Figyelő, 1969. január-június (13. évfolyam, 1-26. szám)

1969-01-01 / 1. szám

A gazdasági reform első éve alapjában az 1968-as terv fő gazdaságpolitikai cél­jainak megfelelően zajlott le. Ezzel a gya­korlatban is bebizonyosodott, hogy a terv lebontása és kötelező tervfeladatok elő­írása nélkül is lehetséges a népgazdaság tervszerű irányítása. 1968-ban számos intézkedés történt az átmenet megkönnyítésére, s ennek során az eredetileg számítottnál és a jövőben kívánatosnál több adminisztratív előírás­­ra is sor került; a vállalatok széles kör­ben kaptak jelentős álami támogatást, az általános szabályok alól felmentést. Mindez a rossz hatásfokkal dolgozó vál­lalatoknak is lehetővé tette, hogy tevé­kenységüket különösebb fennakadás nél­kül folytathassák. Az 1969. évi terv az 1968. évi tapaszta­latokra alapozva készült. Célul tűzi ki a reform kibontakozásának meggyorsítá­sát, a korszerű gazdaságirányítási mód­szerek következetesebb érvényesítését. Ennek érdekében kerül sor — az alap­elvek változatlansága és a szabályozó rendszer stabilitásának megőrzése mellett — a szabályozás egyes elemeinek módo­sítására, a támogatások és kedvezmények körének szűkítésére, a gazdálkodási fel­tételek szigorítására. A gazdálkodási feltételek szigorítása azt célozza, hogy a vállalatokat a terme­lés szerkezetének és műszaki színvonalá­nak javítására, tevékenységük gazdasá­gosságának növelésére serkentse. A sza­bályozás figyelembe veszi a vállalatok adott helyzetét, a termelés elért műszaki fejlettségi szintjét, általában, a feltéte­lekben bekövetkező változások sem jelen­tenek a vállalatok számára teljesíthetet­lenül növekvő követelményeket. Átgon­dolt és tervszerű munkával, a piaci igé­nyekhez való jobb alkalmazkodással, ta­karékosan gazdálkodva az élő- és a holt munkával, az anyagi és pénzügyi eszkö­zökkel, a vállalatok gazdasági eredményei és ezen keresztül dolgozóik egyéni jöve­delme 1969-ben is növelhető. Emellett fel­tehetően erőteljesebben fog érvényesülni a mechanizmus szelektáló hatása, jobban differenciálódik a vállalati jövedelemkép­ződés, a rossz hatásfokkal dolgozó vál­lalatok pedig anyagi nehézségek közé is kerülhetnek. Nagyobb önállóság Az 1969. évi terv és a kapcsolódó sza­bályozás nemcsak a gazdálkodási felté­telek szigorítását, hanem egyben a vál­lalati önállóság növekedését is magával hozza." A termékforgalmazási rendszer to­vább egyszerűsödik, több termékcsoport átkerül a lazább árformába, s mindez na­gyobb kezdeményezési és cselekvési sza­badsághoz juttatja a vállalati vezetést. A nagyobb jog egyúttal nagyobb felelősséget is jelent. Mivel a jó munka eredményét, a nagyobb nyereséget és jövedelmet elsősorban a vállalat kollektívája él­vezi, logikus, hogy az esetleges hi­bás döntések következményeit is el­sősorban e kollektívának kell viselnie. Mindez feltehetően előmozdítja, hogy a dolgozók széles körében növekedjék az érdeklődés a vezetés tevékenysége iránt, több legyen a segíteni akarás és erősöd­jék az üzemi demokrácia. A reformtól várt kedvező változások csak nyugodt és kiegyensúlyozott piaci helyzet mellett bontakozhatnak ki. Az 1969. évi terv ezért nagy súlyt helyez a belső piac nyugalmának biztosítására, a kereslet és a kínálat összhangjára. Kiegyensúlyozott fejlődés A terv készítésekor végzett számítások egyértelműen azt mutatták, hogy a nép­gazdaság jelenlegi helyzetében az egyen­súlyi követelményeknek az 1966—67. éve­kénél mérsékeltebb fejlődési ütem mel­lett lehet eleget tenni. A terv ezért mind a termelés, mind a fogyasztás és az áru­forgalom viszonylag lassúbb növekedését irányozta elő. A terv szerint a nemzeti jövedelem 5—6 százalékkal, az ipari ter­melés kb. 6 százalékkal, a mezőgazdasági termelés 2—3 százalékkal, az építési-sze­relési teljesítmény 6—7 százalékkal ha­ladja meg az 1968. évit. A termelő kapacitások az ipari terme­lés gyorsabb növekedését is lehetővé ten­nék ugyan, de ez csak akkor lenne elő­nyös, ha a gyorsabb fejlődés a hazai pia­con keresett vagy exportképes termékek­ben következne be. A mezőgazdasági