Figyelő, 1974. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)

1974-07-03 / 27. szám

A szervezés hétköznapjai A vállalatok szervezettségében már régóta tapasztalható elmara­dás a legutóbbi időszakban azért vált annyira szembetűnővé, mert gazdaságunk extenzív tartalékai kimerülőben vannak, s ugyanak­kor az intenzív gazdálkodás mód­szereinek ismerete és alkalmazása még nem vált általános gyakor­lattá. Pedig, amint arra Lázár György miniszterelnök-helyettes, az Országos Tervhivatal elnöke, az MSZMP Politikai Akadémiáján tartott előadásában az elmúlt hé­ten rámutatott: népgazdasági ter­veink megvalósításának döntő fel­tétele a gazdálkodás hatékonysá­gának állandó javítása, a munka- és üzemszervezés fejlesztéséről 1971 végén hozott határozatok vég­rehajtása. Ezen a területen nagyok a tar­talékok. Ezt mutatja, hogy nem kielégítő a meglévő munkaidőalap kihasználása, gyakori jelenség az anyagra, szerszámra való kény­szerű várakozás, a technológiai folyamatok célszerűtlen elrende­zése, az akadozó kooperáció. Las­san halad a munka gépesítése (a kézi munka aránya gyakran a szakmunkások munkájában is el­éri az 50 százalékot), s túlzottan magas a kisegítő folyamatokban és az adminisztrációban foglalkoz­tatottak száma. Egyenlőtlen az állóeszközök ki­használtsága, a legtöbb ágazatban­­alacsony a műszakszám, magas vi­szont a gazdaságtalanul működő, elavult gépek aránya, míg a kor­szerű, nagy termelékenységű gépek kapacitását gyakran félig sem használják ki. Mindehhez járulnak az ismert beruházási gondok, ame­lyek oka jórészt ugyancsak a szer­vezetlenség. Az üzem- és munkaszervezés fejlesztéséről hozott határozatok végrehajtása elősegíti e veszteség­­források megszüntetését, és a tar­talékok mozgósítását, de a kezdeti biztató eredmények mellett — amint erre Lázár György is fel­hívta a figyelmet — szóvá kell tenni néhány hiányosságot is. Gyakori hiba, hogy a vállalati szervezésfejlesztési programok és a vállalati tervek között nincs szerves kapcsolat. A vállalati szer­vezési elképzelések gyakran nem az alapvető termelési, műszaki fej­lesztési, beruházási célokhoz kap­csolódnak. Egy nemrégiben vég­zett felmérés megállapítása sze­rint a vállalatok többsége csak meglévő belső szabályozásának korszerűsítését tűzte napirendre, s nagyon kevesen irányoztak elő alapvető változást a szervezésben. Kevés figyelmet fordítanak a vállalatok a közvetlen eredményt hozó szervezési intézkedések ki­dolgozására is, pedig a helyes módszer éppen az lenne, hogy a munkahelyi racionalizálástól a fo­lyamatok összehangolásán át ha­ladjanak egy mindent magában foglaló szervezési koncepció kiala­kítása felé. Az átgondolás hiányá­ra mutat, hogy gyakran olyan szervezési feladatokat is előirá­nyoztak, amelyek megvalósításá­hoz nem tudták a feltételeket megteremteni. Ez a magyarázata, hogy a megvizsgált vállalatok az 1973-ban tervbe vett szervezési fel­adatok egyharmadát nem valósí­tották meg. Lényegesen kedvezőbbek a ta­pasztalatok ott, ahol a szervezési intézkedéseket megfelelő ösztön­zéssel, központi bérkedvezménnyel kapcsolták össze. (A bérszabályo­zás jelenlegi rendszere egyes ese­tekben ugyanis fékezheti az egyébként ésszerű szervezési in­tézkedések megvalósítását.) Előfordult ugyan, hogy a ked­vezményben részesülő válla­latok egy része az üzem- és mun­kaszervezési program végrehajtá­sára előirányzott bértöbbletet nem a munkaerő ésszerű átcsoportosí­tására, a termelőberendezések jobb kihasználására fordította. Mégis úgy tűnik, hogy a párt- és kor­mányhatározatok végrehajtásának lényeges évköze lehet, ha a sza­bályozás és az esetenként adott preferencia következetesen ösz­tönzi a vállalatokat a szervezett­ség javítására. Sz. A. 2 SOK IS — KEVÉS IS (Folytatás az 1. oldalról) jelentős csökkenésére vezethető vissza. A decentralizálás következtében nemcsak bizonyos funkciók, hanem a funkciókat korábban ellátó alkalmazottak is a válla­latokhoz kerültek. Szellemi