Figyelő, 1972. július-december (16. évfolyam, 27-52. szám)
1972-07-05 / 27. szám
Szövetkezetek! Keresünk: Budapesten vagy környékén nagy sorozatban gyártott termékeink összeszereléséhez havi 10—15 000 óra közös üzemi SZERELŐKAPACITÁST Egyszerű, könnyű, fizikai, női munka. Az alkatrészeket és a szereléshez szükséges eszközöket adjuk. Ajánlatukat kérjük a rezsi óradíj megjelölésével a Magyar Hirdető „Női munka 3431" jeligére, V., Felszabadulás tér 1. címre elküldeni. FIGYELŐ, 1972. JÚLIUS 5. 3 KOMPLEX PROGRAM X 3 % 0) A külkereskedelmi árrendszer reformja A KGST integráció Komplex Programja szerint az integráció fejlett áru- és pénzkapcsolati rendszere mintegy 10—15 év alatt valósult meg. Ekkorra várható a mainál lényegesen fejlettebb ármechanizmus létrejötte is. E hosszútávú cél reális, hiszen országaink gazdasági struktúrájában, tervezési, irányítási rendszerében, belső árképzési és pénzügyi mechanizmusában lényeges különbségek vannak. A szocialista együttműködés tartalma, egymás érdekeinek kölcsönös tiszteletben tartása ugyan lehetőséget nyújthat e különbségek történelmileg gyors áthidalására, mégis úgy tűnik, hogy itt valóban egy-két évtized programjáról és nem valamiféle gyors intézkedés lehetőségéről van szó. A jelenlegi külkereskedelmi árrendszer reformjára vonatkozó igény azonban egyre sürgetőbben vetődik fel. Ennek oka mindenekelőtt az a jogos türelmetlenség, mely abból fakad, hogy együttműködésünk bővülése a mainál rugalmasabb, hatékonyabb, jobb árrendszert tételez fel. Főként a műszaki fejlődés és korszerűsítés ösztönzésére, a szakosítás és kooperáció hibáinak kiküszöbölésére való törekvés okozza azt, hogy a legtöbb ország nagyon gyorsan szeretne eredményeket elérni az árképzés módszereinek javításában. Az árprobléma rendezése sürgetőleg merül fel azért is, mert a KGST-n belül elég széles körben tartja magát az az álláspont, hogy a kapcsolatok tökéletesítését az árak megreformálásán kell kezdeni. Van olyan felfogás, amely szerint mindenekelőtt a külkereskedelmi árképzés elveiben kell megegyezni, mert csak ennek alapján lehet kialakítani a reális valutaárfolyamokat, rendezni a közös vállalatok eredmény- és költségelszámolásait, kiküszöbölni a szakosítás és kooperáció meddő árvitáit. Regionális árrendszer Véleményünk szerint a KGST árképzési rendszere reformra szorul. Az árak reformja azonban csak az együttműködési rendszer összes elemeiben előirányzott változtatásokkal összehangoltan valósulhat meg, mert az egyes elemek elkülönült, önálló változtatása keresztezhetné az egyes országok, vagy a közösség egésze érdekeit. Az ár- és az irányítási rendszer egyéb elemeinek összehangolása nemcsak a végcél szempontjából fontos; ezt az összehangolást az együttműködés áru- és pénzkapcsolati rendszere továbbfejlesztésének minden lépcsőjében meg kell követelni. A KGST külkereskedelmi árrendszert tervszerű, regionális árrendszerré kell fejleszteni. Ebben az árrendszerben a szerződéses árak továbbra is megőriznék világpiaci árcentrikus jellegüket, sőt, a szocialista és tőkés világpiaci árak közötti kapcsolat a jelenleginél még szervesebbé és következetesebbé válna. A regionális jelleg abban fejeződne ki, hogy a szerződéses árak azokban az esetekben térnének el a tőkés világpiaci áraktól, amikor a KGST-országok közös érdekei ezt megkívánnák. A közös érdekeket az országok hosszabb távra érvényes preferencia rendszer keretében rögzítenék. Ez módot nyújtana az árképzésnél — meghatározott feltételek esetén — a nemzeti ráfordítások figyelembe vételére is. A regionális