ter­melés tervezett növekedését az agrotech­nika színvonala megfelelően megalapoz­za, míg az építőipari teljesítmények szín­vonalát elsősorban az építőanyag-ellátás és a munkaerőhelyzet határozza meg. A tervezett ütemek betartását a terv első­sorban a kereslet szabályozásával bizto­sítja. Ez a szabályozás a lakosság jöve­delmeire, a felhalmozásra és az árufor­galomra egyaránt kiterjed. A kereslet szabályozásán belül a terv tágabb teret enged a kereslet és a kíná­lat kölcsönhatásának. Megszűnik több termék rögzített vagy maximált árának előírása. Több termékcsoportot kötetle­nebb árformákba sorolnak át. Az 1968- ban még alkalmazott termékforgalmazási kötöttségek feloldásával egyszerűsödik és szabadabbá válik a termékforgalmazási rendszer. A szabadabb árformák és termékfor­galom mellett az áralakulás — kapcso­lódva a szabályozó rendszerhez — közvet­lenebbül betöltheti kereslet-, illetve ter­melésszabályozó szerepét és hozzájárul a piaci egyensúly fenntartásához. Azok­nál a termékeknél, amelyeket belföldön nem vagy a szükségesnél kisebb mennyi­ségben termelnek, az egyensúlyt — egyes kivételektől eltekintve — az adminiszt­ratív eszközökkel lényegében nem korlá­tozott import biztosítja. Néhány olyan terméknél azonban (ezek száma igen ki­csi), amelyekből jelentős ellátási nehéz­ségek vannak, az egyensúly érdekében még adminisztratív előírásokat is fenn kell tartani, illetve a tapasztalatok alap­ján be kell vezetni. A szabályozás alap­ján 1969-ben nyugodt piaci helyzet és stabil árszínvonal várható. A szabadabb árformák alkalmazásával azonban sok termék ára lefelé vagy felfelé változhat; ezek együttes hatása a termelői árszín­vonal kb. 0,5—1 százalékos, illetve a fo­gyasztói árszínvonal 1—2 százalékos emelkedésével járhat. Emelkedő életszínvonal A lakosság jövedelme és fogyasztása te­kintetében az 1969. évi terv is elsőrendű és alapvető gazdaságpolitikai elvnek te­kinti, hogy az életszínvonal folyamatosan és egyenletesen növekedjék. Ennek meg­felelően a terv a lakosság fogasztásának 5—6 százalékos, a bérből élők és a pa­rasztság reáljövedelmének egyaránt 4—5 százalékos, és a kiskereskedelmi forga­lom folyóáron számított 8—9 százalékos emelkedését irányozza elő. Az életszínvonal tervezett fejlődése az egyéni jövedelmeknek a termelés és a teljesítmények növekedésével összefüggő, az új mechanizmus elveinek megfelelő emelkedése útján valósul meg. Ezért ez évben a terv nem irányoz elő a lakos­ság széles rétegeire kiterjedő központi életszínvonal-növelő intézkedést. Mivel a szabályozási rendszerből következően az egyéni jövedelmek alakulása szoro­san kapcsolódik a vállalati és egyéb kol­lektív eredményekhez, az egyes válla­latok dolgozóinak jövedelmei között je­lentős különbség lehet. A gazdálkodó egy­ségek minden dolgozójának egyéni érde­ke is tehát, hogy a kollektív tevékenység hatásfoka és eredményessége minél gyor­sabban és minél erőteljesebben javuljon. A teljesítmények tényleges növekedésé­­sével összefüggő vagy az egyének jó mun­káján alapuló jövedelemnövekedést a terv nem korlátozza, sőt a munka minő­ségének megfelelő jövedelem-differen­ciálódást elő is mozdítja. Kívánatos, hogy a vállalati vezetés is bátrabban éljen e lehetőséggel és a jobb és eredményesebb munka megbecsülése a magasabb kere­setben is kifejezésre jusson. Hatékonyabb felhalmozás Az 1969. évi beruházások értékét a terv 73—74 milliárd Ft-ban irányozza elő, ami folyóáron kb. 7—9 százalékkal több az 1968. évinél. A beruházási igények ennél magasabbak, a beruházásokra fordítható pénzforrások pedig meghaladják a kivi­telezési lehetőségeket. Ezért a terv a be­ruházási tevékenységet szabályozó eszkö­zök erőteljesebb alkalmazását írja elő. Ennek megfelelően állami erőből a koráb­binál lényegesen kevesebb nagy beruhá­zás kezdődik. A terv tartalmazza és az induló beruházásoknál máris alkalmazza azt az elvet, hogy a termelő ágazatokban nem adható állami beruházási hozzájáru­lás visszatérítési­ kötelezettség nélkül. A beruházási hitelfeltételek megszigorítása és a beruházásokat