Figyelő, 1983. január-június (27. évfolyam, 1-27. szám)

1983-01-06 / 1. szám

ESZKÖZÁRAMLÁS - SZERKEZETI MEGÚJULÁS Ma csekély szerepe van az eszközáram­lás azon formáinak, amelyekben a terme­lési eszközök vagy pénzeszközök ideigle­nes vagy végleges átadására vállalati, pénzintézeti kezdeményezésre és elsősor­ban jövedelmezőségi, megtérülési krité­riumok alapján kerül sor. A jelenlegi irányítási (erőforrás-elosz­tási) rendszerben a kapacitások feltétlen megőrzésére és ha lehet, bővítésére irá­nyuló szándék az elsődleges. Ezen érdek érvényesítését a vállalatok pénzügyi for­rásai, illetve piaci helyzete alig korlátoz­za. E rendszer tehát csak az eszközök nö­vekményét képes elosztani. A jövedelem­­elosztás során a kijelölt célokhoz — és a döntés időpontjában bizonytalan, rend­szerint alátervezett forrásigényekhez — rendelik hozzá a szabályozókat, a támo­gatásokat és a kedvezményeket, és így az eszközök végső soron a jövedelmező területekről a kevésbé jövedelmező te­rületekre áramlanak (és nem fordítva). A hatékonysághoz igazodva A felhalmozási ráta 1979 óta csökken, tőkenövekménnyel gyakorlatilag ma nem számolhatunk. Ilyen helyzetben az esz­közallokációnak az a rendszere, amely csak a növekmények elosztására terjed ki, és emellett az esetleges helyi konflik­tusokat is minden áron kerülni kívánja, egyre alkalmatlanabbá válik a struktúra­­változáshoz nélkülözhetetlen eszközátcso­portosítás elősegítésére. Ma már elkerül­hetetlen a meglevő erőforrások ésszerűbb felhasználásának kikényszerítése. Erre viszont csak akkor számíthatunk, ha a vállalkozások között a gazdasági erőpo­zíciókhoz igazodóan a meglevő eszközök feletti tulajdonosi, illetve rendelkezési jogok újraelosztása is végbemegy. A tőkejavak jövedelmezőségen alapuló átcsoportosulásához szükség lenne ar­ra, hogy 1. a gazdasági körülmények adott ese­tekben egyes vállalatokat eszközeik egy részének eladására is kényszerítsenek (a mai gazdasági korlátozó intézkedések ilyen hatást nem váltanak ki), és 2. a tőkemozgás lebonyolítására likvid pénztőke álljon rendelkezésre (ma azonban — joggal — tartunk attól, hogy ezek a pénztőkék azonnal beruházási expanzió­hoz, a felhalmozási feszültségek növeke­déséhez vezetnének, miközben átcsopor­tosulásra valóban nem kerülne sor). Olyan rendszerben, amelyben a fo­gyasztókért és felhasználókért a terme­lőknek a piacon versenyeznie kell (amely természetesen nem zárja ki az állami be­avatkozást)­, a vázolt ellentmondások rö­­videbb-hosszabb ideig tartó konfliktusok árán megoldhatók. A tulajdonosi szerve­zet fejlesztésére irányuló javaslatok eb­ben az irányban keresik a következete­sebb, ám hosszabb távú megoldásokat. Ugyanakkor a rövidebb távú előrelépés­hez szükség van olyan kompromisszumos javaslatok kidolgozására is, amelyek mélyreható változtatások nélkül már a közeljövőben bevezethetők. Az ilyen típusú javaslatoknak vélemé­nyünk szerint két követelményt kell­ ki­elégíteniük: 1. Illeszkedjenek az adott pillanatban gyökeresen meg nem változtatható fel­tételrendszerhez, miközben a maitól elté­rő magatartásformák kialakulását segítik elő. 2. A kezdetben csak központi beavat­kozással elindítható folyamat idővel a vállalatok piaci érdekei által vezérelt ön­mozgássá alakuljon át. Ennek eléréséhez egyrészt