Figyelő, 1989. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)

1989-08-10 / 32. szám

1989. augusztus 10. AGYAR GAZDASÁ Paradoxonok a vállalati gazdálkodásban Látszólag egymásnak ellentmondó jelenségek kísérték a vállala­tok és a szövetkezetek 1988. évi gazdálkodását: csökkent a mér­leg szerinti nyereség és a felhasználható adózott eredmény, dina­mikusan nőtt a készletállomány, de a beruházásokra fordított ösz­­szeg csak szerény mértékben emelkedett, és közben egyre in­kább eladósodtak a vállalatok. Ezeket a tendenciákat vélhetnénk a szerkezetátalakulás negatív kísérőjelenségeinek is. A vállalatok és szövetkezetek szempontjából azonban a múlt évet nem új sza­kasz kezdetének, hanem az elhúzódó válság egyik időszakának kell tekintenünk. A vállalati gazdálkodás paradoxonjai sorá­ban 1988-ban különösen feltűnő volt, hogy miközben a vállalatok természetszerűleg nehezen viselik el szállítóik áremelési tö­rekvéseit, az inflációs várakozásokat, addig maguk is ezeknek az inflációs várakozások­nak megfelelő gazdálkodást folytatnak. En­nek hatását is tükrözi, hogy anyagkészlete­ik 1987-hez képest megnőttek, illetve a készárukészletek is jelentősen gyarapod­nak, elsősorban a feldolgozóipari ágazatok­ban. Igaz, hogy a készárukészletek növeke­dése adódhat az értékesítési nehézségekből éppúgy, mint a készáruk piactól való visz­­szatartásából áremelkedésre számítva. Készletek és beruházások Mindenesetre figyelemre méltó, hogy ezt a vállalatok különösebb nehézség nélkül megengedhetik maguknak, hiszen az álta­luk kezelt vagyon megőrzésében igazi tulaj­donos nem érdekelt, másrészt pedig amiatt, mert a monopolizált piacon az egyes válla­latok elleni csődeljárás egész termelési lán­cok összeomlásával fenyegetne. A vállalati készletek állománya 1988-ban a termelői árak növekedését lényegesen meg­haladóan emelkedett: a termelőiár-színvo­­nal mintegy 4 százalékkal haladta meg az előző évit, a vállalatok saját termelésű kész­letei viszont 8, a vásárolt készletek pedig 10 százalékkal nőttek. Az átlagosan 8-9 száza­lékos készletnövekedés okai összetettek: a vállalatok év elején az 1987-ben megcsap­pant készleteiket töltötték fel, majd egy 1989. évi szerény mértékű élénkülésre, ter­melésbővülésre számítva készleteztek. Emellett saját gyártmányaink értékesítését is visszatartották, s így részben az inflációt gerjesztették (vagy eleve a gyorsuló infláci­óra készültek fel), részben eladhatatlannak bizonyuló termékeik tömege nőtt meg. A készletállomány-növekedés finanszíro­zásának forrása egyértelműen a vállalatok egymás közötti tartozásainak drámai mér­tékű megnövekedése volt, hiszen mintegy kétszeresére nőtt a vállalatok egymás kö­zötti eladósodása. Különösen figyelemre méltó, hogy a szerkezetátalakítás szem­pontjából legkiélezettebb helyzetbe került vas- és acélkohászatban, gépiparban és könnyűiparban szaporodott meg a vevők és szállítók egymással szembeni tartozása, és az is figyelemre méltó, hogy ezeket az ága­zatokat erőteljesen sújtotta a forgóeszköz­­hitelek szűkítése. Ugyanakkor ezek az ága­zatok éltek a legnagyobb arányban a váltó­fizetés eszközével. Mindez együttesen arra utal, hogy a vállalatok a banki fenyegetés hatására a gyengébb ellenállás irányába ha­ladtak: egyrészt fiktív váltóműveleteket bo­nyolítottak le, másrészt a fizetési késedel­mek