Figyelő, 1984. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)

1984-01-05 / 1. szám

2 FÓRUM o FÓRUM ®FÓRUM a FÓRUM m FÓRUM a FÓRUM Az árkiakról Őszintén szólva nem vagyok híve a gazdaság terén olyan fogalmak használatának, melyek ellentétesek a gazdagság lényegével. Ezért pusztán figyelemfelkeltésnek tekintem az „árklub” megjelölést, egyetértve dr. Csikós Nagy Béla államtitkárnak a bemutató interjú első kérdésére adott válaszával: „feltehetően később jobb elnevezést kell találnunk”. Később kiderül, hogy valójában csak az önkéntességet jelezné a klub, mutatván azt, hogy most nem hatósági kijelölésről, hanem a gazdasági feltételrendszerben spontán elérhető árrendszerbeli előnyökről van szó. Még egy megjegyzés a klub elnevezéshez: a klub gazdasági értelmezése szerinti csoportok kialakulása olyan érdekszövetségek kialakításához vezethet, melyet szinte minden fejlett jogállam korlátoz vagy tilt, éppen a vállalkozás szabadságának biztosítása érdekében. S miután az interjúban a belépés feltételei között most csupán egy intenzívebb piac kielégítését gátló termékmonopóliumról — mint kizáró feltételről — esett szó, nem helyénvaló a klub elnevezés használata, más egyéb szempontok miatt sem. Nem tagadva azt a jelentős szerepet, melyet árrendszerünk mindenkor — ha különösen az utóbbi években — az inflácó elviselhető szinten tartása érdekében vállalt, ideje már az önálló vállalatokat a megkötöttségek ésszerű csökkentésével is a vállalkozás irányába segíteni. Csak üdvözölni lehet az ár- és kalkulációs rendszer korszerűsítésének gondolatát, mely egyebek mellett megoldhatja a valóban sokat vitatott rezsiviselő-képesség problémáját. Ezzel szorírtcni-stkoti niianhon __ o mhdQm t’Pszéről — hangsúlyosabbnak vélem a számviteli-könyvviteli kérdéseket. Ez ugyan látszólag technikai kérdésnek tűnhet, de nem az. A könyvvitel, függetlenül az alkalmazott technikai megoldásoktól, a világon mindenütt a gazdasági elszámolás alapja. Sajnos, ez a szinte magától értetődő megállapítás azonban már a felsőoktatásban sem érvényesül. A könyvelésről még mindig a könyökvédő jut az ember eszébe, s nem az, ami a voltaképpen máig érvényes ,.kereskedelmi törvény”-ből (1875. évi XXXVIII. tvc.) adódik: a gazdasági reálfolyamatok pénzben történő nyomonkövetése. Az a számlakeret, mely ma érvényes, éppoly szövevényes, mint az ár- és kalkulációs rendszer. Esetleg még inkább az, mivel mind a mai napig alapvetően a direktív irányítás eszköztárát alkalmazza Nyilván ez az oka, hogy a felsőoktatás a kelleténél kisebb figyelmet fordít erre a területre. A szakszerűen és korszerűen felépített vállalati könyvvitel, mint a számvitel alapja, jó lehetőséget kínál az ármunka javítására. A klub kifejezés, mely nyilvánvalóan a leghatékonyabb vállalatok körét akarja jelezni, véleményem szerint nem más, mint az irányítás intézményrendszerének korszerűsítése az árpolitika vonalán. Haladás egy olyan koncepció irányába, mely minden vonatkozásban érvényre akarja juttatni azt, miszerint mindent szabad, ami nem tilos. Ezt azért kell hangsúlyozni, mert a mai, jórészt „elvárási” alapon működő vállalati rendszerek csak ebben az esetben válhatnak igazi vállalkozókká. Marosi János ny. vezérigazgató-helyettes Új szabályozók — régi beidegződések Az 1984. január elsejével hatályba lépett új szabályozórendszer sok tekintetben átmeneti lesz, egyes elemeit a kényszerhelyzet szülte. A vállalatok nem a (belső és külső) piachoz alkalmazkodnak, hanem a szabályozókhoz és az alapképzési előírásokhoz. A szabályozórendszer tehát mai formájában a kényszerhelyzetet tükrözi. Igaz, hogy 6-8 éve ilyen kényszerhelyzetben élünk és semmi jele, hogy ez