szervezetileg is önállósult, üzleti érdekeltségű, egymás­sal versenyző tőkejuttatási alapokra van szükség. (Ennek kezdeti formái már ki­alakultak.). Másrészt a pénzügyi nehéz­ségekkel küzdő vállalatoknál a jelenle­gi helyzet stabilizálását szolgáló beavat­kozások helyett központi beavatkozással kell a változást kikényszeríteni. Végül, a nagy szervezeteken belül a tagvállalatok gazdálkodási önállóságának növelésével a belső, eszközáramlást is jobban alá kell rendelni a piaci hatásoknak. E javasla­tok feltételezik — egyelőre csak techni­kai segédeszközként, később már a tőke­piac részeként — az értékpapírformák megjelenését, működését. Verseny az alapjuttatásért A hitel és a vállalat saját forrása nem lehet kizárólagos eszköze sem a dinami­kusan fejlődő és jövedelmezően gazdál­kodók, sem az újonnan alapított vállal­kozások finanszírozásának. Ezért a jö­vedelmezőségi követelmények sérelme nélkül kell olyan eszközt találni, amely lehetővé teszi a végleges tőkebeszerzést. Erre alkalmas az alapjuttatás. Az ilyen típusú döntéseket mind szer­vezetileg, mind döntési, intézményi és fi­nanszírozási szempontból élesen el kell választani a gazdaságpolitikai megfonto­láson alapuló, az adott feltételek mellett nem, vagy nem eléggé jövedelmező fej­lesztések finanszírozásától, holott az utóbbi esetben is lehetséges végleges tő­kejuttatás. Alapjuttatásokat nemcsak az állam, hanem a pénzintézetek és a vállalatok is nyújthatnak. A tőke megszerzéséért a vállalkozások nyilvános pályázat útján versenyeznek. Azok a válalatok részesül­nek alapjuttatásban, amelyek a megszer­zett tőke után a legmagasabb hozadékot ígérik. Az alapjuttatás után fizetendő já­radék a tőke jövedelmezőségétől függően alakul, tehát meghaladhatja a bankka­mat mindenkori szintjét, és mértékében (legalább részben) a felek szabadon álla­podnak meg. Az alapjuttatás értékpapír­­formát ölt, így a felek közötti megállapo­dás szerint meghatározott idő után ak­tuális piaci értéken el is adható. Ez utób­bi ma elsősorban elvi lehetőséget jelent, mivel a jelenlegi szabályozás és érdekelt­ség mellett a saját vállalatnál történő eszközbővítés alacsonyabb tőkehozam mellett is általában nagyobb előnyökkel, kecsegtet, mint a más vállalatnál történő befektetés. Mindenesetre a tőkerészese­dés adásvételét elősegítheti, ha az alap­juttatás aktuális értékén a banknál le­számítolható. Az alapjuttatás lebonyolí­tását a pénzintézetek és a vállalatok ál­­­tal alapított, de tőlük szervezetileg elkü­lönült és egymástól is viszonylag függet­len szervezetek (Alapok) végeznék. A vállalatok, által létrehozott alapok forrása a vállalati fejlesztési alapok e cél­ra önkéntesen átadott része. A pénzinté­zetek által létrehozott alapok induló tő­kéjét egyrészt a VI. ötéves tervben alap­juttatás céljára elkülönített évi 1-1,5 milliárd forint, a központi műszaki fej­lesztési alap egy része, és esetleg kötvé­nyek kibocsátása útján szerzett eszközök adhatják. A pénzalapokat alapítóik nyilván meg­határozott területek tőkeigényének kielé­gítésére hoznák létre. Feltételezhető, hogy a konstrukció elterjedésével tevékenysé­güket az alapítási célhoz közvetlenül kap­csolódó területekre, később esetleg ennél szélesebb körre kiterjesztenék. Zálogjog és elárverezés Központi beavatkozással