növelésének útját választották. A beruházási tevékenység 1988-ban azokban az ágazatokban (például a gép­iparban), ahol a leginkább szükség lenne a termelőalapok megújulására, jelentősen visszaesett, miközben azokban az ágazatok­ban, ahol a termelőkapacitás bővítése nem látszik kifejezetten kívánatosnak, például a könnyűiparban, az építőanyag-ipar egyes területein, a bányászatban 1987-hez képest növekedtek. Az értékcsökkenés szerény mértékű el­számolása már önmagában is a folyó ter­melés finanszírozásának forrásául szolgál, de különösen igaz ez az összefüggés infláci­ós körülmények között. Ebben az esetben az értéküket vesztett állóeszközök pótlása csak akkor lenne lehetséges, ha az érték­­csökkenési leírás összege az árszintválto­zással összhangban megnőne. Minthogy azonban ez 1986 és 1988 között nem így volt, sőt ezzel ellentétesnek látszó folyamat bontakozott ki, a vagyoncsökkenés szolgál a termelés szintjének és a kívánt fogyasztá­si (bérnövekedési) szint fenntartásának a forrásául. Az értékcsökkenési leírás növe­kedésének szintje 2-3 százalékponttal ma­rad el az ipari termelői árak szintjének nö­vekedésétől. Ez gyakorlatilag annyit jelent, hogy a vállalatok gazdálkodási nehézségei­ken a kölcsönös eladósodás mellett, vagyo­nuk folyamatos felélésével lettek úrrá. Ez a szinte észrevehetetlen folyamat vezet oda, hogy a nullára leírt állóeszközök állomá­nya 1988-ban sem csökkent, hanem nőtt. Áltársaságok A vállalatok befektetéseinek állományán belül dinamikusan növekszik a részvények­be való befektetés, amelynek a hátterében a társaságokká való átalakulás, illetve sok­szor csak látszatátalakulás húzódik meg. Ez a magatartás azért figyelemre méltó, mert sajátos ellentmondást jelez. Nevezete­sen azt, hogy bár a társasági formára való átállás éppen a vagyon gyarapítását ellen­őrző tulajdonosi érdek megteremtését je­lenti, az 1988-as vállalati gazdálkodásból az tűnik ki, hogy a vállalatok körében erő­södik a késztetés arra, hogy folyó gazdálko­dásuk zavarait, finanszírozási nehézségei­ket és a veszteségesség elkerülését éppen hogy a társaságosítás révén elérhető va­­gyonátértékeléssel, adósságátváltással érjék el. Vagyis nem a vállalat kényszerül haté­konyabb gazdálkodásra, hanem ellenkező­leg, a „tulajdonossá tett” befektetőknek (például a bankoknak) kell elviselniük a szerkezet konzerválásának következmé­nyeit. A vállalatok befektetői magatartásának további különös megnyilvánulási módja, amikor erőteljes beruházási tevékenységet folytatnak annak érdekében, hogy az akti­vált állóeszközök amortizációjából oldják meg olcsóbban a finanszírozási gondjaikat. A beruházások nyomán keletkező törleszté­si és kamatfizetési kötelezettségek alól azonban egy korábbi beruházás révén ke­letkezett állóeszköz eladásával szabadul­nak. Az így szerzett árbevétel egy részét új­ra a hitelkérelemhez szükséges saját erő igazolására fölhasználva, beruházási hitel­­szerzésre fordítják. A vállalatok egyébként is rugalmasan al­kalmazkodnak a monetáris politika azon jellegzetességéhez, hogy a rövid lejáratú forgóeszközhiteleket szűkebben méri, mint a beruházási hiteleket. A vállalatok ezért beruházási hitelekből finanszírozzák rövid lejáratú forgóeszköz-szükségletüket, majd a beruházási hitelek törlesztéséhez állóesz­közeik értékesítéséből, illetőleg annak amortizációjából