Figyelő, 1972. július-december (16. évfolyam, 27-52. szám)

1972-07-05 / 27. szám

Szövetkezetek!­­ Keresünk:­­ Budapesten vagy környékén nagy sorozatban gyártott termékeink összeszereléséhez havi 10—15 000 óra közös üzemi SZERELŐ­KAPACITÁST Egyszerű, könnyű, fizikai, női munka. Az alkatrészeket és a szereléshez szükséges eszközöket adjuk. Ajánlatukat kérjük a rezsi óradíj megjelölésével a Magyar Hirdető „Női munka 3431" jeligére, V., Felszabadulás tér 1. címre elküldeni. FIGYELŐ, 1972. JÚLIUS 5. 3 KOMPLEX PROGRAM X 3 % 0) A külkereskedelmi árrendszer reformja A KGST integráció Komplex Program­ja szerint az integráció fejlett áru- és pénzkapcsolati rendszere mintegy 10—15 év alatt valósult meg. Ekkorra várható a mainál lényegesen fejlettebb ármecha­nizmus létrejötte is. E hosszútávú cél reá­lis, hiszen országaink gazdasági struktú­rájában, tervezési, irányítási rendszeré­ben, belső árképzési és pénzügyi mecha­nizmusában lényeges különbségek van­nak. A szocialista együttműködés tar­talma, egymás érdekeinek kölcsönös tisz­­teletben tartása ugyan lehetőséget nyújt­hat e különbségek történelmileg gyors át­hidalására, mégis úgy tűnik, hogy itt va­lóban egy-két évtized programjáról és nem valamiféle gyors intézkedés lehető­ségéről van szó. A jelenlegi külkereskedelmi árrendszer reformjára vonatkozó igény azonban egy­re sürgetőbben vetődik fel. Ennek oka mindenekelőtt az a jogos türelmetlenség, mely abból fakad, hogy együttműködé­sünk bővülése a mainál rugalmasabb, hatékonyabb, jobb árrendszert tételez fel. Főként a műszaki fejlődés és korszerűsí­tés ösztönzésére, a szakosítás és koope­ráció hibáinak kiküszöbölésére való tö­rekvés okozza azt, hogy a legtöbb ország nagyon gyorsan szeretne eredményeket elérni az árképzés módszereinek javítá­sában. Az árprobléma rendezése sürgetőleg merül fel azért is, mert a KGST-n belül elég széles körben tartja magát az az ál­láspont, hogy a kapcsolatok tökéletesíté­sét az árak megreformálásán kell kezde­ni. Van olyan felfogás, amely szerint mindenekelőtt a külkereskedelmi árkép­zés elveiben kell megegyezni, mert csak ennek alapján lehet kialakítani a reális valutaárfolyamokat, rendezni a közös vállalatok eredmény- és költségelszámo­lásait, kiküszöbölni a szakosítás és koope­ráció meddő árvitáit. Regionális árrendszer Véleményünk szerint a KGST árképzé­si rendszere reformra szorul. Az árak reformja azonban csak az együttműkö­dési rendszer összes elemeiben előirány­zott változtatásokkal összehangoltan va­lósulhat meg, mert az egyes elemek el­különült, önálló változtatása keresztez­hetné az egyes országok, vagy a közösség egésze érdekeit. Az ár- és az irányítási rendszer egyéb elemeinek összehangolása nemcsak a végcél szempontjából fontos; ezt az összehangolást az együttműködés áru- és pénzkapcsolati rendszere tovább­fejlesztésének minden lépcsőjében meg kell követelni. A KGST külkereskedelmi árrendszert tervszerű, regionális árrendszerré kell fejleszteni. Ebben az árrendszerben a szerződéses árak továbbra is megőriznék világpiaci árcentrikus jellegüket, sőt, a szocialista és tőkés világpiaci árak kö­zötti kapcsolat a jelenleginél még szer­vesebbé és következetesebbé válna. A re­gionális jelleg abban fejeződne ki, hogy a szerződéses árak azokban az esetekben térnének el a tőkés világpiaci áraktól, amikor a KGST-országok közös érdekei ezt megkívánnák. A közös érdekeket az országok hosszabb távra érvényes prefe­rencia rendszer keretében rögzítenék. Ez módot nyújtana az árképzésnél — meg­határozott feltételek esetén — a nemzeti ráfordítások figyelembe vételére is. A regionális