek közötti szerződéses forgalomban és — ha a szolgáltatás jellege lehetővé teszi — a kiskereskedelemben az eladó köteles közölni a vevővel a termékeknek a felhasználás szempontjából fontos tulajdonságait. A külkereskedelmi vállalatok — ha ezt külön jogszabály, vagy a vevővel kötött szerződés előírja — kötelesek a külföldi eladótól beszerezni és a vevőhöz továbbítani az importcikkek lényeges tulajdonságaira vonatkozó igazolást. A termékek minőségét a rendelet szerint különböző módokon lehet tanúsítani, (pl. minőségi bizonyítvánnyal a típus kezelésének módját feltüntető műszaki leírással, illetve a terméken, vagy csomagoláson elhelyezett minőségi jellel, stb.) A kiskereskedelmi forgalomra különleges előírásokat is tartalmaz a rendelet. Ezek szerint a fogyasztási cikkek minőségét általában a terméken feltüntetett adatokkal, vagy minőségi jellel kell tanúsítani, és szükség esetén műszaki leírást, használati, kezelési utasítást is kell adni hozzá, mégpedig közérthető fogalmazásban. Ha viszont az állami szabvány minőségi osztályozást is tartalmaz, a terméken a minőségi osztályt fel kell tüntetni. ki állatelhullási veszteség okairól, tudományos és gazdasági kérdéseiről tárgyalt a múlt héten rendezett Állatorvosi Napok 250 résztvevője a Technika Házában. A tanácskozáson a kutatók a legújabb gyógyászati és megelőzési módszerek gyakorlati tapasztalatait ismertették. A felszólalók adatokkal bizonyították: igaz, hogy az utóbbi években a fiatal borjak elhullása 10—12 százalékról 7—8 százalékra, a malacoké pedig 25—30-ról 20 százalék alá csökkent, de ha az új tudományos eredményeket mindenütt alkalmaznák, ezek az arányok még gyorsabban javulhatnának. A vállalatok és a vásárlók kapcsolata az egyik témaköre az OMKDK kiadásában most megjelent Műszaki- Gazdasági Tájékoztatónak (1968. év 11. szám). A külföldi vonatkozó szakirodalomból összeállított tájékoztató tanulmányok sorában figyelemre méltóak az „Önálló elszámolás a kutatásban” a „Regionális ipartervezés” és a „Gazdaság és ügyviteli szakemberképzés" című összeállítások. Ez utóbbi az amerikai, a francia és a szocialista országok szakemberképzési módszereiről ad összefoglalót. 2 /Körkép a lakáshelyzetről (Folytatás az 1. oldalról.) mene stabilizálódott, jelentősebb menynyiségi fejlődés csak a mostani, második szakaszban várható. Ebből viszont az is következik, hogy a IV. ötéves terv időszakára maradt 400 ezer lakás felépítése, az eddigieknél lényegesen feszítettebb feladatot jelent. Olyant, amely bizonyos értelemben „ugrásszerű” növekedést kíván. Amiről az állam gondoskodik Ezt az „ugrást” szerencsére megkönynyíti a hazai lakásépítés technikai bázisának gyorsütemű fejlődése, a házgyárak és más, kisebb panelgyártó üzemek termelésének növekedése. A 70-es évek elejétől kezdve ezekből a korszerű üzemekből évente már mintegy 21—22 ezer lakás építőanyaga kerül ki. (A harmadik ötéves terv kezdetén évente még alig 2000 paneles lakóház építésére volt gyártó kapacitás.) A 15 éves terv eddigi időszakában jelentősen növekedett a magánlakásépítés, sőt a lakosság anyagi erőinek bevonása már túl is haladta az eredetileg tervezett mértéket. 1961. és 1970. között 60 százalék helyett várhatóan 75 százalék körül lesz a lakosság anyagi erejének valamilyen mérvű felhasználásával épülő új lakások aránya. Ez az arány egymagában természetesen nem tükrözi az állam valóságos finanszírozó szerepét és a lakásépítés pénzterheit. Az említett 75 százalék nagyobb része ugyancsak az államtól felvett kölcsönök és dotációk segítségével valósulhat meg. Továbbá az állam gondoskodik beruházásokkal a megfelelő építőanyag- és építőipari kapacitások létrehozásáról is. Az anyagi erőforrások valóságos megoszlását jobban érzékeltetik az 1968. évi lakásépítés volumenére és az építés formáira vonatkozó adatok. Magánépítésű lakások Családi ház állami köcsönnel 23 000 Társasház-lakás állami köcsönnel 5 000 O.T.P társashá/ lakás 2 400 Kölcsöntámogatás nélküli lakás 11 000 Új feltételek a magánépítkezésben A lakásépítés és a lakáshelyzet alakulásának a kétségtelen eredmények mellett még sok az árnyoldala. A lakosság számára a legnagyobb gond a