megszűnne, de mi kitartóan várjuk. Mit is? Hogy jön a világgazdasági fellendülés és felfuthat az export, hív minket a világpiac. De vajon hívni fog-e bennünket? Amit ma nem tudunk eladni, azt majd később ...? Nézzük a bérszabályozást. Ma is központilag döntik el nyilván ehhez értő, okos emberek, hogy például a Zalaegerszegi Ruhagyárban az igazgató menynyit fizethet mérnökének, munkájának. Pirityi Ottó leírja a ma is érvényes bérfejlesztési szempontokat: „... a »bérfejlesztéseknél« részesítsük előnyben a fiatalokat, az öregeket, a nőket, az új dolgozókat, a törzsgárda tagokat, a több műszakban dolgozókat, nehéz és egészségtelen munkát végzőket, a szakképzetteket, az alacsony keresetűeket, a bértétel alsó határa alatt levőket, a többoldalúan hátrányos helyzetben levőket.” (Pirityi Ottó: Árparadoxon. Élet és Irodalom 1979. okt. 6.) Ugye milyen komikus? Hozzátenném még a diplomásokat, de főként a műszaki értelmiséget, a vezető beosztásúakat, a pedagógusokat, a vidéki orvosokat stb. A több és jobb munkát végzőkről, a hatékonyabban gazdálkodókról szó sincs. Ez lenne a munka szerinti elosztás törvénye ... ? Hosszas kísérletezgetés, útkeresés után 1983-ban visszatértünk a bérszínvonal szabályozásához. Ezzel ismét visszaszálltunk a lovas kocsira, de ez már áramvonalasított lovas kocsi. Persze kísérletek is folynak. Ezek közül csak egyet nézzünk meg! Az e formát választó vállalatok bérfejlesztési lehetősége alapvetően az eszköz-bér arányától függ. Nem kell jóstehetség ahhoz, hogy megjövendöljük: a „vattadolgozó” mintájára a „vattaeszköz” is megjelenik. Az emberrel való pocsékolás helyett az eszközzel való pocsékolás, íme az új „csodaszer”. Végy 10 millió Ft-ért egy számítógépet, zsírozd le, hagyd raktáron és máris „fejlesztheted” a béreket. Egyszer csak eljutunk odáig, hogy a munkabér az legyen a vállalat számára, ami: költség, amellyel gazdálkodni kell. Kísérletezgetünk, holott volt már egy jól kipróbált és bevált módszer, amely többet ér az azóta kiagyalt összes csodaelixírnél: az 1975-ig érvényes bruttójövedelem-érdekeltségi rendszer a szövetkezeti szektorban. Tudom, egyesek azért ellenzik e módszer bevezetését, mert úgy gondolják, hogy a bérek lefelé nem mozoghatnak. Pedig 1975 előtt a szövetkezetekben megvalósult az „együtt sírunk, együtt nevetünk” elv. Bizony egy-egy rossz év után csökkenhetett a személyes jövedelem és ez mégsem okozott politikai problémákat. A teljesítményvisszatartásra, pazarlásra „ösztönző” bérszabályozás az egyensúly javulása irányába nem hathat. A nagyobb teljesítmény „kihozása” esetén az esetleges túlzott többletjövedelmet persze meg lehet adóztatni. De előbb hozzuk ki a rendszerből a benne levő összes teljesítménypotenciált! Mi persze megfordítjuk a dolgot: előbb egyensúly, aztán... aztán se egyensúly, se teljesítmény. Nyesegetjük a jéghegyek csúcsait az equilibrium tengerén és furcsamód nem fogy a jég. Erősen fogalmaztam? „Érted haragszom, nem ellened.” Dr. Gazdag László közgazdász Szekszárd Minőségi gondolatok A minőségről, mégpedig a fogyasztási áruk de — nem utolsó sorban — a beruházási javak minőségéről különösen sok szó esett az utóbbi időben. Ez készteti a gazdasággal foglalkozót gondolatainak összefoglalására. Tekintettel arra, hogy a Figyelő elsősorban a gazdasági életben felmerülő kérdéseket kíséri figyelemmel, ezért inkább vitaindító, gondolatfelvető jelleggel vetjük fel az alábbiakat: Amíg például, egy belga vagy francia üzletbe belépő „fogyasztó”, azaz vevő meg lehet arról győződve, hogy „export” minőségű árut kap a pénzéért, vagyis a munkája ellenértékéért — addig ez nincs nálunk így. A hazai piacon az árut kedvezőnek ígéri az „exportból