Figyelő, 1981. január-június (25. évfolyam, 1-25. szám)

1981-01-07 / 1. szám

szenvedélyes tenniakarással a­ csolatokra, a külkereskedelemre, de a vállalatok irányítására is, önmagában azzal, hogy növeljük a rendet és a fe­gyelmet a vállalatokon belül, és a nép­gazdasági kapcsolatrendszer egészében, vigyázunk áruink minőségére, kulturál­tabbá tesszük belső és külső gazdasági kapcsolatainkat, jelentős forráshoz jut­hatunk a népgazdaságban, és jelentős import-megtakarításokra, valamint ex­portbevételekre tehetünk szert. Minden eddiginél jobban előtérbe kell állítanunk az alkotást és annak forrá­sát, az alkotó embert. A kutatásnak, műszaki fejlesztésnek, a teremtő erőnek számos olyan területe kerül ma előtér­be, amely igen nagy lehetőségeket kínál tudósoknak, mérnököknek, szakmunká­soknak egyaránt. Kiemelkedő jelentősé­gű a munkájuk a népgazdaság egész te­rületén, a mainál jóval energia- és anyagtakarékosabb gazdálkodás, az eh­hez szükséges technikai, technológiai, szervezési, gazdálkodási feltételek meg­teremtéséhez. Mint nettó energiahordozó- és nyersanyag-importőr ország, a min­den korábban el­képzettnél elvadultabb áremelkedést ezen a területen csak azzal tudjuk ellensúlyozni, hogy kevesebb energiával és kevesebb anyaggal nagyobb értékű félkész- és késztermékeket állí­tunk elő. 1973 óta a KGST-n belül is az akkorinak 6-7-szeresére emelkedett a nyersolaj ára, a tőkés piacon az áremel­kedés ennek a dupláját is elérte. A kész­termékek áránál lényegesen gyorsabban emelkedett más nyersanyagok ára is. Ennek ellensúlyozása rendkívüli erőfe­szítéseket, következetességet és szigorú gazdálkodást követel, többek között ab­ban is, hogy meglevő természeti erőfor­rásainkat­­,szén, bauxit, mangán, termő­föld, vízkészlet stb.) komplex módon hasznosítsuk, a melléktermékeket, hulla­dékokat sokoldalúan és veszteség nélkül dolgozzuk fel. TV­agy, még távolról sem kihasznált for­­rásunk a rendelkezésre álló beruhá­zási összegeknek a termelékenységet je­lentősen növelő fejlesztésekre való fordí­tása, a meglevő kapacitásaink korszerűsí­tése, átállítása korszerű termékek gyártá­sára, a szűk, a hatékonyságot rontó ke­resztmetszetek elemeinek az összhangba hozása a termelési folyamat egészével. Nemcsak takarékosan és ésszerűen kell bánnunk a rendelkezésünkre álló beru­házási eszközökkel, de gyorsabban is kell forgatnunk a beruházásra szánt pén­zünket. Fontos érdekünk a termelési szerkezet korszerűsítésének meggyorsítása a vál­lalatokon belül, és általában a gazdaság­ban. E téren még csak kezdeti eredmé­nyeket mutathatunk fel. A szerkezetvál­tozások három célt szolgálnak: export­­képesség növelését, a felesleges — haté­kony, hazai munkával megtermelhető — import helyettesítését, és a belső piac jobb, választékosabb ellátását féltermé­kekkel, beruházási javakkal és fogyasz­tási cikkekkel. A szükséges szerkezetmódosítások kö­zül külön jelentőségű feldolgozóiparunk hazai hátterének bővítése, fejlesztése, vagyis jó minőségű anyagok, féltermé­kek, alkatrészek termelése. Néhány ma még az új viszonyok között csak a he­lyét kereső vállalatnak erre kell átállí­tania a termelését, de lehetőséget kell teremtenünk új kis- és középvállalatok létesítésére is. Az élelmiszer-termelés kiemelkedő ter­melési színvonalának megőrzésével és emelésével egyidejűleg a fő feladat a fajlagos ráfordítások csökkentése, a ter­mőföld, a gépek, a vegyi anyagok igen ésszerű kihasználása, az