kikényszerí­­tett változásra ott van szükség, ahol a döntési és intézményi rendszerben kiala­kult magatartásnormák a piaci hatások érvényesülését megakadályozzák és ezál­tal a gazdaság szerkezetét megmerevítik. A gyakorlatban ennek három előforduló típusa: a tartósan pénzügyi zavarokkal bajlódó vállalatok, a strukturális problé­mákkal küszködő ágazatok és a szokásos­nál jóval nagyobb mértékben (azaz nem normatívan) támogatott gazdálkodó egy­ségek. Ha az alaphiányos és/vagy több éven át veszteséges vállalatok nem kénysze­rülnek arra, hogy pénzügyi zavaraikat elsősorban saját erejükből számolják fel, akkor e vállalatok növekedési hajlama nem korlátozható. Ez viszont állandó túl­­elosztáshoz és szakadatlan felsőszintű be­avatkozáshoz vezet. Ennek elkerülése, vagy legalábbis tom­pítása érdekében a pénzintézeti magatar­tásban is alapvető változást kell elérni. A bankok — részben kényszerhelyzetben lévén — évente több milliárd forint hitel és állami támogatás törlesztését ütemezik át. Ez konzerválja a struktúrát. A banki gyakorlatban esetenként élni kell a zálogjog érvényesítésével. Az álla­mi forgóeszközök piaci (és nem könyv szerinti) értéken történő eladásával más vállalatok kapnak lehetőséget arra, hogy a jövőben eredményesebben működtessék ezeket az eszközöket. Az eszközök felvá­sárlásához az új­ tulajdonos természete­sen hitelt is igényelhet. Az új hitel az át­ütemezéshez képest nem jelent pótlólagos keresletet, ugyanakkor elősegíti az eszkö­zök hatékonyabb felhasználását. A hosszabb idő óta veszteséges tevé­kenység nem normatív támogatását meg kell­ szüntetni. Elsősorban a folyó támo­gatások és kedvezmények helyettesítésé­re olyan konstrukció kialakítása szüksé­ges, ami kis tőkeigénnyel gyorsan megté­rülő és szűk keresz­tmetszetet feloldó (nem építés jellegű) fejlesztéseket finan­szíroz. Az e célt szolgáló egyszeri fejlesz­tési támogatás nyilvános pályázat alap­ján ítélendő oda. Az állammői irányítás csak az elosztás általános irányelveit alakítaná ki és utó­lagosan ellenőrizné ezek gyakorlati meg­valósulását. A kedvezmények elosztását a bankok végezhetnék, felelősséget vál­lalva a pályázatokban rögzített elvek be­tartásáért. * A fejlesztési támogatás pénzügyi felté­telei kedvezőbbek a hitelnél, mivel a tá­mogatás után csak a kamatot kell fizetni. A kamat ugyanabba az alapba kerül visz­­sza, amelyből a támogatást adták, ezzel az alap — legalábbis részben — önfinan­szírozóvá válhatna. A támogatást igény­be vevő vállalatoknál az előírt és vállalt feltételek teljesítését ösztönözni, ellen­őrizni és anyagilag szankcionálni kell. A strukturális problémákkal kü­szködő ágazatok problémáját­­ csak állami rész­vétellel lehet megoldani. Az iparág jövőjét makroszintű döntéssel kell meghatároz­ni, ami támogatási feltételrendszerben ölt testet. (Ilyen feltétel lehet a techno­lógiai megújulás, korszerűsítés, a foglal­koztatottak átképzése és átcsoportosítása, de a fokozatos leépítés, a kapacitások részleges kihasználatlansága is.) E felté­telek közül az eszközáramlás szempontjá­ból különösen fontos a tartósan vagy vég­legesen feleslegessé vált állóeszközök — nem könyv szerinti értéken történő — el­adása (elárverezése). Az eszközök értékesítését — bármilyen okból is történik az — specializált ügy­nöki