szabályozó egyéb in­tézkedések azt célozzák, hogy ne csak az állami, hanem a vállalati beruházások növekedése se haladja meg a kívánatos mértéket. A beruházási volumen mérséklésére irányuló szabályozás nem öncélú. Célja elsősorban az, hogy csökkenjen a beruhá­zási igények és a kivitelezési — elsősor­ban az építési — lehetőségek közötti fe­szültség. Elejét kívánja venni annak, hogy a magas beruházási kereslet miatt és a szabadabb árformák mellett árfel­hajtó tendenciák alakuljanak ki, amelyek továbbgyűrűző hatásuk révén az egész árrendszer stabilitását veszélyeztethetnék. Az áremelkedés sem a beruházó vállala­toknak, serli a népgazdaság egészének nem volna kedvező és erősen zavarná a nyu­godt gazdasági tevékenységet. Célja továbbá a szabályozásnak, hogy a beruházási döntésekben, a fejlesztési célok meghatározásában és megvalósítá­sában nagyobb megfontoltság érvényesül­jön és erősödjék a takarékossági szem­lélet. A szigorúbb feltételek mellett csak a valóban gazdaságos beruházásokat ér­demes megvalósítani. Ez arra ösztönzi a vállalatokat, hogy keressék fejlesztési el­képzeléseiknek számukra is és a népgaz­daság számára is olcsóbb és gazdaságo­sabb megoldási módját. A korlátozások ellenére a terv mind az állami hozzájárulást tekintve, mind a hitelszférában a múlt évinél nagyobb pénzügyi forrásokat nyit meg a valóban fontos és gazdaságos beruházásokhoz. Elő kívánja azonban mozdítani, hogy a ren­delkezésre álló eszközök koncentráltan és valóban a leggazdaságosabb célokra kerüljenek felhasználásra. A népgazdasági és ezen belül a válla­lati (pénz- és anyagi) eszközök ésszerű, hatékony felhasználása szempontjából döntő a felesleges készletek képződésének megakadályozása. A finanszírozási és hi­telezési előírásokban, a hitelpolitikai irányelvekben bekövetkező változások ezt a célt szolgálják. A szigorítások feltehe­tően rákényszerítik a vállalatokat a fe­lesleges készletek leépítésére, illetve ezek képződésének elkerülésére. A készletek tartása megdrágul, a készletre termelés érzékenyen érintheti a vállalatok anyagi helyzetét, így a szabályozás segíti a piaci impulzusok érvényesülését, a termelés rugalmasabb alkalmazkodását a kereslet­hez, a felesleges termelés megszüntetését. Külkereskedelem A terv 1969-ben a külkereskedelmi for­galom 6—7 százalékos, ezen belül a rubel viszonylatú forgalom 6—8 százalékos, a dollár viszonylatú forgalom kb. 5 százalé­kos emelkedésével számol. Az 1968. évi tapasztalatok alapján az áruforgalmi egyensúly fenntartásában növekszik az export, különösen a tőkásországokba irányuló export jelentősége. A dollár vi­szonylatban tervezett áruforgalmi egyen­leget a terv oly módon kívánja elérni, hogy az export az importot meghaladó ütemben emelkedjék (amire az iparban megvan a lehetőség), eközben közvetle­nebbül hasson a vállalatokra a külföldi piacok értékítélete, s serkentse a terme­lőket a nemzetközi színvonalhoz való fel­zárkózásra. A külkereskedelmi szabályo­zók alkalmazásában és mértékében bekö­vetkező változások e jelenleg még két­irányú — de a későbbiekben egybeeső — követelménynek kívánnak eleget tenni. A külkereskedelmi szabályozás köré­ben az egyik legjelentősebb változás az export állami támogatásának mérséklése és a támogatás körének szűkítése. Mivel a belső piac felvevőképessége sok tekin­tetben behatárolt, a vállalatok értékesí­tésük és nyereségük növelésére eredmé­nyesen csak exportstruktúrájuk megvál­toztatásával, az exportált áruk önköltsé­gének csökkentésével, a gazdaságosan ex­portált termékek termelésének növelésé­vel törekedhetnek. Az általános szabályo­záson belül az export kedvezőbb viszony­lati megoszlásának előmozdítása irányába ható, a tőkés export tartós növelésére irá­nyuló vállalati törekvéseket a szabályozás különféle — a nyereség növelését vagy a gyorsabb fejlesztést segítő — kedvezmé­nyekkel is ösztönzi. Az 1969. évi importszabályozás fő célja az importnak az egyensúlyi követelmé­nyeknek megfelelő szinten tartása és az exportlehetőségekkel egybeeső viszonylati megoszlás előmozdítása. Ennek