árrendszer árainak az egyes országokon belül is érvényre kell jutniuk az országok nemzetközi együttműködéssel kapcsolatos döntéseinek végrehajtása során. Ezúton válik mérhetővé és ellenőrizhetővé a koordinált tervekben előirányzott fejlesztések hatékonysága. Az ár olyan fontos jelzőrendszer, amelynek felhasználása nélkül a tervezés nem lehet tudományosan megalapozott. Ezért az integráció árrendszerének tökéletesítése feltételezi, hogy az ár a tervezés folyamatában alakuljon ki: a tervkoordinációk során ítéljék meg, hogy az együttműködés hatékony-e, a gazdasági szerkezet kedvező-e, hogy a tervezett termelési feltételek és árak mellett a kölcsönös szükségletek hatékonyan elégíthetők-e ki. Ugyancsak feltétel az is, hogy a tervkoordináció eredményei alapján létrejövő nemzetközi megállapodásokban a menynyiségi és a pénzügyi árkötelezettségvállalásokat együttesen vegyük figyelembe. A függőség kölcsönös a valutamechanizmus és az árak továbbfejlesztésében is. A valutának nem lehet fizetési eszköz funkciója, ha maga a gazdaság nem képes racionális árakat létrehozni, ugyanakkor azonban a nemzeti valutákban kifejezett árak (ráfordítások) csak reális valutaárfolyam közbenjöttével átszámítva nyújtanak megfelelő információkat. Jórészt az alkalmazott valutaárfolyam mértékétől (számszerű nagyságától) függ az, hogy valamely termék külkereskedelmi ára a nemzeti értékítélet szerint alacsonynak, vagy magasnak minősítendő-e. A világpiaci árcentrikus KGST-árrendszer feltételezi a külkereskedelmi áraknak a nemzeti termelői árakkal való szerves összekapcsolását, kölcsönös egymásra hatását. Az export és import árképzés módszereiben és eszközeiben (a valutaárfolyamok, illetve koefficiensek megállapításában és az azt kiegészítő preferenciarendszer elveiben stb.) tehát egyetértésre kell jutni és biztosítani kell, hogy a külkereskedelmi árak és azok változásai az anyagi érdekeltség rendszerében érzékenyen befolyásolják a vállalatok tevékenységét. A KGST külkereskedelmi árrendszert hosszabb távú program keretében fokozatosan kell megvalósítani. A következő 6—8 évben továbbra is a KGST IX. tanácsülésen leszögezett elveknek megfelelően kell képeznünk a külkereskedelmi árakat. Tehát bizonyos korrekciókkal közvetlenül a világpiaci árakat kell adaptálnunk. A fejlettebb ár- és pénzügyi mechanizmusra való felkészülés első lépéseként célszerű a külső és belső árak közvetlen és szerves kapcsolatait létrehozó árkoefficiensek kialakítása és kölcsönös egyeztetése. A további lépéseket az jelentené, hogy a koefficiensek számát fokozatosan szűkítjük és mértéküket koordináljuk olyan formában, hogy ezáltal a valutaárfolyam működésének feltételei erősödjenek. Célszerű, hogy a külkereskedelmi árarányok kölcsönösen szükségesnek minősített változtatását racionális módon hangoljuk össze a külkereskedelmi struktúrapolitikával oly módon, hogy az új, korszerűbb és divatosabb választékok árképzése mindenkor kedvezőbb árat biztosítson, mint az elavult, régi, kevésbé keresett cikkeké. A kölcsönös előnyök megfogalmazása A KGST eddigi árvitái tapasztalataink szerint rendkívül hasznosak és előremutatók voltak. A nézetek egyeztetését egészen az alapkérdéseknél kezdtük és sikerült megállapodnunk abban, hogy az árképzés szempontjából miként értelmezzük a kölcsönös előnyök fogalmát. Egyértelműen tisztázódott, hogy a kölcsönös előnyöket olyan külkereskedelmi ár (árrendszer) segíti hatékonyan, amely optimális feltételeket teremt az erőforrások ésszerű kombinációjára, a kölcsönös forgalom ösztönzésére, a