Figyelő, 1989. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)
1989-08-10 / 32. szám
1989. augusztus 10. AGYAR GAZDASÁ Paradoxonok a vállalati gazdálkodásban Látszólag egymásnak ellentmondó jelenségek kísérték a vállalatok és a szövetkezetek 1988. évi gazdálkodását: csökkent a mérleg szerinti nyereség és a felhasználható adózott eredmény, dinamikusan nőtt a készletállomány, de a beruházásokra fordított öszszeg csak szerény mértékben emelkedett, és közben egyre inkább eladósodtak a vállalatok. Ezeket a tendenciákat vélhetnénk a szerkezetátalakulás negatív kísérőjelenségeinek is. A vállalatok és szövetkezetek szempontjából azonban a múlt évet nem új szakasz kezdetének, hanem az elhúzódó válság egyik időszakának kell tekintenünk. A vállalati gazdálkodás paradoxonjai sorában 1988-ban különösen feltűnő volt, hogy miközben a vállalatok természetszerűleg nehezen viselik el szállítóik áremelési törekvéseit, az inflációs várakozásokat, addig maguk is ezeknek az inflációs várakozásoknak megfelelő gazdálkodást folytatnak. Ennek hatását is tükrözi, hogy anyagkészleteik 1987-hez képest megnőttek, illetve a készárukészletek is jelentősen gyarapodnak, elsősorban a feldolgozóipari ágazatokban. Igaz, hogy a készárukészletek növekedése adódhat az értékesítési nehézségekből éppúgy, mint a készáruk piactól való viszszatartásából áremelkedésre számítva. Készletek és beruházások Mindenesetre figyelemre méltó, hogy ezt a vállalatok különösebb nehézség nélkül megengedhetik maguknak, hiszen az általuk kezelt vagyon megőrzésében igazi tulajdonos nem érdekelt, másrészt pedig amiatt, mert a monopolizált piacon az egyes vállalatok elleni csődeljárás egész termelési láncok összeomlásával fenyegetne. A vállalati készletek állománya 1988-ban a termelői árak növekedését lényegesen meghaladóan emelkedett: a termelőiár-színvonal mintegy 4 százalékkal haladta meg az előző évit, a vállalatok saját termelésű készletei viszont 8, a vásárolt készletek pedig 10 százalékkal nőttek. Az átlagosan 8-9 százalékos készletnövekedés okai összetettek: a vállalatok év elején az 1987-ben megcsappant készleteiket töltötték fel, majd egy 1989. évi szerény mértékű élénkülésre, termelésbővülésre számítva készleteztek. Emellett saját gyártmányaink értékesítését is visszatartották, s így részben az inflációt gerjesztették (vagy eleve a gyorsuló inflációra készültek fel), részben eladhatatlannak bizonyuló termékeik tömege nőtt meg. A készletállomány-növekedés finanszírozásának forrása egyértelműen a vállalatok egymás közötti tartozásainak drámai mértékű megnövekedése volt, hiszen mintegy kétszeresére nőtt a vállalatok egymás közötti eladósodása. Különösen figyelemre méltó, hogy a szerkezetátalakítás szempontjából legkiélezettebb helyzetbe került vas- és acélkohászatban, gépiparban és könnyűiparban szaporodott meg a vevők és szállítók egymással szembeni tartozása, és az is figyelemre méltó, hogy ezeket az ágazatokat erőteljesen sújtotta a forgóeszközhitelek szűkítése. Ugyanakkor ezek az ágazatok éltek a legnagyobb arányban a váltófizetés eszközével. Mindez együttesen arra utal, hogy a vállalatok a banki fenyegetés hatására a gyengébb ellenállás irányába haladtak: egyrészt fiktív váltóműveleteket bonyolítottak le, másrészt a fizetési késedelmek növelésének