Figyelő, 1988. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)
1988-07-07 / 27. szám
2 Nemcsak plusz egy Nincs abban semmi rendkívüli, hogy a hazai bankrendszer időnként egy-egy újabb intézettel gyarapszik. Ebben az összefüggésben a Postabank és Takarékpénztár Rt. minap lezajlott alakuló közgyűlése is csak a pénzintézeti szektor számszerű gyarapodása, a plusz egy szemszögéből érdemelhet figyelmet. Csakhogy ezúttal többről van szó. Az új pénzintézet létrejötte ugyanis a bankreform továbbviteléhez, majdani kiteljesedéséhez kapcsolódik. Mi tagadás, túlságosan gyakran használjuk a reform megjelölést, holott az mit sem mond a változás tartalmáról, s nem igazít el a tekintetben sem, hogy megtörtént, folyamatban lévő, avagy jövőben esedékes változásról van szó. Ez a mostani bankalapítás épp arra utal, hogy a bankreform még nem sorolható a lezajlott történések, a véghezvitt változtatások közé. Mert bármily jelentős tett volt a jegybanki és a hitelezési funkció szétválasztása, s az ezzel konzisztens kétszintű bankrendszer kialakításának megkezdése, a reform tartalma még kiegészítésre szorul. Jelképesen szólva a tartalmi kiteljesítésről: meg kell teremteni a forint bankrendszeren belüli — konvertibilitását. Mert a bankreform teremtette bankrendszerben sem találkozik a vállalati és a lakossági forint, akár betétről, akár hitelről van szó. A most megalakult új bank a kétszintű bankrendszer sokadik pénzintézete, ám egyszersmind a legelső olyan, amelyik a bankreform kiteljesedése felé mutató jogosítványt kapott; egyidejűleg — de nem azonnal — végezhet vállalati és lakossági számlavezetést, betétgyűjtést és hitelezést. Majdan — időpontról még nincs szó — nem a forint „származása ” irányítja a források és a kihelyezések kapcsolatát. Furcsa dolog a részvény. Az új banknak csaknem száz részvényese van. A részvényes intézményeket, vállalatokat képviselő, s a részvényesek szavazati jogát gyakorló megbízottak olyan gondossággal — szinte tulajdonostudattal — mélyültek a részletek tisztázásába, mintha ők lennének a részvényesek s nem azok „hivatalból kirendelt” képviselői. A részvényes-érdekeltség két napirendi témánál tetőzött, az ingatlan és az ingó apportok értékelése, s a megválasztott igazgatóság és felügyelőbizottság tagjainak díjazása. Általánosítható tapasztalat: a hazai ingatlanpiac a könyv szerinti nettó értékhez képest rendkívül magasra értékeli az irodaépület-ingatlanokat; a díjazás kérdésében nem az öszszeg volt vitatott, hanem annak érdekeltségi — eredmény, osztalékalap? — bázisa. ízlés és felfogás dolga, hogy az elhúzódott vita indítékát a tulajdonostudatban, avagy az osztalékérdekeltségben véljük megtalálni. A főváros szerkezetéhez hozzásimulva A politikai intézményrendszert működéskultúrája, döntéskultúrája és az ezekből is következő hatékonysága minősíti. Ha az elképzelések ötletszerűek, vagy szűk csoport érdekeit képviselik, esetleg a téma előkészítése előre elkötelezte magát — akkor már csak az van hátra, hogy megbízzák azokat a szakértőket, akik hajlandók az érvek megkeresésére, indoklás megszerkesztésére. S akkor jön a társadalmi vita, amikor már megvan a visszafordíthatatlan technikai, műszaki érvekkel alátámasztott elhatározás. Ezt követően már csak a testületi döntés van hátra, a szocialista demokrácia csikorgó gőzhengere célhoz ért. Indulhat — ha közben még nem kezdődött volna meg — a beruházás, s ha az alkotás valamilyen fokon megkésve, drágán megvalósult, jöhet az átadási ünnepség. Mindez a FIGYELŐ 1988/22. számának Fórum rovatában megjelent „Érvek Csepel mellett” című cikk kapcsán jutott eszembe. Most — annyi útjára