érdekében az 1968. évinél következetesebben érvé­nyesítik majd a vámpolitikai előírásokat, csökkenek vagy megszűnnek a mentesí­tések a vámok és az importletétek stb. alól. Más intézkedések (import forgalmi­adó megszüntetése, illetve csökkentése) a szocialista országokból származó import versenyképességét lesznek hivatva fokoz­ni. Ezek nyomán a vállalatok fokozottan érdekeltek lesznek a szocialista importle­hetőségek határozottabb és céltudatosabb feltárásában. Mivel a szocialista viszony­latban importkorlátozás lényegében nincs, a termeléshez vagy a fogy­aasztáshoz szük­séges import nagyságát a gazdaságossági követelmények és a beszerzési lehetősé­gek határozzák meg. Az 1969. évi terv és a hozzá kapcsoló­dó szabályozó rendszer — beleértve a nem említett területeket és a szabályo­zók egyéb változásait — feltételezik az új mechanizmustól várt hatások gyorsuló ki­bontakozását, s egyben serkenteni is kí­vánják azt. A terv lehetővé teszi, hogy a vállalatok és a gazdálkodó szervek na­gyobb önállósággal és felelősséggel dol­­gozzanak, ugyanakkor biztosítja, hogy a válalati tevékenységek a fő gazdaságpoli­tikai célokkal az eddigieknél jobban meg­egyezzenek. A terv sikeres végrehajtása alapul szolgál a népgazdaság, s benne az egyes vállalatok fejlődéséhez, a dolgozók életszínvonalának további emeléséhez, a kiegyensúlyozottabb és hatékonyabb gaz­dasági növekedéshez. Breznay László X­ S&P­­ Qid-Gazdasági növekedés és egyensúly 1967 ben FIGYELŐ, 1969. JANUÁR 1. Hogyan változtathatók a fogyasztói árak A pénzügyminiszter költségvetési expo­zéjában — egyebek között — elmondot­ta: gazdasági fejlődésünk indokolttá ten­né, hogy a vállalatok gyorsabban rea­gáljanak a piaci viszonyok változására, gazdaságilag indokolt esetben módosít­sák áraikat. A közelmúltban vita alakult ki arról, hogy amikor az árak kialakítása és vál­toztatása a felek közötti áralku során megegyezéssel történik, az árváltoztatás­ban ki-kivel egyezhet meg, és erről a nyilvánosságot ki, milyen körben jogosult tájékoztatni. Az árreform bevezetése óta eltelt idő­szakban előfordult, hogy az ipar ter­melési feltételeinek kedvező alakulása következtében mind a termelői, mind a fogyasztói árakat — az ármechanizmus adta lehetőségeken belül — csökkenteni lehetett.­ A gazdasági mechanizmus és ezen belül az ármechanizmus működésének ilyen hatását pozitívan kell értékelni. Úgy­­szintén kedvező, hogy az ilyen árcsökken­téseket, több esetben, az iparvállalatok kezdeményezték. A viták tulajdonképpen abból adódtak, hogy néhány esetben nem vették figyelembe, hogy a fogyasztói árak változtatásának lehetőségét, mérté­két és időpontját a kereskedelem üzlet­politikai lehetőségei, célkitűzései, a tech­nikai lebonyolítás feltételei is befolyá­solják. Kétségtelen, hogy a termelőnek érdeke fűződhet ahhoz, hogy a termék olcsóbb fogyasztói áron kerüljön forgalomba, mert ezáltal növelheti forgalmát, és versenyképessége is kedvezőbben alakul. A termelői árak csökkentésével lehető­vé váló fogyasztói árleszállításkor a ke­reskedelmi készletek árkülönbözetének viselését vagy a termelő vállalja, vagy a kereskedelem fedezi ezt az árkockázati alapja, illetve a nyeresége terhére. Bármely esetben célszerű rendező­elvként szem előtt tartani, hogy a terme­lői ár változtatásával lehetővé váló fo­gyasztói ár módosításában és ennek fel­tételeiben a termelő az arra illetékes kereskedelmi — rendszerint kiskereske­delmi­­ szervvel egyezzen meg, még ak­kor is, ha a terméket a termelőtől a nagykereskedelem veszi meg. A vállalatoknak a szerződéskötések so­rán kell megegyezniük abban, hogy a termelői árváltoztatással összefüggő fo­gyasztói árváltoztatást ki, és mikor hozza nyilvánosságra, tekintettel arra, hogy az ilyen árváltoztatások kockázatvállalással járnak. Biztosítani kell minden vállalat részére azt a lehetőséget, hogy az általa érvényesítendő árakról — a piaci hely­zetet és saját gazdasági lehetőségeit mérlegelve —, saját maga döntsön, és a nyilvánosságot ennek a döntésnek meg­felelően tájékoztassák. 3

Next