vállalatokra lehetne bízni. Ezek az értékesítés mellett az eszközök bérbeadá­sával, időleges működtetésével is foglal­kozhatnak. Az egymással versengő ügy­nökségek működéséhez természetesen sor­ javaslat kísérletre­ ­. Kísérletképpen meg kellene próbálni a jelenlegi nagy szervezetek (trösztök, nagy­­vállalatok) olyan átalakítását, amelyben a tagvállalatok, gyáregységek saját bank­számlával rendelkező önállóan adózó és operatív gazdálkodási döntéseiket önál­lóan hozó egységekké alakulnak át. Ál­talános szabály alapján adózott nyeresé­gük meghatározott százalékával szabadon rendelkezhetnének. A korábbi tröszti (vállalati) központ operatív irányító funkciói megszűnnének (az ezzel foglal­kozó részlegeket leépítenék) és ebben az értelemben függetlenné válnának az ál­lamigazgatástól. A központ kollektívan döntő testület, tagjai a korábbi vezér­­igazgató és a tagvállalatok igazgatói. Ez a testület­ — a mai betéti társaságokhoz hasonlóan — döntene a szabályok sze­rint hozzá kerülő fejlesztési források fel­használásáról, a veszteséges tagvállalatok helyzetének rendezéséről (beleértve a szanálást is), új vállalatok alapításáról. Az egyes tagvállalatok kiválhatnak a szervezetből, ha vállalják hogy továbbra is fizetik a központtól kapott juttatás já­radékát, és eleget tesznek valamennyi, a központtal kötött szerződésüknek. Ebben a formában végül is a gyakorlat döntené el, hogy a korábban mesterségesen kiala­kított nagy szervezetekből melyek életké­pesek, s melyek nem. Remélhető, hogy a kamatra, illetve ho­­zadékra vonatkozó korlátok eltörlése, a leszámítolás lehetővé tétele, a zálogjog gyakorlati érvényesítése hosszabb távon igényelheti az értékpapírpiac kialakulá­sát. Az ilyen irányú ügyletek elterjedése nyíltabbá teszi a gazdasági folyamatokat, leszűrődhetnek azok a tapasztalatok, amelyek elvezethetnek az egységes, az esz­közáramlást hatékonysági kritériumok alapján szabályozó, „tőkepiac” kialaku­lásához. Ez ad értelmet az értékpapírok­ra vonatkozó — ma jórészt csak formá­lis lehetőséget biztosító — jogi keretek bővítésének. E folyamat megindítása finanszírozási probléma is. A tőkemozgások lebonyolí­tása ugyanis állandó — reálfelhalmozás­ra sohase átalakuló — pénztőkét igényel. Ma sokan ennek hiányát tartják a legna­gyobb akadálynak. A lényeg azonban a vállalatokra és a pénzintézetekre jellem­ző viselkedési szabályok megváltozása. Ha ez megtörténik, nem kell tartani at­tól, hogy a likvid­ pénztőke azonnal be­ruházássá változik. Az általunk felvetett rendszer teljes körű működése csak hosszabb folyamat eredménye lehet. Addig a hitelmorató­riumokra, prolongálásokra, egyedi támo­gatásokra felhasznált pénzeszközök, a tervben már elkülönített források (az OMFB pénzalapja, a járadékfizetéses alap­juttatás), továbbá esetleg a vállalati fejlesztési alapok adják a finanszírozási forrást. Egy-két éves átfutású, gyorsan megtérülő, kis összegű fejlesztésekre — ezek rendszerint szűk keresztmetszete­ket oldanak fel — nem szükséges a már meglevő források újraelosztásával „fede­zetet teremteni”. Az alapok folyamatos tevékenységéhez szükséges pénzeszközö­ket a kihelyezett eszközök visszaáramlá­sa és a tervben elkülönített források együttesen biztosítják. Antal László — Bokros Lajos — Surányi György MEGKEZDŐDÖTT