árrendszer árainak az egyes országokon belül is érvényre kell jutniuk az országok nemzetközi együtt­működéssel kapcsolatos döntéseinek végrehajtása során. Ezúton válik mérhe­tővé és ellenőrizhetővé a koordinált ter­vekben előirányzott fejlesztések haté­konysága. Az ár olyan fontos jelzőrendszer, amelynek felhasználása nélkül a terve­zés nem lehet tudományosan megalapo­zott. Ezért az integráció árrendszerének tökéletesítése feltételezi, hogy az ár a tervezés folyamatában alakuljon ki: a tervkoordinációk során ítéljék meg, hogy az együttműködés hatékony-e, a gazdasá­gi szerkezet kedvező-e, hogy a tervezett termelési feltételek és árak mellett a köl­csönös szükségletek hatékonyan elégíthe­­tők-e ki. Ugyancsak feltétel az is, hogy a terv­­koordináció eredményei alapján létrejövő nemzetközi megállapodásokban a meny­­nyiségi és a pénzügyi ár­kötelezettség­vállalásokat együttesen vegyük figyelem­be. A függőség kölcsönös a valutamecha­nizmus és az árak továbbfejlesztésében is. A valutának nem lehet fizetési eszköz funkciója, ha maga a gazdaság nem ké­pes racionális árakat létrehozni, ugyan­akkor azonban a nemzeti valutákban ki­fejezett árak (ráfordítások) csak reális valutaárfolyam közbenjöttével átszámít­va nyújtanak megfelelő információkat. Jórészt az alkalmazott valutaárfolyam mértékétől (számszerű nagyságától) függ az, hogy valamely termék külkereske­delmi ára a nemzeti értékítélet szerint alacsonynak, vagy magasnak minősíten­dő-e. A világpiaci árcentrikus KGST-árrend­­szer feltételezi a külkereskedelmi árak­nak a nemzeti termelői árakkal való szerves összekapcsolását, kölcsönös egy­másra hatását. Az export és import ár­képzés módszereiben és eszközeiben (a valutaárfolyamok, illetve koefficiensek megállapításában és az azt kiegészítő preferenciarendszer elveiben stb.) tehát egyetértésre kell jutni és biztosítani kell, hogy a külkereskedelmi árak és azok vál­tozásai az anyagi érdekeltség rendszeré­ben érzékenyen befolyásolják a vállala­tok tevékenységét. A KGST külkereskedelmi árrendszert hosszabb távú program keretében foko­zatosan kell megvalósítani. A következő 6—8 évben továbbra is a KGST IX. ta­nácsülésen leszögezett elveknek megfe­lelően kell képeznünk a külkereskedel­mi árakat. Tehát bizonyos korrekciókkal közvetle­nül a világpiaci árakat kell adaptálnunk. A fejlettebb ár- és pénzügyi mechaniz­musra való felkészülés első lépéseként célszerű a külső és belső árak közvetlen és szerves kapcsolatait létrehozó árkoef­ficiensek kialakítása és kölcsönös egyez­tetése. A további lépéseket az jelentené, hogy a koefficiensek számát fokozatosan szűkítjük és mértéküket koordináljuk olyan formában, hogy ezáltal a valutaár­folyam működésének feltételei erősödje­nek. Célszerű, hogy a külkereskedelmi ár­arányok kölcsönösen szükségesnek mi­nősített változtatását racionális módon hangoljuk össze a külkereskedelmi struk­túrapolitikával oly módon, hogy az új, korszerűbb és divatosabb választékok árképzése mindenkor kedvezőbb árat biz­tosítson, mint az elavult, régi, kevésbé keresett cikkeké. A kölcsönös előnyök megfogalmazása A KGST eddigi árvitái tapasztalataink szerint rendkívül hasznosak és előremu­tatók voltak. A nézetek egyeztetését egé­szen az alapkérdéseknél kezdtük és sike­rült megállapodnunk abban, hogy az ár­képzés szempontjából miként értelmez­zük a kölcsönös előnyök fogalmát. Egyértelműen tisztázódott, hogy a köl­csönös előnyöket olyan külkereskedel­mi ár (árrendszer) segíti hatékonyan, amely optimális feltételeket teremt az erőforrások ésszerű kombinációjára, a kölcsönös forgalom ösztönzésére, a