útját választották. A beruházási tevékenység 1988-ban azokban az ágazatokban (például a gépiparban), ahol a leginkább szükség lenne a termelőalapok megújulására, jelentősen visszaesett, miközben azokban az ágazatokban, ahol a termelőkapacitás bővítése nem látszik kifejezetten kívánatosnak, például a könnyűiparban, az építőanyag-ipar egyes területein, a bányászatban 1987-hez képest növekedtek. Az értékcsökkenés szerény mértékű elszámolása már önmagában is a folyó termelés finanszírozásának forrásául szolgál, de különösen igaz ez az összefüggés inflációs körülmények között. Ebben az esetben az értéküket vesztett állóeszközök pótlása csak akkor lenne lehetséges, ha az értékcsökkenési leírás összege az árszintváltozással összhangban megnőne. Minthogy azonban ez 1986 és 1988 között nem így volt, sőt ezzel ellentétesnek látszó folyamat bontakozott ki, a vagyoncsökkenés szolgál a termelés szintjének és a kívánt fogyasztási (bérnövekedési) szint fenntartásának a forrásául. Az értékcsökkenési leírás növekedésének szintje 2-3 százalékponttal marad el az ipari termelői árak szintjének növekedésétől. Ez gyakorlatilag annyit jelent, hogy a vállalatok gazdálkodási nehézségeiken a kölcsönös eladósodás mellett, vagyonuk folyamatos felélésével lettek úrrá. Ez a szinte észrevehetetlen folyamat vezet oda, hogy a nullára leírt állóeszközök állománya 1988-ban sem csökkent, hanem nőtt. Áltársaságok A vállalatok befektetéseinek állományán belül dinamikusan növekszik a részvényekbe való befektetés, amelynek a hátterében a társaságokká való átalakulás, illetve sokszor csak látszatátalakulás húzódik meg. Ez a magatartás azért figyelemre méltó, mert sajátos ellentmondást jelez. Nevezetesen azt, hogy bár a társasági formára való átállás éppen a vagyon gyarapítását ellenőrző tulajdonosi érdek megteremtését jelenti, az 1988-as vállalati gazdálkodásból az tűnik ki, hogy a vállalatok körében erősödik a késztetés arra, hogy folyó gazdálkodásuk zavarait, finanszírozási nehézségeiket és a veszteségesség elkerülését éppen hogy a társaságosítás révén elérhető vagyonátértékeléssel, adósságátváltással érjék el. Vagyis nem a vállalat kényszerül hatékonyabb gazdálkodásra, hanem ellenkezőleg, a „tulajdonossá tett” befektetőknek (például a bankoknak) kell elviselniük a szerkezet konzerválásának következményeit. A vállalatok befektetői magatartásának további különös megnyilvánulási módja, amikor erőteljes beruházási tevékenységet folytatnak annak érdekében, hogy az aktivált állóeszközök amortizációjából oldják meg olcsóbban a finanszírozási gondjaikat. A beruházások nyomán keletkező törlesztési és kamatfizetési kötelezettségek alól azonban egy korábbi beruházás révén keletkezett állóeszköz eladásával szabadulnak. Az így szerzett árbevétel egy részét újra a hitelkérelemhez szükséges saját erő igazolására fölhasználva, beruházási hitelszerzésre fordítják. A vállalatok egyébként is rugalmasan alkalmazkodnak a monetáris politika azon jellegzetességéhez, hogy a rövid lejáratú forgóeszközhiteleket szűkebben méri, mint a beruházási hiteleket. A vállalatok ezért beruházási hitelekből finanszírozzák rövid lejáratú forgóeszköz-szükségletüket, majd a beruházási hitelek törlesztéséhez állóeszközeik értékesítéséből, illetőleg annak amortizációjából szereznek