állattenyésztés fehérje-takarmánybázisának erősítése, az energiatakarékos technológiák, a mező­­gazdaságban keletkező melléktermékek és hulladékok energiatermelésre való felhasználása, az élelmiszer-feldolgozás műszaki színvonalának emelése, a minő­ség, a versenyképesség javítása. Az élel­miszertermelő szektornak az ország exportképességét még az eddiginél is biztosabb és hatékonyabb módon kell erősítenie. A külgazdasági egyensúlyi helyzet ja­vításának központi feladata nem szorít­hatja háttérbe a belső piac, a lakosság ellátását fogyasztási cikkekkel. Az ipart és a mezőgazdaságot a mainál nagyobb választékú, jobb minőségű, korszerűbb termékek termelésére késztetjük, a bel­kereskedelemtől pedig megköveteljük, hogy igényeljék az ipartól a bőséges, jó minőségű ellátást, a fogyasztók számára rugalmasan és kultúráltan biztosítsák az áruválasztékot. É­­letszínvonal-politikánk szerves ré­­szeként fenn kell tartanunk, és to­vább kell fejlesztenünk az 1980. évben bevezetett árrendszer és ármechanizmus teljes kiépítése keretében fogyasztói ár­politikánkat is. A mi viszonyaink kö­zött a lakosság árukkal és szolgáltatá­sokkal való ellátásának szintjét csak ak­kor tudjuk megőrizni, és tovább javíta­ni, ha fogyasztói árrendszerünk és an­nak működtetése eléggé rugalmas. A fo­gyasztói árak differenciált változása — emelkedése és csökkenése — továbbra is tervezett­, szabályozott­ és ellenőrzött módom mehet végbe, összhangban a vá­sárlóerő és az árualap — beleértve a szolgáltatásokat is — egyensúlyának biz­tosításával. Ez a teljesítményhez kötött, eddiginél differenciáltabb ösztönzés esz­köze és feltétele is. A rugalmas árrend­szer teszi lehetővé az árukínálat minő­ségi tovább javítását és , a szükségletek gyors változásaival való lépéstartást, ez­zel biztosítva a vásárlónak a választás tényleges szabadságát. A demokrácia ér­demi elemének tekintjük, hogy a lakos­ság a szükségletei kielégítésében saját elhatározása szerint rangsorolhassa jö­vedelmének felhasználását. Következetesen tovább kell folytat­nunk a tervezés, a szabályozás, az irá­nyítás, az intézményi és szervezeti rend­szer, a kapcsolati rendszer működésének a jobb összhangját célzó munkát. Ez nem egyszerű feladat. A szocialista építés to­vábbfejlesztése és hatékony működteté­se új megadásokat követel. Ezeket a szo­cializmus építése során felhalmozott ta­pasztalataink figyelembevételével alakít­juk ki. Tudomásul kell vennünk azt, hogy ebben az időszakban sem állnak rendelkezésünkre egy későbbi társadal­mi fejlődés ideális állapotainak megfe­lelő tökéletes megoldások. Minden lépé­sünknek és megoldásunknak elkerülhe­tetlenül lesznek mellékhatásai, részben negatív következményei is, amelyeket figyelembe kell vennünk; eredményessé­gük és hatékonyságuk csak fokozatosan növelhető. A legjobb tudásunk alapján kialakított döntésekkel, érvényesítésük­­kel, életbe léptetésükkel nem késleked­hetünk valamilyen elvont, absztrakt, nem létező, tökéletes megoldásra várva. Eb­ben a vonatkozásban is meg akarjuk őrizni az utolsó negyedszázad politikájá­nak, gazdasági irányításának azt az eré­nyét, hogy képes volt időben és megfe­lelő módon, a valóság kritikája alapján korrigálni saját magát. Éppen ezért különösen fontos követel­mény az irányítás rugalmassága, mivel gazdaságunk minőségi átalakítása és ezen belül a termékszerkezet v­átoztatá­­sa, a versenyképesség növelése gy igen gyorsan változó