Figyelő, 1983. január-június (27. évfolyam, 1-27. szám)
1983-01-06 / 1. szám
ESZKÖZÁRAMLÁS - SZERKEZETI MEGÚJULÁS Ma csekély szerepe van az eszközáramlás azon formáinak, amelyekben a termelési eszközök vagy pénzeszközök ideiglenes vagy végleges átadására vállalati, pénzintézeti kezdeményezésre és elsősorban jövedelmezőségi, megtérülési kritériumok alapján kerül sor. A jelenlegi irányítási (erőforrás-elosztási) rendszerben a kapacitások feltétlen megőrzésére és ha lehet, bővítésére irányuló szándék az elsődleges. Ezen érdek érvényesítését a vállalatok pénzügyi forrásai, illetve piaci helyzete alig korlátozza. E rendszer tehát csak az eszközök növekményét képes elosztani. A jövedelemelosztás során a kijelölt célokhoz — és a döntés időpontjában bizonytalan, rendszerint alátervezett forrásigényekhez — rendelik hozzá a szabályozókat, a támogatásokat és a kedvezményeket, és így az eszközök végső soron a jövedelmező területekről a kevésbé jövedelmező területekre áramlanak (és nem fordítva). A hatékonysághoz igazodva A felhalmozási ráta 1979 óta csökken, tőkenövekménnyel gyakorlatilag ma nem számolhatunk. Ilyen helyzetben az eszközallokációnak az a rendszere, amely csak a növekmények elosztására terjed ki, és emellett az esetleges helyi konfliktusokat is minden áron kerülni kívánja, egyre alkalmatlanabbá válik a struktúraváltozáshoz nélkülözhetetlen eszközátcsoportosítás elősegítésére. Ma már elkerülhetetlen a meglevő erőforrások ésszerűbb felhasználásának kikényszerítése. Erre viszont csak akkor számíthatunk, ha a vállalkozások között a gazdasági erőpozíciókhoz igazodóan a meglevő eszközök feletti tulajdonosi, illetve rendelkezési jogok újraelosztása is végbemegy. A tőkejavak jövedelmezőségen alapuló átcsoportosulásához szükség lenne arra, hogy 1. a gazdasági körülmények adott esetekben egyes vállalatokat eszközeik egy részének eladására is kényszerítsenek (a mai gazdasági korlátozó intézkedések ilyen hatást nem váltanak ki), és 2. a tőkemozgás lebonyolítására likvid pénztőke álljon rendelkezésre (ma azonban — joggal — tartunk attól, hogy ezek a pénztőkék azonnal beruházási expanzióhoz, a felhalmozási feszültségek növekedéséhez vezetnének, miközben átcsoportosulásra valóban nem kerülne sor). Olyan rendszerben, amelyben a fogyasztókért és felhasználókért a termelőknek a piacon versenyeznie kell (amely természetesen nem zárja ki az állami beavatkozást), a vázolt ellentmondások rövidebb-hosszabb ideig tartó konfliktusok árán megoldhatók. A tulajdonosi szervezet fejlesztésére irányuló javaslatok ebben az irányban keresik a következetesebb, ám hosszabb távú megoldásokat. Ugyanakkor a rövidebb távú előrelépéshez szükség van olyan kompromisszumos javaslatok kidolgozására is, amelyek mélyreható változtatások nélkül már a közeljövőben bevezethetők. Az ilyen típusú javaslatoknak véleményünk szerint két követelményt kell kielégíteniük: 1. Illeszkedjenek az adott pillanatban gyökeresen meg nem változtatható feltételrendszerhez, miközben a maitól eltérő magatartásformák kialakulását segítik elő. 2. A kezdetben csak központi beavatkozással elindítható folyamat idővel a vállalatok piaci érdekei által vezérelt önmozgássá alakuljon át. Ennek eléréséhez egyrészt szervezetileg is önállósult, üzleti érdekeltségű, egymással versenyző tőkejuttatási alapokra van szükség. (Ennek kezdeti formái már kialakultak.). Másrészt a pénzügyi nehézségekkel küzdő vállalatoknál a jelenlegi helyzet stabilizálását szolgáló beavatkozások helyett központi beavatkozással kell a változást kikényszeríteni. Végül, a nagy szervezeteken belül a tagvállalatok gazdálkodási önállóságának növelésével a belső, eszközáramlást is jobban alá kell rendelni a piaci hatásoknak. E javaslatok feltételezik — egyelőre csak technikai segédeszközként, később már a tőkepiac részeként — az értékpapírformák megjelenését, működését. Verseny az alapjuttatásért A hitel és a vállalat saját forrása nem lehet kizárólagos eszköze sem a dinamikusan fejlődő és jövedelmezően gazdálkodók, sem az újonnan