bocsátott téves döntés és elmulasztott alkalom után — egy újabb lehetőség adódik: világkiállítás Budapesten a millenium centenáriumán, s ha a rendezési jogot elnyerjük, ránk tekint a világ. Nagy lehetőség, mely sikert, világméretű elismerést hozhat, de a fordítottját is. Most, hogy javaslatot kell tenni a színhelyre, a döntésnél figyelembe veendő szempontok között van egy alapvető: az eredményesség. A vállalkozás tisztességes haszonnal csak akkor járhat, ha felépített létesítményei a zárás után is hasznosíthatók, és ezzel megoldódna a Budapesti Nemzetközi Vásár kialakítására vonatkozó jogos, sok évtizedes igény. Szeretett és gyönyörű fővárosunk testébe nem transzplantálható a lakótelep-építések módjára — most egy vásárváros, feltúrva, szétdarabolva mindazt, ami még megmaradt abból, amit a Duna partján a honfoglalás előtti s utáni évezredben alkottak. Biztos túlélné ezt is Óbuda, illetve Aquincum, mint annyi rosszat az elmúlt két évezredben. De ne kövessék el ellene. A milleniumi kiállítást az akkor periférikus fekvésű Városligetben, s nem a Vérmezőn vagy a Margitszigeten rendezték. Meggyőződésem, hogy a város komplex fejlesztését egyszer már igazán célul tűzve és annak részét képezve, annyi vándorlás után a jövő nemzetközi vásárainak helyét kell kialakítani, ennek a kiállításnak a megrendezésével. Ehhez napjainkban még rombolás nélkül felhasználható, a további fejlesztés lehetőségét is biztosító területen kell hozzáfogni. A város szerkezetéhez hozzásimulva és nem közéékelődve, ott, ahol nem fokozzuk a zsúfoltságot, ott, ahol a kapcsolat a világgal a legkevésbé akadályozott. Ez mindenképpen a déli régiókban keresendő, a Tétényi platótól Lőrincig terjedő területen. Azt remélem, hogy még nem dőlt el a kérdés, még érdemes hozzászólni. BOLLA DEZSŐ Budapest nyó Bertalan sorakoztat fel érveket a csepeli elhelyezés mellett. Nem volt módom megismerni a változatokat, bár a Népszabadság-cikk utal erre a lehetőségre. Nem akarok összehasonlító elemzést adni a különböző helyszínekről, sem új helyszínt javasolni, noha a csepeli szigetcsúcs vizsgálható lett volna. Néhány további érvet kívánok felsorakoztatni az M0 menti telepítés mellett, egyetértve Benyó Bertalan javaslatának érvrendszerével. Az észak-budai kialakítás indoklásában szereplő dunai közlekedési lehetőség itt is megteremthető, mind az építés idején az áruszállításban, mind a kiállítás idején a személyszállításban (szárnyashajó Bécs és Budapest között). A Kelenföldi pályaudvarra érkezők egy kialakítandó közvetlen autóbuszjárattal közelíthetnék meg a kiállítás területét az M0-n keresztül. A Ferihegyi repülőtérrel is jó kapcsolat létesíthető a Vörösfény utcán át. A városközponttól vízi út, s a „Csepel-Dél városrész” megépítésekor a meghosszabbított HÉV-vonal teremt igazán kedvező közlekedési kapcsolatot a kiállítási területtel. A Csepel-Dél városrész beruházási programja (Tsz. 83.089 LAKÓTERV 1984.) szerint a tervezett befejezési időpont 1995. Közismert gazdasági nehézségeink miatt a beruházás megkezdését nem tervezik a VII. ötéves tervben. Grósz Károly miniszterelnök a Magyar Építőművészek Szövetségében — a világkiállítással kapcsolatban — hangsúlyozta, hogy......olyan közlekedési és infrastrukturális létesítményeket kell építeni, amelyek hosszú időn át szolgálják az országot és idegenforgalmát” (Magyar Nemzet, 1988. június 15.). A Csepel-Dél városrész fő létesítményeinek megvalósítása 1995-re olyan infrastrukturális építményrendszer lehetne, amely a világkiállítás és esetleg a jubileumi ünnepségek idején az eseményeket kiszolgáló intézményrendszerként, utána pedig 24—29 ezer