pénzt. Ez tehát egy lassú, alig észrevehető, de folyamatos vagyonvesztést okoz, ami súlyosan veszélyezteti főképpen azoknak a vállalatoknak az 1989. évi gazdálkodását, amelyek részben a szocialista export visszaesése, részben az egyre kevésbé gazdaságos tőkés export miatt amúgy is kapacitáskihasználási gondokkal küszködnek, s emiatt a folyó működésük költségeit hitelekkel igyekeznek finanszírozni. (Például a textilipar, a ruházati ipar vagy a cipőipar vállalatai.) A vállalatok befektetői magatartásában tehát nyilvánvaló torz vonások mutatkoznak, amelyek viszont racionális várakozásokból, illetve a monetáris és a fiskális politika változásaira való racionális reakciókból erednek. Alig csődök Az is a múlt év sajátossága, hogy a finanszírozási feszültségek ellenére nem nőtt a csődbe jutott vállalatok száma — ide nem számítva a kisméretű vállalkozásokat, elsősorban kisszövetkezeteket és néhány leányvállalatot —, miközben dinamikusan folytatódott az állam szanálási tevékenysége. A Szanálási Alap javára az állami költségvetés tárgyalásakor megállapított előirányzatot többszörösen kiegészítve (lásd kötvény) rendezték többször is a szénbányászati vállalatok pénzügyi helyzetét, segítették meg egyes, a honvédelmi megrendelések csökkentése miatt nehéz helyzetbe került vállalatokat, tartották fönn az ország egyes területein a mezőgazdasági szövetkezetek tevékenységét és stabilizálták számos ipari nagyvállalat helyzetét. A kormány tehát a kinyilatkoztatásaival szemben, miszerint nem avatkozik visszamenőleges intézkedéseivel a vállalati gazdálkodás menetébe, meglehetős aktivitást mutat. Ez az aktivitás azonban a korábbi időszakhoz képest változást tükröz, mivel nem a generális, durva beavatkozások viszszamenőleges hatályú bevezetésében ölt testet, hanem egyes vállalati problémák rendezése érdekében a költségvetés eladósodásának növelésében. CSILLAG ISTVÁN A beruházások, a készletek, a vevő- és szállítóállomány és a forgóeszközök alakulása 1988-ban (Előző év :100%) , Beruházá- .JfjSÍL. Vásárolt Ve^°’ Szállítók Forgóesz-9 ___________________________________*°k késznek készletek (belföldi) @belföldi) Telek Bányászat 107 92 110 128 171 126 Villamos energia 99 93 115 117 77 1623 Kohászat 72 88 102 229 276 46 Gépipar 90 105 103 179 231 63 Építőanyag-ipar 233 129 112 174 194 99 Vegyipar 115 118 112 161 155 80 Könnyűipar 139 110 109 172 199 88 Egyéb ipar 855 130 1265 144 206 234 Élelmiszeripar 129 100 107 160 175 78 IPAR 108 105 107 170 194 75 ÉPÍTŐIPAR 63 126 109 173 181 106 MEZŐGAZDASÁG 104 110 110 155 175 96 POSTA, KÖZLEKEDÉS 122 133 106 175 182 48 KERESKEDELEM 99 102 110 169 151 92 ANYAGI ÁGAZATOK 110 108 109 167 175 82 NEM ANYAGI ÁGAZATOK 110 108 213 101 101 191 Összesen 110 108 112 108 109 83 Forrás: Gyorsjelentés, PM 1989. május Vagyonfelélés Sajátos helyzetet teremt az is, hogy azok az ágazatok, amelyekben a termelőkapacitások leépítése révén valósulhatna meg a szerkezetátalakítás, így például a kohászatban, a bányászatban vagy az élelmiszeriparban, újra amortizációt számolhattak el, azaz az 1988-ban megvalósított hatósági árintézkedések lehetővé tették, hogy az árakban az értékcsökkenési leírásra is teremtődjék forrás, ami fönntartotta ezeknek az ágazatoknak a beruházási tevékenységét. Ugyanakkor több ágazat