világban hajt­ja vég­re. Az éves távlatú gazdálk másban is nagy szerepe lesz a vállalatos és irányí­­tószervek találékony, a válto­zó helyzet­hez gyorsan alkalmazkodó és egymással fegyelmezetten összehangolt, konkrét te­vékenységének. Változik nemcsak a szocialista orszá­gok, de a fejlett tőkés országok gazda­sága is, ahol 1973 után ma már a második struktúraváltás megy végbe. Ezért a mi előrelépésünknek nemcsak a mai és a tegnapi világpiaci változásokat kell figyelembe vennie, előre kell látnia a várható folyamatot is. Különösen fon­tos a gondos, kulturált, racionális mun­ka érvényesítése az irányítás minden szintjén. A munkánk, tevékenységünk iránti igényességnek ma már elsősorban abban kell érvényesülnie, hogy ne sze­­gényítsükk el magunkat és embertársain­kat az elmulasztott lehetőségek egymás­ra halmozásával. A megérett döntések halogatása, az elmulasztott tett, ebben az időszakban a legnagyobb bűn saját magunkkal, az egész közösséggel szem­ben, jóvátehetetlen kár az elmulasztott has­zon. Ir­ősítenünk kell a demokratizmust a gazdasági élet teljességében, a kö­zösség részvételét és aktivitását a köz­ponti feladatok megoldásában, a helyi kezdeményezést Ugyanakkor a gazdál­kodó egységekkel szemben a gazdasági kényszert is fokozni kell a lehető leg­gyorsabb előrehaladás érdekében. Még nem kellően megoldott feladatunk a fej­lődésre leginkább képes, a jól gazdálko­dó, a különösen jelentős alkotóerőt kon­centráló gazdasági szervezetek, vállala­tok fejlődési ,,kifutásának" támogatása, hogy e vállalatoknál a jövedelem nagyobb része maradjon. Az átmenetileg feltét­lenül szükséges jövedelemcentralizálási időszak után csökkentenünk kell a jö­vedelmeknek költségvetésen keresztüli újraelosztását, erősítenünk kell a válla­latok pénzügyi önállóságát és egyben fe­lelősségét is. Ezzel egyidejűleg ki kell alakítanunk a tőkemozgásnak az eddigi merev, lassú, és nehézkes formáin túlmenő, ésszerű, racionális, gyors megoldásait, a dolgo­zók értelmes és emberi módon történő nagyobb arányú mozgatásának a mód­ját is. Ezzel egyidejűleg biztosítanuunk kell, hogy az árak, a pénzügyi szabályo­­zóik, a vállalati, valamint a személyi jö­vedelmek a gondos, és a kulturált mun­kát honorálják, ami egyet jelent azzal is, hogy forintban érzékelhetően ki kell fe­jeződnie a társadalom rosszallásának, a drága és gyenge minőségű termelés, a szervezetlenség, a kulturálatlan gazdál­kodás iránt. A nemzetközi munkamegosztásba való fokozottabb bekapcsolódás követ­kezményei és mai feltételei számunkra nem csökkentik a KGST, és ezen belül a Szovjetunióval való gazdasági kapcsola­tunk és együttműködésünk meghatározó jelentőségét, s annak alapvetően stabili­záló, minden további tevékenységhez biz­tonságot nyújtó jellegét. A nem szocialista világgal is csak a szocialista integrációban elfoglalt he­lyünkre támaszkodva tudjuk gazdasági kapcsolatainkat előnyösen fejleszteni. Ha nem is számíthatunk a következő években a szocialista integráción belüli áruforgalomnak a korábbihoz hasonló ütemben való bővülésével, minden tő­lünk függőt meg kell tennünk, minden lehetőséget a továbbiakban is ki kell használnunk kapcsolatainknak a gazda­ságpolitikánk céljait szolgáló növelésére. Maximálisan hasznosítanunk és bővíte­nünk kell a tervidőszak folyamán pótló­lagosan kínálkozó import lehetőségeinket, amely meghatározza az exportunk to­vábbi növelésének mértékét is. Közös erőfeszítéseket