lakásépítés anyagi terheinek növekedése. Amenynyire bizonyos fokig eredménynek tekinthető, hogy a lakosságnak a tervezettnél nagyobb része kapott állami támogatást, személyi tulajdonú lakás építéséhez, annyira elgondolkoztató is a 15 éves terv eredeti koncepciójától való ilyen fokú eltérés. A magánlakásépítésre ugyanis a lakosság jövedelmi viszonyai miatt elsősorban a falvakban van lehetőség, és az egyre jobban benépesedő városokban alig csökken a lakáshiány, sőt helyenként esetleg romlik is a helyzet. (Márpedig a 15 éves terv egyik fő célja éppen a városi lakosság lakásviszonyainak javítása.) A magán építtetők nehézségeit az év elején fokozták az új hitelpolitikai intézkedések is, amelyek a lakásépítési kölcsönök összegét csökkentették, kamatát pedig felemelték. A változtatást kétségkívül indokolták azok a feszültségek, amelyek az utóbbi években a kölcsönigények és a rendelkezésre álló országos kölcsönkeretek között támadtak. Az is igaz viszont, hogy a kölcsönfeltételek megnehezítésével a viszonylag szerényebb jövedelmű igénylők hátrányos helyzetbe kerültek, sokan közülük kénytelenek is voltak elállni lakásépítési terveiktől. (Ez tükröződik a társasházépítés iránti igények 1968. évi csökkenésében is, pedig az állam a családi házak rovására éppen az ilyen korszerű lakásépítési formát igyekszik szorgalmazni.) Azok, akik a súlyosabb pénzügyi feltételek ellenére belevágtak a lakásépítésbe, az építőipari árak miatt ütköztek 1968-ban akadályokba. Az állam ugyan az építési költségnormák emelkedésének ellensúlyozására 30—50 ezer forint közötti összegben dotációt ad az állam vállalatok vagy szövetkezetek által kivitelizett új lakásokhoz. Az építési árak azonban a vártnál nagyobb mértékben emelkedtek, így a dotáció 1968-ban nem mindig fedezte a valóságos többletkiadásokat. Segíthetnek a vállalatok A lakásépíttetők anyagi terhei különösen nagynak tűnnek, ha figyelembe vesszük, hogy az igénylők ma a legkülönbözőbb formákban juthatnak új táskáshoz, s e formákkal járó anyagi terhek igen nagy differenciálódása nincs összhangban a jövedelmekkel, vagy az egyéni lakásproblémák nagyságával. Köztudomású, hogy a lakbérek színvonala nálunk rendkívül alacsony. Az állam lakbérbevételei még a lakások fenntartásának kiadásait sem fedezik, , nem hogy az amortizációt magában foglalnák. Ily módon valóban főnyereményhez jutnak azok, akik a tanácsoktól lakáskiutalást kapnak. A több lakásépítőhöz képest kivételezett helyzetben vannak a szövetkezeti lakásokhoz jutók, mert az állam új lakásuk tényleges árának tekintélyes részét eleve elengedi, az öszszeg másik részére pedig kamatmentesen nyújt kölcsönt, s ráadásul az ilyen lakások beruházási, kivitelezési gondjait is magára vállalja. Bizonyos tehát, hogy a lakásszerzés és fenntartás anyagi terheinek arányai előbb-utóbb felülvizsgálatra és korrekcióra szorulnak, mert a társadalmi igazságosság elve megköveteli, hogy az ország nehéz lakáshelyzetének következményeit és a lakásépítés terheit a lakosság minden rétege — jövedelmi viszonyainak megfelelően — viselje. Célszerű lenne mielőbb módosítani a lakásbérletre vonatkozó jogszabályokat, megalkotni a már régóta esedékes új lakásjogi kódexet. A jelenlegi szabályok ugyanis túlzott mértékben védik a bérlők jogait a tulajdonossal, (az állammal, vagy magánszeméllyel) szemben. Gyakran előfordul például, hogy a jogosultságuk alapján tanácsi kiutaláshoz jutottak új lakásukat lelépési összeg fejében ismét rosszabbra cserélik, majd egy idő után újra jelentkeznek a tanácsnál — lakásigénylőként. Még a teljes lakásjogi kódexre sem lenne szükség annak kimondásához, hogy a tanácstól kapott új lakások bérlői egy bizonyos időn — 5 vagy 10 éven belül — nem cserélhetik el szabadon bérleményüket, hanem csak a tanácsok közvetítésével. Máskor a rendelkezések — akárcsak az alacsony lakbérszínvonal — nem ösztönöznek az egészséges irányú csereforgalomra, sőt akadályozzák azt, pedig a szabadabb, a lakásértékhez igazodó cserékkel is sokat lehetne javítani alakásviszonyokon. A lakásépítés országos és egyéni gondjain most már sokat könnyíthetnek a vállalatok is, ha élnek azokkal a lehetőségekkel, amelyeket