technikai, műszaki haladás vívmányainak kihasználására. Ilyen értelemben a kölcsönös előny a világpiaci ártól függetlenül nyert megfogalmazást. A szocialista országok azonban kapcsolatokat tartanak fenn a tőkés országokkal is és ezen keresztül a tőkés piaci árak is közrejátszanak a szocialista nemzetközi kapcsolatok optimumának megítélésében, így a kölcsönös előnyök követelményét kielégítő árak nyilvánvalóan csak olyanok lehetnek, amelyek tekintettel vannak a kapitalista világpiacon kialakuló árakra is. Egyetértés van tehát abban, hogy a szocialista külkereskedelmi árrendszerben — végső formában — mind a KGST ráfordításoknak, mind a világpiaci áraknak szerepet kell játszaniok. Megegyezés született abban is, hogy a külkereskedelmi árrendszer tökéletesítését a tervezés, valamint az áru- és pénzkapcsolatok rendszerével szoros összhangban a gazdasági együttműködés öszszes formáinak és módszereinek komplex továbbfejlesztésével együtt fokozatosan kell megoldani. Azt azonban, hogy mit kell érteni az együttműködési rendszer komplex továbbfejlesztésén és az árrendszer tökéletesítésének fokozatosságán, egyelőre nem sikerült közösen meghatározni. Vitatott árképzési koncepciók A vitában jelentős szerepet játszanak az országok különböző adottságai (ipari fejlettségi színvonala és azon belül az A és a B szektor aránya; az élelmiszergazdaság súlya; a természeti feltételek stb.). Mindezek már a tőkés világpiaci árak megítélésében is elég nagy különbségeket eredményeztek. De nyilvánvaló az áraknak a gazdaságban betöltött szerepéről vallott felfogások különbözősége is. Nem vitás, hogy az ellentétekben megjelenik a belső irányítási módszerek különbözőségeinek kivetítődése az együttműködés árrendszerére (illetve tágabban véve az egész pénzügyi rendszerére). Az eddigi viták során lényegében három — a fentiektől eltérő — árképzési koncepció is megfogalmazódott: a) A külkereskedelmi árképzésben a KGST-országok belső termelési feltételeiből kellene kiindulni és csak ellenőrző eszközként kellene a tőkés világpiaci árakat figyelembe venni. Ennek az elvnek alkalmazása elég lényeges irányú változásokat követelne a nyersanyagok, illetve a mezőgazdasági termékek, a gépek és az ipari fogyasztási cikkek áraiban. b) A szerződéses árak alapját továbbra is kizárólag a monopolista és konjunkturális elemektől megszabadított tőkés világpiaci árak képezhetik, mert azok fejezik ki a termelés korszerű műszaki-gazdasági színvonalát és ezzel ösztönzik a szocialista országokat is a műszaki-tudományos forradalom által támasztott követelmények elérésére. A viták során ez az elv szélsőséges formában azonban nem fogalmazódott meg. Előterjesztői kezdettől fogva feltételezték, hogy a világpiaci áraktól közös megegyezés alapján el is lehet térni. Nem kívánnak viszont változtatni az árképzés mechanizmusán: e koncepció szerint a szocialista külkereskedelmi árakat továbbra is a tőkés világpiaci árak direkt adaptálásával kellene képezni, nem pedig az áru és pénzkapcsolatok tökéletesebb formáin keresztül. c) Az országok egy része az utóbbi időkben hajlik a fenti a) és b) pontban megfogalmazott árképzési módszerek közötti kompromisszumra. A kompromisszum jelenlegi formájában a következő: az árképzésnél a tőkés világpiaci árakból kell kiindulni, de ahol az exportőr és importőr országok nemzeti ráfordításai a világpiaci árnál alacsonyabbak, ott közös megegyezéssel alacsonyabb árakat kell alkalmazni. Az integráció előrehaladásával követelményként vetik fel a bővülő kapcsolatokban az árak csökkenését, különösen pedig