szereznek pénzt. Ez tehát egy lassú, alig észrevehető, de folyamatos vagyonvesztést okoz, ami súlyosan veszé­lyezteti főképpen azoknak a vállalatoknak az 1989. évi gazdálkodását, amelyek rész­ben a szocialista export visszaesése, rész­ben az egyre kevésbé gazdaságos tőkés ex­port miatt amúgy is kapacitáskihasználási gondokkal küszködnek, s emiatt a folyó működésük költségeit hitelekkel igyekez­nek finanszírozni. (Például a textilipar, a ruházati ipar vagy a cipőipar vállalatai.) A vállalatok befektetői magatartásában tehát nyilvánvaló torz vonások mutatkoz­nak, amelyek viszont racionális várakozá­sokból, illetve a monetáris és a fiskális poli­tika változásaira való racionális reakciók­ból erednek. Alig csődök Az is a múlt év sajátossága, hogy a finan­szírozási feszültségek ellenére nem nőtt a csődbe jutott vállalatok száma — ide nem számítva a kisméretű vállalkozásokat, első­sorban kisszövetkezeteket és néhány leány­­vállalatot —, miközben dinamikusan foly­tatódott az állam szanálási tevékenysége. A Szanálási Alap javára az állami költség­­vetés tárgyalásakor megállapított előirány­zatot többszörösen kiegészítve (lásd köt­vény) rendezték többször is a szénbányá­szati vállalatok pénzügyi helyzetét, segítet­ték meg egyes, a honvédelmi megrendelé­sek csökkentése miatt nehéz helyzetbe ke­rült vállalatokat, tartották fönn az ország egyes területein a mezőgazdasági szövetke­zetek tevékenységét és stabilizálták számos ipari nagyvállalat helyzetét. A kormány tehát a kinyilatkoztatásaival szemben, miszerint nem avatkozik vissza­menőleges intézkedéseivel a vállalati gaz­dálkodás menetébe, meglehetős aktivitást mutat. Ez az aktivitás azonban a korábbi időszakhoz képest változást tükröz, mivel nem a generális, durva beavatkozások visz­­szamenőleges hatályú bevezetésében ölt testet, hanem egyes vállalati problémák rendezése érdekében a költségvetés eladó­sodásának növelésében. CSILLAG ISTVÁN A beruházások, a készletek, a vevő- és szállítóállomány és a forgóeszközök alakulása 1988-ban (Előző év :100%)­­ , Beruházá- .JfjSÍL. Vásárolt Ve^°’ Szállítók Forgóesz-9 ___________________________________*°k késznek készletek (belföldi) @belföldi) T­elek Bányászat 107 92 110 128 171 126 Villamos energia 99 93 115 117 77 1623 Kohászat 72 88 102 229 276 46 Gépipar 90 105 103 179 231 63 Építőanyag-ipar 233 129 112 174 194 99 Vegyipar 115 118 112 161 155 80 Könnyűipar 139 110 109 172 199 88 Egyéb ipar 855 130 1265 144 206 234 Élelmiszeripar 129 100 107 160 175 78 IPAR 108 105 107 170 194 75 ÉPÍTŐIPAR 63 126 109 173 181 106 MEZŐGAZDASÁG 104 110 110 155 175 96 POSTA, KÖZLEKEDÉS 122 133 106 175 182 48 KERESKEDELEM 99 102 110 169 151 92 ANYAGI ÁGAZATOK 110 108 109 167 175 82 NEM ANYAGI ÁGAZATOK 110 108 213 101 101 191 Összesen 110 108 112 108 109 83 Forrás: Gyorsjelentés, PM 1989. május Vagyonfelélés Sajátos helyzetet teremt az is, hogy azok az ágazatok, amelyekben a termelőkapacitá­sok leépítése révén valósulhatna meg a szerkezetátalakítás, így például a kohászat­ban, a bányászatban vagy az élelmiszer­­iparban, újra amortizációt számolhattak el, azaz az 1988-ban megvalósított hatósági ár­­intézkedések lehetővé tették, hogy az árak­ban az értékcsökkenési leírásra is teremtőd­jék forrás, ami fönntartotta ezeknek az ága­zatoknak a beruházási tevékenységét. Ugyanakkor több