kimaradt” megjelölés. Téves volna azt hinni, hogy ez a jelenség az utóbbi évtizedek terméke. E sorok íróját diákkorában, vagyis jóval a háború előtt már felháborította az elszakíthatatlan, Guttmann-féle árukeltetés: „exportból kimaradt, príma minőség”. — Hogyan?! Hát másnak jobbat gyártunk mint saját magunknak? Amit magunktól sajnálunk, lespórolunk, azt másnak exportra odaadjuk? Mi nem érdemeljük meg azt a minőséget, amit a külföldnek kínálunk, sőt szállítunk? Márpedig a minőség az áru lényeges kelléke. A sokat emlegetett használati értéket döntően befolyásoló tényező. A hazai piacra termelt áruk és az exportképes javak minőségi különbségét egyfajta takarékosság hozta és — támaszkodva a történelmi múltra — hozza most is létre. A takarékosság célja a megtakarítás. Amit a kétféle minőség közötti rés az előállításnál csupán néhány százalékot tesz megtakaríthatóvá, viszont jelentősen leszállítja a termék használati értékét. Az általánosítható jellegű példálózás mellett meg kell említeni néhány gyakorlati, a mindennapi életben — sajnos elég gyakran előforduló — példát. Kezdjük az előbb már említett ruházatnál. Ki nem boszankodott azon, hogy a gombok silány cérnával, csak néhány öltéssel vannak felvarrva? Sokan kényszerülnek arra, hogy a megfelelő szegés, feldolgozás nélkül konfekció ruhájukat utólag „endlizzék”, vagy a gyenge zippzárakat kicseréljék egy-egy megbízhatóbbra. Vagy más példát véve: hány lift válik üzemképtelenné a bizonytalan minőségű relék rossz működése miatt? Mindezek mögött az a gondolat áll, hogy: jó „ezeknek” az ilyen is. És az említett „ez”-ek mi vagyunk, az említett termékek előállítói, egyszersmind fogyasztói és használói. Vajon miért bánunk így önmagunkkal? A minőség „lespórolásával” sokat nem nyerhet a gyártó, csak néhány százalékról lehet szó. Így van ez a gomb cérnájánál vagy a lift reléjénél. Az elért megtakarítás nem éri el a létrehozott érték egy százalékát sem, mégis meredeken lecsökkenti a használati értékét. A lift esetében a használati érték — vagyis a termék használhatósága — nulla lesz, ez ezek után nagyon is kétes értékű megtakarítás ellenében. A gazdaságosság szempontjait vizsgálóinak fel kell tenniük a kérdést: gazdaságos-e ez az ország, a népgazdaság szempontjából? Jól gazdálkodik-e ez a nép, amely így látja el önmagát? A kérdések válasza kézenfekvő: nem okos dolog a fürdővízzel együtt a gyereket is kiönteni. Téves és rossz takarékosság az ilyen. A néhány százalékért a használhatóság, a teljes használati érték megy veszendőbe. Nyilvánvalóan az ilyen gazdasági jelenség inkább káros mint hasznos. Kormányzatunk részéről több lépés történt a minőség javítása, rendezése irányában. Ilyen volt például a szavatossági idő kötelező eltüntetése a termékeken. (Forgalomba hozható..........ig). Jelentős volt a jótállási idők rendezése (1 éves, ill. rejtett hibákra az 5 éves garancia). Egy másik gyár magától emelte fel a jótállás időtartalmát. Ezt nyilvánvalóan azok a gyárak tették, amelyek bíznak a gyártott termékek minőségében. Az első lépések megtörténtek tehát, a helyes úton már elindultunk. A gyökeres megoldás mégis a gondolkodási mód átállítása volna. Ebbe a gondolatkörbe tartozik még a garanciális munkák kezelése és elvégzése. A minőségre igényes fogyasztó minőségi igényeit a garancia terhére, de érvényesítheti. Vagyis a hiányos minőség gyártója rákényszerül az észrevételek kiigazítására. A már említett alapon kétféle minőség áll elő, a belföldi és az export. Nyilvánvalóan akkor járunk jól, ha igyekszünk önmagunkból, munkánkból, termékeinkből a lehető legjobbat kihozni, a lehető leghasznosabbat alkotni. És hogy e belföldi minőségű szintnél