tech­nikai, műszaki haladás vívmányainak ki­használására. Ilyen értelemben a kölcsö­nös előny a világpiaci ártól függetlenül nyert megfogalmazást. A szocialista or­szágok azonban kapcsolatokat tartanak fenn a tőkés országokkal is és ezen ke­resztül a tőkés piaci árak is közrejátsza­nak a szocialista nemzetközi kapcsolatok optimumának megítélésében, így a köl­csönös előnyök követelményét kielégítő árak nyilvánvalóan csak olyanok lehet­nek, amelyek tekintettel vannak a kapita­lista világpiacon kialakuló árakra is. Egyetértés van tehát abban, hogy a szocialista külkereskedelmi árrendszerben — végső formában — mind a KGST rá­fordításoknak, mind a világpiaci árak­nak szerepet kell játszaniok. Megegyezés született abban is, hogy a külkereskedelmi árrendszer tökéletesíté­sét a tervezés, valamint az áru- és pénz­­kapcsolatok rendszerével szoros össz­hangban a gazdasági együttműködés ösz­­szes formáinak és módszereinek komplex továbbfejlesztésével együtt fokozatosan kell megoldani. Azt azonban, hogy mit kell érteni az együttműködési rendszer komplex továbbfejlesztésén és az árrend­szer tökéletesítésének fokozatosságán, egyelőre nem sikerült közösen meghatá­rozni. Vitatott árképzési koncepciók A vitában jelentős szerepet játszanak az országok különböző adottságai (ipari fejlettségi színvonala és azon belül az A és a B szektor aránya; az élelmiszergaz­daság súlya; a természeti feltételek stb.). Mindezek már a tőkés világpiaci árak megítélésében is elég nagy különbségeket eredményeztek. De nyilvánvaló az árak­nak a gazdaságban betöltött szerepéről vallott felfogások különbözősége is. Nem vitás, hogy az ellentétekben megjelenik a belső irányítási módszerek különböző­ségeinek kivetítődése az együttműködés árrendszerére (illetve tágabban véve az egész pénzügyi rendszerére). Az eddigi viták során lényegében há­rom — a fentiektől eltérő — árképzési koncepció is megfogalmazódott: a) A külkereskedelmi árképzésben a KGST-országok belső termelési feltételei­ből kellene kiindulni és csak ellenőrző eszközként kellene a tőkés világpiaci ára­kat figyelembe venni. Ennek az elvnek alkalmazása elég lényeges­­ irányú vál­tozásokat követelne a nyersanyagok, illet­ve a mezőgazdasági termékek, a gépek és az ipari fogyasztási cikkek áraiban. b) A szerződéses árak alapját tovább­ra is kizárólag a monopolista és konjunk­turális elemektől megszabadított tőkés világpiaci árak képezhetik, mert azok fe­jezik ki a termelés korszerű műszaki-gaz­dasági színvonalát és ezzel ösztönzik a szocialista országokat is a műszaki-tudo­mányos forradalom által támasztott kö­vetelmények elérésére. A viták során ez az elv szélsőséges formában azonban nem fogalmazódott meg. Előterjesztői kezdet­től fogva feltételezték, hogy a világpiaci áraktól közös megegyezés alapján el is lehet térni. Nem kívánnak viszont változ­tatni az árképzés mechanizmusán: e koncepció szerint a szocialista külkeres­kedelmi árakat továbbra is a tőkés vi­lágpiaci árak direkt adaptálásával kel­lene képezni, nem pedig az áru és pénz­­kapcsolatok tökéletesebb formáin keresz­tül. c) Az országok egy része az utóbbi időkben hajlik a fenti a) és b) pontban megfogalmazott árképzési módszerek kö­zötti kompromisszumra. A kompromis­szum jelenlegi formájában a következő: az árképzésnél a tőkés világpiaci árak­ból kell kiindulni, de ahol az exportőr és importőr országok nemzeti ráfordításai a világpiaci árnál alacsonyabbak, ott kö­zös megegyezéssel alacsonyabb árakat kell alkalmazni. Az integráció előrehala­dásával követelményként vetik fel a bő­vülő kapcsolatokban az árak csökkenését, különösen