ember számára korszerű lakóhelyként funkcionálhatna. A 4. változatban kidolgozott beruházási program 6700—9100 darab 58—63 négyzetméter átlagos alapterületű lakás felépítésével számol a 182 hektár bruttó építési területen. Emellett 21 500—25 700 négyzetméter alapterületen kereskedelmi, vendéglátó-ipari, szolgáltatói, egészségügyi, kulturális és postai egységek létesítését tervezi önálló épületben, vagy lakóépületek földszintjén, valamint különálló épületekben 108—124 tantermet, illetve 1600—1800 bölcsődei, óvodai és egyéb szociális intézményi férőhelyet. Az intenzívebb beépítésű lakóterületeken a lakások részben az építők szálláshelyeként, részben a kiállítók állandó képviselőinek és a kiszolgáló személyzetnek a lakóhelyeként funkcionálhatnának. Az intézmények egyterű csarnokként épülhetnének meg a kiállítás idejére, s később a végleges felhasználásnak megfelelő terekre lehetne osztani őket. Az alacsonyabb beépítésű lakóövezetekben csak előközművesítést végeznének és az utakat építenék meg. Ezeken a területeken ideiglenes jellegű építmények felállítása lenne lehetséges. A beépítésre kerülő területekhez közeli temető bővítési terület, a védőerdő és a külterjesen fenntartandó közpark szabadtéri kiállításra alkalmassá tehető. Budapest határán kívül további területek szabadíthatók fel véglegesen vagy átmenetileg, és utóbb rekultiválhatók. Az elhanyagolt bányatavak és a kopár sík terület kétségtelenül nem túl attraktív, de a Duna-parti erdősávval összefüggő zöldterületi rendszerrel és a tavak környékének rendezésével a terület értéke fokozható. A döntést követően haladéktalanul meg kell kezdeni kisebb-nagyobb facsoportok, fasorok tervszerű telepítését, amelyeket adottságként kell kezelni a későbbi tervezés során. PÉTERFFY ÁGOSTON Budapest Realitások és illúziók A FIGYELŐ 1988/15. számában ismertette a lakáskérdés megoldására készült KISZ-koncepciót és a Hegedűs József— Pártos Gyula—Tosics Iván szerzőhármas által kifejtett ellenvéleményt. Dióhéjban a két álláspont alapvető különbsége, hogy míg a KISZ javaslata szerint az állami támogatás nem a lakáshoz, hanem a bérlőhöz vagy tulajdonoshoz és a család mindenkori jövedelméhez igazodnék, addig az említett szerzőhármas véleménye szerint ehhez a gazdasági előfeltételek — többek között a lakáskiadásoknak a munkabérekbe való beépítése — jelenleg hiányoznak, ezért a jobb anyagi helyzetű csoportok sem zárhatók ki a szubvencióból , sőt éppen ezek építkezésének támogatása és megüresedő bérlakásaik felhasználása jelentené a kiutat. Konkretizálva a mondottakat: azok a KISZ-javaslatban található elemek (lakástulajdonosi kisvállalkozások engedélyezése, a bérlői és tulajdonosi jogok s kötelezettségek rendezése, a megtakarítások ösztönzése és vásárlóerejének megőrzése, törlesztési támogatás, az építőipar óriáscégeinek decentralizálása stb.), amelyek feltétlenül megfontolást érdemelnek, nem kárpótolhatják a tanácsi lakások bérlőit a számukra kilátásba helyezett, teljesen irreális bérletidíj-emelésekért. Kezdjük talán egy elvi megállapítással. Az állami dotációk (részbeni) megszüntetése — különösen a jelenlegi gazdasági helyzetben — lehet általános kiindulópont, sőt stratégiai eszköz is, de nem lehet bálvány, amelyet mindenképpen imádni kell. Egy ország szükségszerűen, különböző érdekei védelmében, még szociális indítékok hiányában is adhat dotációt. Kérdés azonban, hogy az állam csak adott-e, a bérlő pedig csupán kapott-e például egy régi bérlemény esetében, amelynek elavult — kis lakószobákat eredményező — arányait, fűthetetlen konyháját semmilyen rendelkezés nem tekinti hátránynak, s amelynek az