alapított vállalkozások finanszírozásának. Ezért a jövedelmezőségi követelmények sérelme nélkül kell olyan eszközt találni, amely lehetővé teszi a végleges tőkebeszerzést. Erre alkalmas az alapjuttatás. Az ilyen típusú döntéseket mind szervezetileg, mind döntési, intézményi és finanszírozási szempontból élesen el kell választani a gazdaságpolitikai megfontoláson alapuló, az adott feltételek mellett nem, vagy nem eléggé jövedelmező fejlesztések finanszírozásától, holott az utóbbi esetben is lehetséges végleges tőkejuttatás. Alapjuttatásokat nemcsak az állam, hanem a pénzintézetek és a vállalatok is nyújthatnak. A tőke megszerzéséért a vállalkozások nyilvános pályázat útján versenyeznek. Azok a válalatok részesülnek alapjuttatásban, amelyek a megszerzett tőke után a legmagasabb hozadékot ígérik. Az alapjuttatás után fizetendő járadék a tőke jövedelmezőségétől függően alakul, tehát meghaladhatja a bankkamat mindenkori szintjét, és mértékében (legalább részben) a felek szabadon állapodnak meg. Az alapjuttatás értékpapírformát ölt, így a felek közötti megállapodás szerint meghatározott idő után aktuális piaci értéken el is adható. Ez utóbbi ma elsősorban elvi lehetőséget jelent, mivel a jelenlegi szabályozás és érdekeltség mellett a saját vállalatnál történő eszközbővítés alacsonyabb tőkehozam mellett is általában nagyobb előnyökkel, kecsegtet, mint a más vállalatnál történő befektetés. Mindenesetre a tőkerészesedés adásvételét elősegítheti, ha az alapjuttatás aktuális értékén a banknál leszámítolható. Az alapjuttatás lebonyolítását a pénzintézetek és a vállalatok által alapított, de tőlük szervezetileg elkülönült és egymástól is viszonylag független szervezetek (Alapok) végeznék. A vállalatok, által létrehozott alapok forrása a vállalati fejlesztési alapok e célra önkéntesen átadott része. A pénzintézetek által létrehozott alapok induló tőkéjét egyrészt a VI. ötéves tervben alapjuttatás céljára elkülönített évi 1-1,5 milliárd forint, a központi műszaki fejlesztési alap egy része, és esetleg kötvények kibocsátása útján szerzett eszközök adhatják. A pénzalapokat alapítóik nyilván meghatározott területek tőkeigényének kielégítésére hoznák létre. Feltételezhető, hogy a konstrukció elterjedésével tevékenységüket az alapítási célhoz közvetlenül kapcsolódó területekre, később esetleg ennél szélesebb körre kiterjesztenék. Zálogjog és elárverezés Központi beavatkozással kikényszerített változásra ott van szükség, ahol a döntési és intézményi rendszerben kialakult magatartásnormák a piaci hatások érvényesülését megakadályozzák és ezáltal a gazdaság szerkezetét megmerevítik. A gyakorlatban ennek három előforduló típusa: a tartósan pénzügyi zavarokkal bajlódó vállalatok, a strukturális problémákkal küszködő ágazatok és a szokásosnál jóval nagyobb mértékben (azaz nem normatívan) támogatott gazdálkodó egységek. Ha az alaphiányos és/vagy több éven át veszteséges vállalatok nem kényszerülnek arra, hogy pénzügyi zavaraikat elsősorban saját erejükből számolják fel, akkor e vállalatok növekedési hajlama nem korlátozható. Ez viszont állandó túlelosztáshoz és szakadatlan felsőszintű beavatkozáshoz vezet. Ennek elkerülése, vagy legalábbis tompítása érdekében a pénzintézeti magatartásban is alapvető változást kell elérni. A bankok — részben kényszerhelyzetben lévén — évente több milliárd forint hitel és állami támogatás törlesztését ütemezik át. Ez konzerválja a struktúrát. A banki gyakorlatban esetenként élni kell a zálogjog érvényesítésével. Az állami forgóeszközök piaci (és nem könyv szerinti) értéken történő eladásával más vállalatok kapnak lehetőséget arra, hogy a jövőben eredményesebben működtessék ezeket az eszközöket. Az eszközök felvásárlásához az új tulajdonos természetesen hitelt is igényelhet. Az új hitel az átütemezéshez képest nem jelent pótlólagos keresletet, ugyanakkor elősegíti az eszközök hatékonyabb felhasználását. A hosszabb idő óta veszteséges tevékenység nem normatív támogatását meg kell szüntetni. Elsősorban a folyó támogatások és