pedig a szakosított és koope­rációban gyártott termékek tekintetében. Ilyen értelemben e kompromisszum is felső határnak tekinti a világpiaci árat. Szintetizálni kell Az országok egy része elfogadhatónak tartja ezt a javaslatot akkor, ha indokolt esetben a világpiaci áraknál magasabb árak is alkalmazhatók. A három ellentétes javaslat számunkra több szempontból nem fogadható el. A nemzeti termelési feltételek és a nemzeti ráfordítások figyelembe vételére alapozott koncepció elsősorban abból a szempontból aggályos, hogy ezzel elvesz­tenénk a világpiaci árakon keresztül nyerhető pozitív hatásokat; túlzottan autark fejlődésnek engednénk teret. E koncepció képviselői a javasolt elvek vi­szonylag gyors megvalósítását kívánják. Ugyanakkor az országok valutáris, pénz­ügyi és árrendszere még nagyon külön­böző, a ráfordítások összehasonlítása nagy nehézségekbe ütközik; nagyon elté­rő az országokban az árak szerepe a ter­melési és fejlesztési döntésekben, más a vállalatok és az irányító szervek közötti kapcsolat stb. Távlatilag nézve az ilyen megoldás nem megnyugtató a szocialista országok egymás közötti és a harmadik országokkal folytatott kereskedelmének koordinációja szempontjából, sem. Elég sok rossz tapasztalat van arra, hogy még kedvező rubelár esetén is előnybe helye­zik az országok a tőkés exportot. A két­féle világpiaci ár szintézisét tehát meg kell oldani, s ez, ebben a változatban nem megnyugtatóan rendezett. A világpiaci árakra épülő rendszer végső cél nem lehet, hiszen ez ellent­mondana a kölcsönösen előnyös árkiala­kítás említett alapfeltételének: egy gaz­dasági közösségen belül nem lehet tar­tósan olyan értékelési rendszerben dol­gozni, amely más gazdasági közösség fel­tételein alapul. Ezt a javaslatot csak a további fejlődéshez vezető átmenetként lehet elfogadni. Az együttműködés álta­lános fejlesztésén keresztül az árrend­szer hatásfokát magasabb szintre kell emelni annál, mint amit ez a rendszer kínál. Határelv Véleményünk szerint éppen az áru- és pénzkapcsolatok helytelen értelmezésén alapul az a javaslat, amely a világpiaci árakat felső árhatárnak tekinti. A világ­piaci ár a szerződéses árak felső határa teoretikusan is csak akkor lehetne, ha a dolláráraknak rubelárakra való átszámí­tását valami olyan valutaárfolyammal oldanánk meg, amely összhangban van ezzel a határelvvel. Ebben az esetben azonban már lényegében nem a világ­piaci ár, hanem a KGST-országok belső termelési ráfordításai volnának igazi centrumai a szerződéses árnak. Reális va­lutaárfolyamban komplex módon feje­ződnek ki a különböző országok termelé­kenységi, életszínvonalbeli eltérései (sok egyéb különbséggel együtt). Ilyen ár­folyam alkalmazása esetén az áraknak szükségszerűen hol magasabbaknak, hol alacsonyabbaknak kell lenniök az átszá­mított dolláráraknál. Reális árfolyam esetén az átszámított dollárárakat felső árhatárnak tekinteni annyit jelent, hogy egyenlőtlen helyzeteket hoznánk létre, ami végeláthatatlan vitákhoz, elvtelen ár­alkuhoz vezethet. Az ilyen módszerek va­lószínűleg nem segítenék, hanem még gá­tolnák is az együttműködés fejlődését. Az árkérdés megoldásában tehát vi­szonylag lassú az előrehaladás. Az eddigi eredmények és a viták azonban elég biz­tosítékot nyújtanak arra, hogy ebben a kérdésben ne történjenek elhamarkodott döntések, s hogy a külkereskedelmi ár­rendszer valóban olyan irányban fejlőd­jék, amely az adott körülmények között előmozdítja országaink kapcsolatainak hatékony és dinamikus növekedését, te­hát a szocialista gazdasági integráció fontos céljának megvalósítását. Dr. Rácz­ László

Next