azzal igyekezett csökkenteni veszteségét vagy a számára szükséges nyereségszintet elérni, hogy amortizációt nem, vagy nem az 1987. évihez hasonló mértékűt számolt el. Ha a 90-es években sem lesz Opel kocsim, biz’ isten nem Horváth Edére fogok haragudni. A magyar ipar közismert sztármenedzsere vagy vörös bárója — ízlése válogatja, ki milyen néven illeti — szóval Horváth Ede, a Rába vezérigazgatója azt nyilatkozta a minap, hogyha a kormány így folytatja, a Rába nem építi föl személygépkocsi-motorgyárát. Ha viszont nem épül meg a gyár, akkor ugye nem lesz mivel kifizetni annak az Opelnek a behozatalát, amibe olyan sokan közülünk tulajdononként szeretnének beülni. Akinek persze ma sincs pénze Opelre, s várhatóan a ’90-es években sem lesz, mosolyoghat az egészen, de talán kissé elhamarkodott ez a mosoly. Itt ugyanis egyáltalán nem az Opelról van szó, az csak az a hatásos példa, amire odafigyel a kedves olvasó, néző, hallgató. Ezt Horváth Ede valószínűleg kiválóan tudja. Neki azzal van a baja, hogy — szavaival élve — nálunk nem egyenlő szabályokkal kezelik a vállalatokat, egyiktől ugyanazért a tevékenységért — a rubelért eladott termékekért — adót fizettetnek, amiért a másik támogatást kap. S valóban ez így is van, hisz például a Rába 17 százalék termelési adót fizet, míg a kohászati vállalatok 88 százalékos támogatást kapnak. Teljesen megértem a Rába vezérigazgatójának indulatait. Az ő nézőpontjából valóban nem folyik más, minthogy — idézem szavait — „A mérlegből kinézik, melyik vállalatnak van pénze, s azt megadóztatják”. Ez azonban csak a felszín. Azt Horváth Ede is tudja, hogy a KGST-piacon az árak irreálisak, a gépipari termékért a partnernek nem ugyanazt az árut adják, mint kohászatiért, vagy éppen a legjobban támogatott élelmiszerért. Pontosan emiatt nem fair az árak és a támogatások összevetése. Ennyi erővel egy másik vállalat vezetője azzal érvelhetne, hogy ő egyáltalán nem is kap engedélyt szocialista exportra, míg a Rábának az több százmillió rubeles piac. Ha az állam például szigorítja a szocialista export pénzügyi feltételeit, s növeli az elvonásokat, azt azért is teszi, mert már fél év alatt összejött 800 millió rubeles áru- és szolgáltatástöbblet. Jó tudni, hogy az egyes vállalat megkapta a maga pénzét az exportért, de az ország e 800 millió rubel erejéig nem jutott semmilyen ellentételhez. Ez az összeg a ma érvényes árfolyamon több mint 20 milliárd forint árufedezet nélküli jövedelemkiáramlással egyenértékű, s egymagában megfelel az egész évre tervezett költségvetési hiánynak. A világ egyetlen kormánya sem nézhetné ezt tétlenül, de hogy pont azt a megoldást választaná, mint a miénk, az persze erősen vitatható. Ugyan a népi bölcselet is azt állítja, hogy mindig azt a lovat verik, amelyik húz, no de ilyen szekér azért nem jut messzire. És ez az a tapasztalati tény, amin érdemes elgondolkodni. A húzós ló esete a meseautóval A FIGYELŐ múlt heti számában Horváth Ede, a Rába vezérigazgatója a vállalatát sújtó állami elvonásokat tette felelőssé azért, ha a Rába nem kezdene hozzá a tervezett személygépkocsi-motorgyár építéséhez. A rádió Hírvilág című műsorában Gálik Mihály fűzött kommentárt a lapunkban megjelent interjúhoz, ezt az alábbiakban közöljük. A FIGYELŐ- szerkesztőség telefaxszáma: 322-990 5