jobb létrehozatalára képesek vagyunk, ezt nap mint nap tetekkel bizonyítjuk. Igazolja a hazánkból kigördülő több tonnányi áru. Az alapvető megoldás, amit már említettünk, a gondolkodási mód átállítása volna. A gyakorlatból ismeretes, hogy ez a folyamat nagyon lassan halad, mindenesetre lassabban mint az igényeink. Maradnak tehát az ösztönzők. Az első ösztönző csoportként a szabványokat lehet említeni. A világpiac kíméletlen versenye nem engedi meg a minőségi lazítást. Érdekes módon az ipar is tiltakozik a világszínvonali szabvokkal szemben, ha export szállítról van szó, belföldre viszont csak az ő kényelme szerinti szabású, könnyen teljesíthető szabványok szerint hajlandó szállítani. Második helyre a márkázás kívánkozik. A márka a gyártó vállalat névjegye. Védjegye, úgy lehet mondani, hogy a felelősségvállalás jelképe. Újabban nagyon sok történik egy-egy márka létrehozatala és megalapozása ügyében. Van úgy, hogy a kerskedelmi vállalat igyekszik ezt létrehozni, (pl. Aranypók, stb.) de néha maguk a gyártó vállalatok kezdeményezik (pl. a tulipán védjegy). A márkázás szoros tartozéka a felelősségvállalási határidő közlése, ami különösen a fogyasztási cikkeknél, élelmiszereknél fontos. Semmit sem ér az olyan közlés, mint pl. „ a szavatossági idő hat hónap”. A vevő ebből nem tudhatja, hogy milyen időponttól számítandó a C hónap. A felelősségvállalás határidejét naptári napban kell megadni, s ez csak a gyártóműben történhet. Ha ez határozottan megjelölt időpont, akkor majd arra ösztönzi a kereskedelmet, hogy a határnap bekövetkezte előtt jutassa el a terméket a fogyasztóhoz, így mindenki jól jár. Jól a vevő, mert friss árut kap, jó a kereskedelemnek, mert gyorsabban forgathatja a pénzét, de előnyös a gyártónak is, mivel előbb jut megrendeléshez és a minőségi jellemzőit elvesztő áru nem veszélyezteti a márkáját. A harmadik, de nem utolsó helyen említjük a minőségi ellenőrzés (MEO) következetes tevékenységét, mind a gyártás közbenső fázisainál, mind a végterméknél. Az teljesen magától értetődő, hogy a jobb minőségi munkával magasabb keresetnek (jutalom) kell együttjárnia. Még mielőtt a végrehajtás részleteiről szólnánk, előre kell bocsátanunk, hogy az nem jár több munkával, csak több „odafigyeléses”. Az utóbbi különösebb kiadásokat nem kíván. Visszatérve a lift példájához: miért csak nyugati import-relével megy jól a lift, ha a hazai relé legalább annyira jó és megbízható, mint bármelyik másik versenytársa? Ilyen meggondolással nyugodtan mondható hogy a minőségi szint felemelése különösebb költséggel nem jár. A kialakuló hírnév (márka) alapján lassan-lassan elérhetők lesznek a versenytársak árai, azaz növekszik a bevétel. Nem fölösleges megemlíteni, hogy a minőségi szint legjobb terjesztője a turista. Az a turista, aki ismeri saját országa minőségét és megismeri az ittenit. Erre is példát mondva: megfelelő lépésekkel azt kell elérni, hogy az itt járt turista nemcsak mezőgazdasági termékeink jó hírét terjessze, hanem az ipariakét is. Mindez nem elérhetetlen. Egy márka jó hírét egy pillanat alatt, egyetlen rossz szállítmánnyal tönkre lehet tenni. Ha más nem, a konkurrencia gondoskodik a rossz hír elterjesztéséről. A minőségi hírnév megalapozása állandóan jó minőséget, becsületes jó munkát kíván. Ebből következik, hogy a minőségi szint megemelése és állandó fejlesztése sok aprónak tűnő, de lényeges munkából épül fel. Mindez nem történik máról holnapra, időigényes és sok türelmet kíván. De aki el nem indul az úton, az soha be nem érkezhet. Laki Gyula műszaki gazdasági tanácsadó A szerkesztőség fenntartja a jogot, hogy a beküldött leveleket rövidítve közölje. 1984. JANUÁR 5.