a gyakorlati valóraváltása a közelmúlt napok oly sztereo­tip ismétlődéssel elhangzó jókívánságának: itt az újév, amelyhez annyiszor kapcsoltuk a „boldog” jelzőt. Szil­veszter éjszakája, amikor az óramutatók közelítenek egy­máshoz, természetesen felment ama kötelezettségtől, hogy a kívánság konkrét jelentésén tűnődjünk. Akkor beérhettük a pezsgőspohár ihlette általánossággal, azzal, hogy a boldogságot mintegy elszakítsuk megvalósításá­nak feltételeitől. Az immár ismét ránk köszöntött hét­köznapok aligha mentesíthetnek e kötelezettségtől; a bol­dog újév most szigorúbban, azt is mondhatnánk: felszó­lító módban hangzik. Aligha szükséges ezúttal megismételni az 1983-as esztendő gazdálkodási adatait; sok szó esett erről a Köz­ponti Bizottság decemberi határozatában csakúgy mint az Országgyűlés téli ülésszakán. Most már beérhetjük kevesebbel, annak hangsúlyozásával, hogy a szilveszteri jókívánság valóraváltása minden eddiginél nagyobb erő­feszítéseket követel az egész társadalomtól. Az erőfeszítések abból eredeztethetők, s ennyiben visszatérhetünk 1983 feladataira, hogy a külgazdasági egyensúly fenntartása, javítása, most különösen feszített teendőket jelent. A Központi Bizottság említett határoza­ta ezért összegezi az idei feladatokat ilyen sommás tömb­­séggel: „A gazdasági munka fő célja 1983-ban a népgaz­daság külső egyensúlyi helyzetének javítása. A termelés és a belföldi felhasználás színvonalát és szerkezetét en­nek a célnak kell alárendelni”. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy­­ a számításba vehető hiteleket, illetve a külső egyensúly fenntartásá­hoz kapcsolható adósságszolgálati terhet mérlegelve —, minden eddiginél nagyobb külkereskedelmi mérlegtöbb­letet kell elérnünk ebben az évben a szabad devizás for­galomban. Ez a kötelezettség természetesen rendkívül expanzív kiviteli előirányzatokat feltételez, méghozzá mérséklődő behozatallal, és ami e kettő egybevetéséből értelemszerűen következik: hatékonyabb termeléssel, takarékosabb anyag- és energiafelhasználással, korsze­rűbbé módosuló termékszerkezettel. Ráadásul az általános érvénnyel oly gyakran meg­fogalmazott kötelezettség ezúttal még úgy sem értel­mezhető, mint az újév általános előirányzata. Most, az esztendő időkeretein belül, az elérhető eredmények pe­riodizációja is rendkívül lényeges. Ez pedig — szigorúan naprakész, tehát január első napjaira érvényes — jelen­tésében úgy értendő, hogy a külgazdasági egyensúly fenntartása és javítása különösen nagy terheket ró ránk az év első negyedében. Ebből pedig egyenesen követke­zik, hogy ezúttal aligha engedhető meg a hagyományos­ — már-már mozdíthatatlanul beidegződött — évkezdő visszaesés, hullámvölgy­­praxisa. Igaz, az esztendőt indító napok-hetek eredményeit még az is befolyásolja, hogy az elmúlt év záró időszakában, a feszesen szoros export-kötelezettségek teljesítéséért, sokhelyütt mint­egy „kisöpörték” a tartalékokat, a félkész- és alkatrész­­készleteket. Mégis, ilyen hátránnyal is fontos, hogy leg­alább a lehető legkisebbre mérsékeljük az évet kezdő visszaesést. Boldog újévet? Nos, a kívánság megvalósítása szil­veszter elmúltával, az első munkanapon kezdődött! gó (pénz) tőke is szükséges. Ennek meg­teremtése azonban nem jelent nehézsé­get. 1983. JANUÁR 6.3

Next