nemrég a kormány biztosított számukra. Módot kaptak ugyanis arra,hogy részesedési alapjukat és a fejlesztési alap 10 százalékig terjedő részét felhasználják dolgozóik lakáshoz juttatására. Ebből az összegből építhetnek teljesen saját finanszírozású szolgálati lakásokat, továbbá pértz-hozzájárulást adhatnak dolgozóik lakásépítéséhez, a hozzájárulást a munkaviszony bizonyos ideig (10—15 év) való fennmaradásához kötve. Ha pedig a vállalatok, adottságaik kihasználásával új lakások kivitelezésében is részt vesznek, ezzel nagy segítséget adnak az építőipar kapacitásgondjainak enyhítéséhez. Bár a Gazdasági Bizottság ezzel kapcsolatos határozata még csak néhány hónapja jelent meg, máris több vállalat (például a Somogy megyei Állami Építőipari Vállalat, a Chinoin, a Kőolaj- és Gázipari Tröszt) elindította saját lakásépítési akcióját. Jó lenne, ha példájuknak sok követője akadna. Az évkezdés, az új kollektív szerződések előkészítése megfelelő alkalmat is ad arra, hogy a vállalatok tisztázzák ilyen irányú lehetőségeiket és kidolgozzák a „házi” lakásépítő akciók pontos feltételeit. Sebestyén Tibor Állami építésű lakások Tanácsi bérlakás 9 000 Szövetkezeti lakás 5 TO0 Egyéb állami lakás 4 000 Öröklakás 400 Emeletráépítéses lakás 300 összesen: 20 100 összesen: 41 400 A minisztériumok árellenőrzési tapasztalatai Az elmúlt hónapokban a minisztériumi árellenőrző vizsgálatok nagy része arra irányult, nem lépik-e túl a vállalatok a hatósági árakat, betartják-e a vállalati hatáskörben kialakított árak kiszámításánál az árszabályozó rendelkezéseket, és eleget tesznek-e az áralkalmazási előírásoknak. Az árellenőrzések általában nem állapították meg, hogy a vizsgált vállalatok számottevően és tudatosan megsértették volna az árszabályozó rendelkezéseket. Az ellenőrzések során észlelt hiányosságok többnyire a gyakorlatlanságra vezethetők vissza, és inkább a mellékprofiloknál jelentkeztek. Természetesen a minisztériumok aVizsgálatok tapasztalatai alapján megtették a szükséges intézkedéseket, így az Építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium, amely 5 vállalatnál megállapította, hogy helytelenül alkalmazták a munkanem-indexeket, és a haszonkulcsokat, továbbá nem megfelelően számították fel a gépköltségeket, közel 1 millió forint visszafizetésére kötelezte a vállalatokat. A vizsgálatok megállapították, hogy egyes szövetkezetek és egy-két gépipari vállalat a maximált árformába tartozó termékeinek árjavaslatát nem küldte be jóváhagyásra az árhatóságához, jóllehet ezt az Országos Anyag- és Árhivatal elnökének 9/1967. (AT. 46.) ÁH. sz. utasítása előírja. Több esetben előfordult, hogy az árhatóságok ilyen árakat a vizsgálat során indokolatlannak minősítettek, és a jóváhagyás nélkül érvényesített árat csökkentették. A Könnyűipari Minisztérium által végzett vizsgálatok tapasztalatai arra utalnak, hogy indokolt az árképzési irányelvek felülvizsgálata, és annak megfontolása, hogy az iparági átlagköltségek helyett nem célszerűbb-e a vállalati, tényleges költségek kalkulációba állításának engedélyezése. A konfekció- és a cipőiparban a vizsgálatok azt mutatták, hogy egyes vállalatok nem járnak el kellő körültekintéssel, és így az anyagmegtakarítás olyan magas, ami már nem minősíthető a vállalati gazdaságos termelés eredményének. A minisztériumok az árak alakulását vizsgálva általában azt állapították meg, hogy a vállalatok különböző okok miatt csak korlátozottan tértek el az induló áraktól. Az iparvállalatok szerint az önálló vállalati árpolitika alkalmazását megnehezíti a kereskedelem ragaszkodása az induló árakhoz. Ismeretes azonban az is, hogy több iparvállalat, különböző okok miatt, részben a verseny hatására, csökkentette a termelői árakat. (Pl. a Dunai Vasmű, a Lenin Kohászati Művek, a Hajdúsági Iparművek, az Egyesült Vegyiművek, a VBKM, stb.) A fogyasztási cikkek termelői árcsökkentésének következményeként mérsékelték a fogyasztói árakat is. Megvennénk egy óránként 100 literes teljesítményű, 40-60 C° 550 V tápfeszültség OLAJSZEPARÁTORT turbinaolaj-víz szétválasztására. DOROGI HŐERŐMŰ VÁLLALAT TMK OSZTÁLYA Telefon: 12. FIGYELŐ, 1969. JANUÁR 1.