foglalkozásúak, nehezen kö­rülírható kategória. A részletesebb ada­tok hiánya is arra késztet, hogy a továb­biakban a statisztikusok által használt „alkalmazottak"’ fogalmát használjuk. * 1967 és 1972 között az anyagi termelés ágazataiban a munkáslétszám 10 százalé­kos növekedése mellett az alkalmazottak száma 26 százalékkal emelkedett. A munkások száma a különböző ágakban eltérő módon növekedett, de mindenütt alatta maradt az alkalmazotti létszám­­emelkedésnek. Az alkalmazotti létszám is más-más mértékben emelkedett, de min­denütt meghaladta a 20 százalékot. Külön vizsgálva az ügyvitellel foglal­kozó adminisztratív dolgozók körét: az 1967. évet követ­ő három esztendőben az állami ipar munkásainak száma 5 száza­lékkal, az alkalmazottaké 16 százalékkal, ezen belül a műszaki­ dolgozók száma 12 százalékkal, az adminisztratív létszám pedig 20 százalékkal növekedett. 1967- ben az állami iparvállalatoknál ezer munkásra 101, 1970-ben már 116 admi­nisztratív alkalmazott jutott, s az arány változatlan ütemben azóta is tovább rom­lik. Cen­tralizáltság — és az íróasztalok Eddig a meglehetősen vegyes benyomá­sokat keltő statisztikai adatsor. A számok jelzéseinek megfelelően különböző véle­mények, más és más álláspontok alakul­tak ki az egyébként vitathatatlan tény, az alkalmazotti létszám növekedésének magyarázatára. Sokan azt tartják, hogy az adminisztratív létszám növekedése többnyire lázmérőként jelzi: valami nincs rendben a szervezetben, valami baj van a gazdálkodásban. (Például: a vállalati készletek növekedése jól ismert, sokat bí­rált jelenség. A felduzzadt készleteket azonban nyilván kell tartani, „adminiszt­rálni” kell, s minél nagyobb a készlet­mennyiség, annál több az íróasztalmunka.) Az ellenvélemény: igaz, hogy az ipari centralizációnak együtt kellett volna jár­nia az ügyvitel centralizációjával, egy­szerűsítésével, de az is igaz, hogy az ezer vagy a tízezer embert foglalkoztató válla­latok, trösztök adminisztratív feladatai és kötelezettségei közé nem lehet egyenlő­ségjelet tenni, arról nem is beszélve, hogy a vállalatok mai feladatait nem lehet összehasonlítani a 15—20 évvel ezelőtti követelményekkel. Átvettek, illetve to­vábbfejlesztettek egy sor olyan funkciót, amit korábban például csak a kereskede­lem látott el. A vállalatok nagyobb önállósága és felelőssége együtt jár a körültekintőbb döntésekkel. Ehhez vi­szont rengeteg információ kell, mégpedig feldolgozott, értékelt, a gazdasági dönté­sek előkészítésére alkalmas tém­ában. S mindezek kontrája: amíg bizonyos adminisztratív tennivalók valóban meg­szaporodtak, addig más feladatok ellátá­sára ma már nem lenne szükség. A vál­lalatok viszont úgy bővítettek, hogy köz­ben megfeledkeztek az egyszerűsítésről és elfeledkeztek az adminisztratív alkal­mazottaknak a megváltozott feladatokhoz igazodó átképzésről. A munka változott, a módszer a régi. Az ügyvitel világszer­te terjedő racionalizálását és ennek sok­féle technikai eszközét, szervezési mód­szereit nálunk inkább csak hírből isme­rik, mert — akár csak a termelő műhe­lyekben — az irodák világában is egy­szerűbb, kényelmesebb, újabb és újabb embereket alkalmazni, mint a munka ésszerűsítésén gondolkozni és legalább a kézenfekvő szervezési megoldásokat vég­rehajtani. A vállalatok és intézmények — felte­hetően mindezek elismerése mellet is — okkal kérdezik: mit tegyenek, ha a gaz­daságirányítási rendszer egyes területe­ken (például a bérszabályozás, a nyere­ségadózás, a vállalati érdekeltségi alapok képzése és felhasználása stb.) olyan rész­letességre, olyan adminisztrációra kény­szerít, amikor már kérdéses, hogy ki ki­. Az alkalmazottak köre bizonyos vonatko­zásban szélesebb a szellemi foglalkozásúa­­kénál. A műszaki és az adminisztratív al­kalmazottakat teljes egészében szellemi foglalkozásúaknak tekintik. Az egyéb al­kalmazottak állománycsoportjában dolgo­zóknak körülbelül 80 százaléka — örök, s­portáisok, gépkocsivezetők, kézbesítők — fizikai munkát végez, ennek ellenére sta­tisztikailag az alkalmazottak közé számí­tanak. Vetődik-e az ezzel­­járó nyilvántartási, ügyviteli munka? A vezetési színvonal mércéje Az egymással vitázó vélemények, az idézett statisztikai adatok, valamint a gazdasági környezet ismeretében ponto­sabban is felvázolhatók az alkalmazotti létszám növekedésének okai. A Munka­ügyi Minisztériumnak a Minisztertanács számára készített előterjesztése szerint „... az alkalmazotti létszám növekedését, növekedési ütemének felgyorsulását több tényező idézte elő, amelyek egyfelől el­fogadható, objektív szükségszerűségből fakadó okokra, másfelől szubjektív jel­legű, helytelen gazdálkodásból és helyze­­telen szemléletből fakadó, indokolatlan okokra vezethetők vissza­’. Az első csoportba kell sorolni minde­nekelőtt az általános műszaki fejlődést, a gazdálkodás új feltételeit, a vidéki ipar­­telepítést. A gépesítés, az automatizálás, a magasabb színvonalú munkamegosztás, a kiszélesedő kooperáció és általában az egyre bonyolultabbá váló termelési fo­lyamatok előkészítése, megszervezése, a szervezetek irányítása jórészt igazgatási feladat. A vállalatoknál korábban isme­retlen munkaköröket kellett létrehozni, új szakmák képviselői jelentek meg (az üzemszervezők, az elemző közgazdászok, a piackutatók, a reklámszakértők, az üz­letkötők, az árelemzők a munkapszicho­lógusok, és szociológusok, a rendszerter­vezők és -szervezők stb.). Az objektív okok közé sorolható az úgynevezett „búj­tatás" megszüntetése is. (A létszámgaz­dálkodás szigorú kötöttségeinek felszá­molásával nincs többé értelme, hogy al­kalmazotti állományban dolgozókat „munkásként” tartsanak nyilván.) Egy sor szociális intézkedés (a gyermekgon­dozási segély, a nyugdíjasok foglalkozta­tása, a lakbér-hozzájárulás, a lakásépítési kölcsönök folyósítása stb.) is újabb ügy­viteli terheket jelentett. A gyorsan gya­rapodó szociális intézmények kezelésével, üzemeltetésével foglalkozó dolgozók is az alkalmazottak számát növelik. Mindehhez hozzájárult a gyakran ta­pasztalható túlszabályozottság, ami feles­leges, ám mégis elvégzendő munkát jel­lent és létszámbővüléshez vezet. A témával kapcsolatos vizsgálatok és e -öönböző elemzések azonban arra is rá­mutattak, hogy a felsorolt okok mellett egy sor egyéb — elsősorban a vállalati vezetés színvonalára visszavezethető — tényező is közrejátszik az alkalmazottak­ számának ugrásszerű növekedésében. A vállalatok nagy része elhanyagolta a létszám — és ezen belül az alkalmazottak számának — megalapozott tervezését, a létszámnormatívák használatát. Megfele­lőnek minősíthető munkamérés gyakorla­tilag nincs az alkalmazottaknál. A racio­nális belső szabályzatok hiánya miatt a vállalatok többségének belső működése koordinálatlan, sok a felesleges munkát eredményező párhuzamosság. Elszaporodtak a vezérigazgatóságok és az ezzel járó bonyolultabb, feleslegesen soklépcsős irányítási rendszerek Figyel­met érdemel a szervezetek öncélú, csu­pán presztízsokokból történő fejlesztése.­­Csoportok osztályokká, osztályok főosz­tályokká alakulnak át, minden különö­sebb gyakorlati ok és eredmény nélkül. Furcsa ez azért is, mert a bérügyi rendel­kezések lehetővé tennék a szakemberek előléptetését, magasabb fizetését anélkül is, hogy számukra különböző osztályokat, főosztályokat alakítanának.) Az ügyintézést bonyolítja, sok esetben áttekinthetetlenné teszi, az ügyintézők számát gyarapítja a formai decentralizá­lás. Ennek hátterében viszont éppen az áttekinthetetlenségre való törekvés hú­zódik meg: a soklépcsős, bürokratikus ügyvitel a felelősség-áthárítás, illetve -megosztás kiválóan használható eszköze, módszere. (Minél több az akta és a pe­csét, minél több az aláírás, annál több­felé osztódik a felelősség.) A számítógépek, a korszerű és gyorsan dolgozó nagyteljesítményű irodagépek használata ugyan több embert igényel, de ez esetben relatív