kell tennünk partneror­szágainkkal együtt annak érdekében, hogy a KGST működési mechanizmusa, amelyik egy korábbi — nagy sikereket felmutatott — politikai és gazdasági fej­lődési korszak terméke, és annak az egész közösség, és minden nemzetgazda­ság számára pótlólagos forrásokat bizto­sító tényezője volt, ma az új korszak, új feladatainak megfelelően fejlődjék to­vább. Amikor a KGST-országok­nak egy új, magasabb fejlődési korszakra való áttéré­sével összefüggő erőfeszítésekről van szó, felvetődhet az a kérdés, hogy az integ­ráció fejlesztésében jelenthet-e nehézsé­get az a sokszínűség, amely a tagorszá­gok nemzetgazdaságainak belső működé­si, irányítási rendszerében, gazdasági, pénzügyi feltételeiben kialakul. Meggyő­ződésünk, hogy ez inkább szélesíti, bő­víti az együttműködés lehetőségeit, an­nak új távlatokat nyit, mert amikor a tagországok folyamatosan alakítják a sa­ját feltételekhez és adottságokhoz leg­jobban alkalmazható működési mecha­nizmust és irányítási rendszert, azzal egyúttal mindenütt a szocializmus építé­sének és az előrehaladásnak a legkedve­zőbb feltételeit és kereteit biztosítják, erősítik és fejlesztik a szocialista nem­zetgazdaságok alapvető, meghatározó, közös elemeit. G­­azdasági fejlődésünk új korszakának­­ előkészítése,­ megfelelő megalapozá­sa, és az abba való áttérés feltétele a fejlettebb, és szélesebb nemzetközi mun­kamegosztás kialakítása a nem szocialista világgal is. A különböző társadalmi be­rendezkedésű országok közötti gazdasági kapcsolatoknak a kölcsönös érdekeltség alapján való fejlesztése elengedhetetle­nül szükséges az egész emberiség létér­dekét jelentő béke megőrzéséhez, az enyhülési folyamat fenntartásához. Két­ségtelen, hogy ez a kölcsönös függőséget növeli, ami ma — mikor az imperializ­mus ismételten megkísérli, hogy a ke­let—nyugati kapcsolatokat politikai fegy­verként használja fel a szocialista világ ellen­­, nem kevés kockázattal jár. A tőkés országok vonatkozásában a kockázatot az csökkenti, ha a kapcsola­toknak a legésszerűbb, legracionálisabb, számunkra a legkedvezőbb megoldásait szorgalmazzuk és szélesítjük olyan mó­don, hogy a kölcsönös függőségein belül a mi gazdasági pozícióink erősödjenek, az együttműködés fenntartása a partneror­szágok számára is a függőségnek lega­lább olyan mértékét teremtse meg, mint a mi számunkra. Ez ma nemcsak az árukínálat oldalá­ról javítandó piaci versenyképesség kér­dése. Alapvető törekvésünk, az, hogy a versenyképességünket mesterségesen ron­tó hátrányos megkülönböztetések, a disz­krimináció, a velünk szemben érvénye­sülő protekcionizmus, amelyek helyen­ként és időnként még erősödnek is, szűn­jenek meg. A magyar népgazdaság a tő­kés országokkal a nemzetközi munka­­megosztásban­­szocialista alapjait, viszo­nyait, és működési formáit megőrizve a versenyben a tőkés világpiac játékszabá­lyai és előírásai szerint vesz részt. Ez­t a GATT-ban és más nemzetközi szerveze­tekben, számos, kétoldalú megállapodás­ban kodifikált hely tokunk, jogaink és kötelezettségeink­ biztosítják. Ezért ver­­senyhelyzetünket a tőkés világ piacain egyenlőtlenné tevő, velünk szembeni rendszabályoknak a megszüntetése nem adomány vagy kegy a tőkésországok ré­széről, hanem egyezményekben vállalt kötelezettségük. J­oggal esik so­e szó az emberi ténye­zők megnövekedett jelentőségéről és fontosságáról. A társadalom minden termelő tagjával szemben megnőnek a követelmények, s ez