IKV évtizedek óta még a szükséges tatarozásokat sem teljesítő, ám a lakbéreket szorgosan beszedő gazdája. Vajon tényleg azokon kell-e ütni egy nagyot, akik egész életükben nem vitték odáig, hogy a bérlakásból kiszabaduljanak? Mit mondjon hát a humanitárius meggondolásokból többnyire kimaradó, de eredeti nyugdíja reálértékéből jelentős összegeiket vesztett középnyugdíjas házaspár, ők vajon beszámíthatják-e inflációs veszteségeit megemelendő lakbérükbe, vagya KISZ-javaslat szellemében) régi tanácsi lakásuk révén szintén a szükségtelenül megajándékozottak közé sorolandók, akikre a szociális kedvezmények nem vonatkoznak? Mit szóljon a javaslathoz az a jelenleg tanácsi lakásban élő, immár középkorú, kétgyermekes család, amely nyolc évig élvezte az összezsúfoltság, majd a komfort nélküli szükséglakás — folyosói WC súrolásával is egybekötött — gyönyöreit: most — elismerésképpen — Fizettessünk vele erejét meghaladó lakbért? A négy pilléren (családi jövedelem, eltartottak száma, átlagbér, átlaglakás) álló szociálpolitika, amely nem venné (megfelelő felmérési lehetőségek hiányában nem is vehetné) figyelembe a vagyoni viszonyokat, csak látszatigazságot teremtene: valójában többrétegű megkülönböztetést hozna létre először is a teljes jövedelmüket bevallani kénytelen fix fizetésesek, továbbá a kisgazdasággal nem rendelkezők és végül — országos viszonylatban — a fővárosiak-nagyvárosiak terhére. Tulajdonképpen jövedelem-újraelosztás történne a helyzet kialakulásában vétlen társadalmi csoportok lakbérköntösbe bújtatott, féktelen megadóztatásával. TISZAVÁRY ERVIN Budapest Újabb voks Csepel mellett 1988. június 2-án két írás is megjelent az 1995-re tervezett Bécs—Budapest szak-világkiállításról, melynek ötletéért a svájci Prognos AG-díjat adott. A Népszabadságban Dolecskó Kornélia tájékoztat a Budapest Főváros Tanácsa V. B. álláspontjáról. Pénzes János tanácselnök-helyettes felsorolta a vizsgált helyszíneket, többek között a csepeli kavicsos tó környékét. Ettől függetlenül a FIGYELŐ Fórum rovatában Be A szerkesztőség címe: Budapest V., Alkotmány u. 10. Levélcím: Pf. 18. 1355. Telex: 22-6613. Telefon (titkárság): 127-664. Munkatársak: Bertalanfy Judit, dr. Bonyhádi Péter, Demcsák Mária, Félix Péter, Garamvölgyi István, Gerse László, Hajnóczy Árpád, dr. Karsai Gábor, Márkus Gizi, Meixner Zoltán, Paczkó János, Réti Pál, dr. Sebők Emília, Steiger Ödön, Varga András, dr. Wiesel Iván. Telefon: 119-664, 117-201, 311-564, 117-064, 112-014, 311-302. Előfizetési díj egy évre 576 forint. Külföldre a Kultúra Külkereskedelmi Vállalat terjeszti (Budapest I., Fő u. 32.). GAZDASÁGPOLITIKAI HETILAP Főszerkesztő: Dr. VARGA GYÖRGY Főszerkesztő-helyettes: Dr. FOLLINUS JÁNOS, VÉRTES CSABA Kiadja a Hírlapkiadó Vállalat. Budapest VIII., Blaha Lujza tér 3. 1959. Telefon: 343-100, 336-130. Felelős kiadó: VÁGNER FERENC vezérigazgató. 88—1083 Szikra Lapnyomda, Budapest. Felelős vezető: CSÖNDES ZOLTÁN vezérigazgató. 14 * 16 * * * Hirdetésekkel kapcsolatos felvilágosítással a Hírlapkiadó Vállalat hirdetési osztálya szolgál. Bp. VIII., Blaha Lujza tér. 3. Telefon: 343-100. Készpénzes hirdetésfelvétel 9-től 17.30-ig. Bp. VIII., József körút 7. Telefon: 133-246 vagy 343-100/489 mellék. HU ISSN 0015-086X. Index: 25 283. Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető bármely hírlapkézbesítő postahivatalnál, a hírlapkézbesítőknél, a Posta hírlapüzleteiben és a Hírlapelőfizetési és Lapellátási Irodánál (HELIR), Budapest V., József nádor tér 1. (1900), közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a HELIR 215—96162 pénzforgalmi jelzőszámra. FÓRUM! 1988. július 7.