kedvezmények helyettesítésére olyan konstrukció kialakítása szükséges, ami kis tőkeigénnyel gyorsan megtérülő és szűk keresztmetszetet feloldó (nem építés jellegű) fejlesztéseket finanszíroz. Az e célt szolgáló egyszeri fejlesztési támogatás nyilvános pályázat alapján ítélendő oda. Az állammői irányítás csak az elosztás általános irányelveit alakítaná ki és utólagosan ellenőrizné ezek gyakorlati megvalósulását. A kedvezmények elosztását a bankok végezhetnék, felelősséget vállalva a pályázatokban rögzített elvek betartásáért. * A fejlesztési támogatás pénzügyi feltételei kedvezőbbek a hitelnél, mivel a támogatás után csak a kamatot kell fizetni. A kamat ugyanabba az alapba kerül viszsza, amelyből a támogatást adták, ezzel az alap — legalábbis részben — önfinanszírozóvá válhatna. A támogatást igénybe vevő vállalatoknál az előírt és vállalt feltételek teljesítését ösztönözni, ellenőrizni és anyagilag szankcionálni kell. A strukturális problémákkal küszködő ágazatok problémáját csak állami részvétellel lehet megoldani. Az iparág jövőjét makroszintű döntéssel kell meghatározni, ami támogatási feltételrendszerben ölt testet. (Ilyen feltétel lehet a technológiai megújulás, korszerűsítés, a foglalkoztatottak átképzése és átcsoportosítása, de a fokozatos leépítés, a kapacitások részleges kihasználatlansága is.) E feltételek közül az eszközáramlás szempontjából különösen fontos a tartósan vagy véglegesen feleslegessé vált állóeszközök — nem könyv szerinti értéken történő — eladása (elárverezése). Az eszközök értékesítését — bármilyen okból is történik az — specializált ügynöki vállalatokra lehetne bízni. Ezek az értékesítés mellett az eszközök bérbeadásával, időleges működtetésével is foglalkozhatnak. Az egymással versengő ügynökségek működéséhez természetesen sor javaslat kísérletre . Kísérletképpen meg kellene próbálni a jelenlegi nagy szervezetek (trösztök, nagyvállalatok) olyan átalakítását, amelyben a tagvállalatok, gyáregységek saját bankszámlával rendelkező önállóan adózó és operatív gazdálkodási döntéseiket önállóan hozó egységekké alakulnak át. Általános szabály alapján adózott nyereségük meghatározott százalékával szabadon rendelkezhetnének. A korábbi tröszti (vállalati) központ operatív irányító funkciói megszűnnének (az ezzel foglalkozó részlegeket leépítenék) és ebben az értelemben függetlenné válnának az államigazgatástól. A központ kollektívan döntő testület, tagjai a korábbi vezérigazgató és a tagvállalatok igazgatói. Ez a testület — a mai betéti társaságokhoz hasonlóan — döntene a szabályok szerint hozzá kerülő fejlesztési források felhasználásáról, a veszteséges tagvállalatok helyzetének rendezéséről (beleértve a szanálást is), új vállalatok alapításáról. Az egyes tagvállalatok kiválhatnak a szervezetből, ha vállalják hogy továbbra is fizetik a központtól kapott juttatás járadékát, és eleget tesznek valamennyi, a központtal kötött szerződésüknek. Ebben a formában végül is a gyakorlat döntené el, hogy a korábban mesterségesen kialakított nagy szervezetekből melyek életképesek, s melyek nem. Remélhető, hogy a kamatra, illetve hozadékra vonatkozó korlátok eltörlése, a leszámítolás lehetővé tétele, a zálogjog gyakorlati érvényesítése hosszabb távon igényelheti az értékpapírpiac kialakulását. Az ilyen irányú ügyletek elterjedése nyíltabbá teszi a gazdasági folyamatokat, leszűrődhetnek azok a tapasztalatok, amelyek elvezethetnek az egységes, az eszközáramlást hatékonysági kritériumok alapján szabályozó, „tőkepiac” kialakulásához. Ez ad értelmet az értékpapírokra vonatkozó — ma jórészt csak formális lehetőséget biztosító — jogi keretek bővítésének. E folyamat megindítása finanszírozási probléma is. A tőkemozgások lebonyolítása ugyanis állandó — reálfelhalmozásra sohase átalakuló — pénztőkét igényel. Ma sokan ennek hiányát tartják a legnagyobb akadálynak. A lényeg azonban a vállalatokra és a pénzintézetekre jellemző viselkedési szabályok megváltozása. Ha ez megtörténik, nem kell tartani attól, hogy a likvid pénztőke azonnal