különösen vonatko­zik a legkülönbözőbb irányító, vezető posztokon dolgozókra. Még mindig ta­lálkozunk különböző szinteken olyan ve­zetőkkel, akik vagy nem akarnak, vagy nem képesek új módon, a helyzetünk­ből eredő, és a programunkban megfo­galmazott módon dolgozni, vagy akiknek az átállítása túlságosan hosszú és ellent­mondásos folyamat. Sok poszton még mindig nagyobb a hajlam a történtek, a kialakult helyzet, a folyamatok ma­gyarázására, mint azok befolyásolására, megváltoztatására. Az új korszakra való áttérés meggyorsítása megköveteli azt, hogy az irányítás minden szintjén, a leg­felsőbb gazdaságirányítástól a közvetlen termelésirányításig változtatásra képes és erre kész emberek dolgozzanak. Csak így tudjuk a társadalom egészét mozgó­sítani, tudatosítani a feladatokat. A szakmai rátermettség mellett lé­nyegesen magasabb mércével kell mérni a cselekvőképességet, a mindennapi meg­újulás készségét, a felelősségvállalást, de bizonyos emberi normák és értelmi ele­mek meglétét is. Vezető tisztségvise­lőink szintjén fokozott követelmény az alapvető emberi tisztesség normáinak az érvényesítése mind a termelési folya­matban meglevő személyi kapcsolatok­ban, mind az egész termelési kapcsolat­­rendszerben, beleértve a vállalati kap­csolatokat is. Az előttünk álló feladatokat a rendel­kezésünkre álló idő alat nem lehet szen­­vedélyesség nélkül megvalósítani, nagy­­jelentőségű az azokkal való értelmi azo­nosulás, a szakmai követelmények nö­velése nem elegendő. Ebben a korszak­ban minden vezetői, minden tisztségvi­selői poszton csak azok tudnak igazán helytállni, akik a mostani forradalmi át­alakulással sem csak alkalmazotti vi­szonyban állnak. s"olyan vezetőkre van szükségünk, akik " mindennapi cselekvésükkel és ma­gatartásukkal képesek környezetükre ki­sugározni céljainkat, szenvedélyesen küz­deni ezekért, és átoltani ezt munkatár­saikba is. Akiknél nem képzelhető el az a még ma is tapasztalható tudathasadá­sos állapot, amikor szakembereink, ve­zetőink egy része világosan meg tudja fogalmazni a helyes cselekvés irányát és módját, a szükséges újat, tényleges ma­gatartásában és cselekvésében azonban a régi érvényesül. A vezetési stílusnak a megváltozott viszonyokra való alkalma­zása egyik elengedhetetlen feltétele an­nak, hogy szebbé, biztonságosabbá, em­beribbé és eredményesebbé tegyük te­vékenységünket a termelőmunkában és a mindennapi életben is olyan közérze­tet teremtsünk, amelyben mindnyájan, külön-külön, és együttesen is jobban érezzük magainkat. Az országgyűlésen elfogadott VI. öt­éves terv tartalmazza a nemzeti­ forra­dalmi és nemzetközi jelentőségű prog­ramnak a kereteit, megvalósítási mód­ját. Ennek sikeres teljesítése felér azok­kal a már a nemzeti történelmünkbe is belkerült nagy teljesítményekkel, ame­lyek a szocialista Magyarország és a magyar nép nemzetközi megbecsülését, tekintélyét és elismerését biztosítják. Ez a nemzet igazi, tényleges „sorskérdése”. Ez a nemzeti, forradalmi program nem a lassítás, hanem a fejlődés gyorsításá­nak programja, amelyik nem védekező jellegű, még azokban az esetekben sem, amikor az elért eredmények, vívmányok megvédéséről beszél. A program offen­zív magatartást, aktív értékteremtő, sa­ját magunkat is átalakító tevékenységet igényel. Ehhez szükséges a nemzet — minden állampolgár, minden közösség — összes ereje, tudása, alkotókészsége, igaz, teremtő szenvedélye. FIGYELŐ, 1981. JANUÁR 7. 3

Next