a szakosított és kooperációban gyártott termékek tekintetében. Ilyen értelemben e kompromisszum is felső határnak tekinti a világpiaci árat. Szintetizálni kell Az országok egy része elfogadhatónak tartja ezt a javaslatot akkor, ha indokolt esetben a világpiaci áraknál magasabb árak is alkalmazhatók. A három ellentétes javaslat számunkra több szempontból nem fogadható el. A nemzeti termelési feltételek és a nemzeti ráfordítások figyelembe vételére alapozott koncepció elsősorban abból a szempontból aggályos, hogy ezzel elvesztenénk a világpiaci árakon keresztül nyerhető pozitív hatásokat; túlzottan autark fejlődésnek engednénk teret. E koncepció képviselői a javasolt elvek viszonylag gyors megvalósítását kívánják. Ugyanakkor az országok valutáris, pénzügyi és árrendszere még nagyon különböző, a ráfordítások összehasonlítása nagy nehézségekbe ütközik; nagyon eltérő az országokban az árak szerepe a termelési és fejlesztési döntésekben, más a vállalatok és az irányító szervek közötti kapcsolat stb. Távlatilag nézve az ilyen megoldás nem megnyugtató a szocialista országok egymás közötti és a harmadik országokkal folytatott kereskedelmének koordinációja szempontjából, sem. Elég sok rossz tapasztalat van arra, hogy még kedvező rubelár esetén is előnybe helyezik az országok a tőkés exportot. A kétféle világpiaci ár szintézisét tehát meg kell oldani, s ez, ebben a változatban nem megnyugtatóan rendezett. A világpiaci árakra épülő rendszer végső cél nem lehet, hiszen ez ellentmondana a kölcsönösen előnyös árkialakítás említett alapfeltételének: egy gazdasági közösségen belül nem lehet tartósan olyan értékelési rendszerben dolgozni, amely más gazdasági közösség feltételein alapul. Ezt a javaslatot csak a további fejlődéshez vezető átmenetként lehet elfogadni. Az együttműködés általános fejlesztésén keresztül az árrendszer hatásfokát magasabb szintre kell emelni annál, mint amit ez a rendszer kínál. Határelv Véleményünk szerint éppen az áru- és pénzkapcsolatok helytelen értelmezésén alapul az a javaslat, amely a világpiaci árakat felső árhatárnak tekinti. A világpiaci ár a szerződéses árak felső határa teoretikusan is csak akkor lehetne, ha a dolláráraknak rubelárakra való átszámítását valami olyan valutaárfolyammal oldanánk meg, amely összhangban van ezzel a határelvvel. Ebben az esetben azonban már lényegében nem a világpiaci ár, hanem a KGST-országok belső termelési ráfordításai volnának igazi centrumai a szerződéses árnak. Reális valutaárfolyamban komplex módon fejeződnek ki a különböző országok termelékenységi, életszínvonalbeli eltérései (sok egyéb különbséggel együtt). Ilyen árfolyam alkalmazása esetén az áraknak szükségszerűen hol magasabbaknak, hol alacsonyabbaknak kell lenniök az átszámított dolláráraknál. Reális árfolyam esetén az átszámított dollárárakat felső árhatárnak tekinteni annyit jelent, hogy egyenlőtlen helyzeteket hoznánk létre, ami végeláthatatlan vitákhoz, elvtelen áralkuhoz vezethet. Az ilyen módszerek valószínűleg nem segítenék, hanem még gátolnák is az együttműködés fejlődését. Az árkérdés megoldásában tehát viszonylag lassú az előrehaladás. Az eddigi eredmények és a viták azonban elég biztosítékot nyújtanak arra, hogy ebben a kérdésben ne történjenek elhamarkodott döntések, s hogy a külkereskedelmi árrendszer valóban olyan irányban fejlődjék, amely az adott körülmények között előmozdítja országaink kapcsolatainak hatékony és dinamikus növekedését, tehát a szocialista gazdasági integráció fontos céljának megvalósítását. Dr. Rácz László