beruházássá változik. Az általunk felvetett rendszer teljes körű működése csak hosszabb folyamat eredménye lehet. Addig a hitelmoratóriumokra, prolongálásokra, egyedi támogatásokra felhasznált pénzeszközök, a tervben már elkülönített források (az OMFB pénzalapja, a járadékfizetéses alapjuttatás), továbbá esetleg a vállalati fejlesztési alapok adják a finanszírozási forrást. Egy-két éves átfutású, gyorsan megtérülő, kis összegű fejlesztésekre — ezek rendszerint szűk keresztmetszeteket oldanak fel — nem szükséges a már meglevő források újraelosztásával „fedezetet teremteni”. Az alapok folyamatos tevékenységéhez szükséges pénzeszközöket a kihelyezett eszközök visszaáramlása és a tervben elkülönített források együttesen biztosítják. Antal László — Bokros Lajos — Surányi György MEGKEZDŐDÖTT a gyakorlati valóraváltása a közelmúlt napok oly sztereotip ismétlődéssel elhangzó jókívánságának: itt az újév, amelyhez annyiszor kapcsoltuk a „boldog” jelzőt. Szilveszter éjszakája, amikor az óramutatók közelítenek egymáshoz, természetesen felment ama kötelezettségtől, hogy a kívánság konkrét jelentésén tűnődjünk. Akkor beérhettük a pezsgőspohár ihlette általánossággal, azzal, hogy a boldogságot mintegy elszakítsuk megvalósításának feltételeitől. Az immár ismét ránk köszöntött hétköznapok aligha mentesíthetnek e kötelezettségtől; a boldog újév most szigorúbban, azt is mondhatnánk: felszólító módban hangzik. Aligha szükséges ezúttal megismételni az 1983-as esztendő gazdálkodási adatait; sok szó esett erről a Központi Bizottság decemberi határozatában csakúgy mint az Országgyűlés téli ülésszakán. Most már beérhetjük kevesebbel, annak hangsúlyozásával, hogy a szilveszteri jókívánság valóraváltása minden eddiginél nagyobb erőfeszítéseket követel az egész társadalomtól. Az erőfeszítések abból eredeztethetők, s ennyiben visszatérhetünk 1983 feladataira, hogy a külgazdasági egyensúly fenntartása, javítása, most különösen feszített teendőket jelent. A Központi Bizottság említett határozata ezért összegezi az idei feladatokat ilyen sommás tömbséggel: „A gazdasági munka fő célja 1983-ban a népgazdaság külső egyensúlyi helyzetének javítása. A termelés és a belföldi felhasználás színvonalát és szerkezetét ennek a célnak kell alárendelni”. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a számításba vehető hiteleket, illetve a külső egyensúly fenntartásához kapcsolható adósságszolgálati terhet mérlegelve —, minden eddiginél nagyobb külkereskedelmi mérlegtöbbletet kell elérnünk ebben az évben a szabad devizás forgalomban. Ez a kötelezettség természetesen rendkívül expanzív kiviteli előirányzatokat feltételez, méghozzá mérséklődő behozatallal, és ami e kettő egybevetéséből értelemszerűen következik: hatékonyabb termeléssel, takarékosabb anyag- és energiafelhasználással, korszerűbbé módosuló termékszerkezettel. Ráadásul az általános érvénnyel oly gyakran megfogalmazott kötelezettség ezúttal még úgy sem értelmezhető, mint az újév általános előirányzata. Most, az esztendő időkeretein belül, az elérhető eredmények periodizációja is rendkívül lényeges. Ez pedig — szigorúan naprakész, tehát január első napjaira érvényes — jelentésében úgy értendő, hogy a külgazdasági egyensúly fenntartása és javítása különösen nagy terheket ró ránk az év első negyedében. Ebből pedig egyenesen következik, hogy ezúttal aligha engedhető meg a hagyományos — már-már mozdíthatatlanul beidegződött — évkezdő visszaesés, hullámvölgypraxisa. Igaz, az esztendőt indító napok-hetek eredményeit még az is befolyásolja, hogy az elmúlt év záró időszakában, a feszesen szoros export-kötelezettségek teljesítéséért, sokhelyütt mintegy „kisöpörték” a tartalékokat, a félkész- és alkatrészkészleteket. Mégis, ilyen hátránnyal is fontos, hogy legalább a lehető legkisebbre mérsékeljük az évet kezdő visszaesést. Boldog újévet? Nos, a kívánság megvalósítása szilveszter elmúltával, az első munkanapon kezdődött! gó (pénz) tőke is szükséges. Ennek megteremtése azonban nem jelent nehézséget. 1983. JANUÁR 6.3