létszámtöbbletről kell beszélni. Kellene ... Ha például a számí­tógépek kapacitásának becslés szerint 70 százalékát nem olyan adatfeldolgozás­ra használnák, ami egyszerűbb, olcsóbb és kevesebb emberrel működtethető be­rendezésekkel is elvégezhető lenne. S itt megint a szervezés fogyatékosságai fedez­hetők fel: a számítógépeket a hagyomá­nyos ügyvitel elvei, szabályai, követelmé­nyei szerint, megelőző rendszerszervezés nélkül alkalmazzák. Az eredmény: rela­tív vagy abszolút létszámmegtakarítás helyett még több alkalmazott munkába állítása. Ugyanakkor a számítógépek me­lói hiányoznak a kisebb irodai gépek, amelyek lényegesen megkönnyíthetnék hatékonyabbá tehetnék az ügyviteli mun­kát. Információéhség A helytelen gazdálkodásból fakadó okok között kell nyilvántartani, — de most már nem kizárólag a vállalatoknak címzett megjegyzésként — a „létszámhí­gítást”. A bérszínvonal-manipulációk si­keres és közkedvelt módszere volt a szak­képzetlen fiataloknak — és főleg a lá­nyoknak — az adminisztrációban való tömeges elhelyezése. Ehhez még egy­fajta társadalmi nyomás is hozzájárult, a középiskolát végzett fiatalok íróasztalok mellett történő elhelyezésével kapcsolat­ban. E tényezők hatását csak a bérsza­bályozás 1971-ben végrehajtott korszerű­sítése korlátozta — de korántsem szün­tette meg. Az is tény, hogy a legkorszerűbb, leg­jobban szervezett vállalati ügyvitel ese­tén is gondokat okozna a felügyeleti ha­tóságok információs igényeinek ki­elégítése. A KSH tevékenysége ma már eltörpül az állami és a tár­sadalmi szervezetek adatgyűjtési buz­galma mellett. Feltételezhető, hogy az efféle statisztikai ténykedés nagy része felesleges és éppen ezért ideje lenne megfontolni: mit lehetne, mit kel­lene tenni e felfokozott információéhség csillapítására? A munkaerőgazdálkodásban levő tar­talékok kiaknázása hosszú idő óta fog­lalkoztatja a szakembereket. A témáról százával jelennek meg a különböző pub­likációk, de az efféle vizsgálódások, szá­­mítgatások javarésze, inkább csak a ter­melő műhelyekre, a produktív munkát végzők körére koncentrál és jóval keve­sebb szó esik arról, hogy milyen tartalé­kok találhatók az irodákban. Egyes óva­tos számítások szerint csak az állami iparvállalatoknál az adminisztratív lét­szám mozgósítható tartaléka eléri a 25— 30 ezer főt. A jelenleginél lényegesen szervezettebb és korszerűbb eszközökkel dolgozó ügyvitel esetén jelentős részük nélkülözhetetlen lenne. A nagyobb há­nyad azonban ma olyan munkát végez, ami felesleges, s ugyanakkor mások a fontos és szüséges tennivalók tömegével birkóznak, egyre reménytelenebből. A képlet ugyanaz mint a termelő mű­helyekben: egyik oldalon a létszámfel­es­­leg, illetve az értelmetlen aktagyártással foglalkozók ezrei, a másikon a létszám­­hiány. Pedig az irodák világára is áll a sokat hangoztatott tétel: sokkal kevesebb fáradságot kell fordítani a munkaerők toborzására és sokkal nagyobb figyelmet kell szentelni a meglevő alkalmazottak okos, célszerű foglalkoztatására. Vértes Csaba &&&&&& GAZDASÁGPOLITIKAI HETILAP FŐSZERKESZTŐ: dr. Garám József FŐSZERKESZTŐ-HELYETTES: dr. Follinus János és dr. Varga György SZERKESZTŐSÉG: Budapest V., Alkotmány u. 10. Telefon: SI­-SSS. 311-564, 117-064, 311-302 Levélcím: 1355 Budapest 18. Távirati cím: Hungecon, Budapest Kiadja a Hírlapkiadó Vállalat 1959 Budapest VIII., Blahn Lujza tér 1—3. Telefon: 343 — 100, 142 — 220 Felelős kiadó: Csodány Ferenc igazgató. Hirdetések felvétele: a Hírlapkiadó Vállalat reklámszolgálatánál. Telefon: 142 — 654 Előfizetési díj egy évre 96 f érint. Belföldön terjeszti a Hamvas Posta. Előfizethetők bármely, postahivatalban, a kézbesítőknél, a Posta hírlapüzletében és a Posta Központi Hírlapirodá­jánál 11900 Budapest V., József nádor tér I.) Külföldre a Kultúra Könyv és Hírlap Külkereskedelmi Vállalat terjeszti. 11389 Budapest, H9) Készült a Szikra Lapnyomdában, INDEX: 25 283 FIGYELŐ, 1974. JÚLIUS 3.

Next