ágazat azzal igyekezett csökkenteni veszteségét vagy a számára szükséges nyereségszintet elérni, hogy amortizációt nem, vagy nem az 1987. évi­hez hasonló mértékűt számolt el. Ha a 90-es években sem lesz Opel kocsim, biz’ isten nem Horváth Edére fogok hara­gudni. A magyar ipar közismert sztármene­dzsere vagy vörös bárója — ízlése válogat­ja, ki milyen néven illeti — szóval Horváth Ede, a Rába vezérigazgatója azt nyilatkozta a minap, hogyha a kormány így folytatja, a Rába nem építi föl személygépkocsi-motor­gyárát. Ha viszont nem épül meg a gyár, akkor ugye nem lesz mivel kifizetni annak az Opelnek a behozatalát, amibe olyan so­kan közülünk tulajdononként szeretnének beülni. Akinek persze ma sincs pénze Opelre, s várhatóan a ’90-es években sem lesz, moso­lyoghat az egészen, de talán kissé elhamar­kodott ez a mosoly. Itt ugyanis egyáltalán nem az Opelról van szó, az csak az a hatá­sos példa, amire odafigyel a kedves olvasó, néző, hallgató. Ezt Horváth Ede valószínű­leg kiválóan tudja. Neki azzal van a baja, hogy — szavaival élve — nálunk nem egyenlő szabályokkal kezelik a vállalato­kat, egyiktől ugyanazért a tevékenységért — a rubelért eladott termékekért — adót fi­zettetnek, amiért a másik támogatást kap. S valóban ez így is van, hisz például a Rába 17 százalék termelési adót fizet, míg a ko­hászati vállalatok 88 százalékos támogatást kapnak. Teljesen megértem a Rába vezérigazga­tójának indulatait. Az ő nézőpontjából va­lóban nem folyik más, minthogy — idézem szavait — „A mérlegből kinézik, melyik vállalatnak van pénze, s azt megadóztat­ják”. Ez azonban csak a felszín. Azt Hor­váth Ede is tudja, hogy a KGST-piacon az árak irreálisak, a gépipari termékért a part­nernek nem ugyanazt az árut adják, mint kohászatiért, vagy éppen a legjobban támo­gatott élelmiszerért. Pontosan emiatt nem fair az árak és a támogatások összevetése. Ennyi erővel egy másik vállalat vezetője az­zal érvelhetne, hogy ő egyáltalán nem is kap engedélyt szocialista exportra, míg a Rábának az több százmillió rubeles piac. Ha az állam például szigorítja a szocia­lista export pénzügyi feltételeit, s növeli az elvonásokat, azt azért is teszi, mert már fél év alatt összejött 800 millió rubeles áru- és szolgáltatástöbblet. Jó tudni, hogy az egyes vállalat megkapta a maga pénzét az expor­tért, de az ország e 800 millió rubel erejéig nem jutott semmilyen ellentételhez. Ez az összeg a ma érvényes árfolyamon több mint 20 milliárd forint árufedezet nélküli jövedelemkiáramlással egyenértékű, s egy­magában megfelel az egész évre tervezett költségvetési hiánynak. A világ egyetlen kormánya sem nézhetné ezt tétlenül, de hogy pont azt a megoldást választaná, mint a miénk, az persze erősen vitatható. Ugyan a népi bölcselet is azt állítja, hogy mindig azt a lovat verik, amelyik húz, no de ilyen szekér azért nem jut messzire. És ez az a ta­pasztalati tény, amin érdemes elgondolkod­ni. A húzós ló esete a meseautóval A FIGYELŐ múlt heti számában Horváth Ede, a Rába vezérigazga­tója a vállalatát sújtó állami elvonásokat tette felelőssé azért, ha a Rába nem kezdene hozzá a tervezett személygépkocsi-motorgyár építéséhez. A rádió Hírvilág című műsorában Gálik Mihály fűzött kommentárt a lapunkban megjelent interjúhoz, ezt az alábbiakban közöljük. A FIGYELŐ- szerkesztőség telefax­száma: 322-990 5

Next