Figyelő, 1990. július-december (34. évfolyam, 27-52. szám)
1990-07-05 / 27. szám
2 KEMÉNY POFONOK EGYETEME Biz isten, jó, hogy gazdasági életünk vezetői között megindult a mozgás. Hogy azok, akik eddig bársonyszékben ültek, most átkerültek az asztal másik oldalára — igaz legtöbbjüknek kevésbé kényelmes karosszék jutott. De legalább onnét más a kilátás. Mert mi volt eddig... Ha hivatali hatalmuknál fogva időnként döntéseket, jogszabályokat kellett hozniuk, hát megtették. S ha az élet úgy hozta, hát egy hét múlva változtathattak rajta. S ha még így se vált be, hát istenem, visszavonhatták, majd új jogszabályt fogalmazhattak, s hivatalban maradásuk sok-sok éve alatt mindezt megismételhették néhányszor. Most azonban a tehetségesebb minisztériumi és kormánytisztviselőkből menedzserek lettek — olyanok, akik ma a divatos vegyes vállalatok élén, de legalábbis elején állnak. Na és ugye itt is döntéseket kell hozniuk. A különbség az, hogy itt aztán nincs pardon! Ha ugyanis a döntés félresikerült, helyesbítésre, netán visszavonására nincs mód. Itt nem lehet hivatkozni felsőbb súgásokra, magasabb indítékokra. Az üzleti életben egy mutatószáma van a sikeres tevékenységnek — ez pedig a profit.4 mérhető, a minden kudarcot kimutató profit. Ha elmarad, ugrik a jó kis állás, a magas prémium, vagy az ezzel megegyező kitüntetés. Itt a gyakran tévedő, az álláspontjukat gyakorta változtató vezetők villámgyorsan eltűnnek a süllyesztőben, vagy legalábbis gyorsan új állás után nézhetnek. És van az üzleti életnek egy ennél még keményebb területe. Nevezetesen, ha valaki nem egy jónevű külföldi cég, hanem saját pénzét kockáztatja. Itt még nagyobb a tét. Ha ugyanis rossz a koncepció, helyesbítésre nincs mód — az üzlet befuccsol. A saját pénzét, kocsiját, házát kockáztató vállalkozó hamar megtanulja, milyen fontos is az átgondolt, felelősségteljes döntés. Néhány hónap alatt a „kemény pofonok” egyetemét kijárva volt vezetőink ma hitetlenkedve tekintenek vissza a valamikor törvényhozó énjükre, az időre, amikor majd’ minden cselekedetért — még a rosszakért is — csak vállveregetés járt. Mondom, örülök ennek a mozgásnak, hisz azok, akiknek nyilatkozatát, tetteit régen sokszor hitetlenkedve, kommentár nélkül kellett hallgatnom, figyelnem, most ugyanabból a szemszögből nézik a gazdasági folyamatokat, mint jómagam. A szeszipari vállalatok két csoportra oszthatók. Az egyik csoportban inkább előállítják a finomszeszt (bár ezek is felhasználói saját termelésük egy részének), a másikban felhasználják (döntően szeszes italokhoz). Az 1988. január 1-jével bevezetett adózási rendszer fogyasztási adóval kapcsolatos rendelkezéseit azonban mind a két csoport igen hátrányosnak ítéli, méghozzá nemcsak a saját, hanem a nemzetgazdaság szempontjaiból nézve is. A finomszeszt felhasználó, vásárló vállalatokat hasonló negatív hatások sújtják, mint a fűzfői Nitrokémiát. (FIGYELŐ, 1990/19. szám) A Budapesti Likőripari Vállalatnak (BULIV) például a termeléshez szükséges finomszesz alapanyagértékének 19-szeresét kell, ha átmenetileg is, a fogyasztási és a forgalmi adó kifizetése miatt finanszíroznia. A korábbi adózási rendszerhez képest a beszerzések éves pénzforgalma 8—9 milliárd forinttal nőtt, amiből a fogyasztási adó miatti összeg 7—7,5 milliárd forint. A BULIV ráadásul 1974 óta nem képes az önfinanszírozásra, ezért pénzforgalmát több száz millió forintos hitelállomány mellett, több bank igénybevételével 30 százalék fölötti kamatlábbal és emiatt 30—40 millió forintos kamatteherrel kell megoldania. Ez a fogyasztási adórendszer tehát, miközben a költségvetésnek nem többletbevétel, a vállala- SZESZADÓ soknak a finanszírozási nehézségek sorozatát, adminisztrációs többletterheket okoz és csupán a bankok számára eredményez többletjövedelmet. A fogyasztási adórendszer is hozzájárult a vállalatok egymás közötti eladósodásának — a nemzetgazdaságot már működésében veszélyeztető — káros folyamatához. De nemcsak a finomszeszt felhasználó vállalatok a kárvallottak, hanem az előállítók is: a Budapesti Szeszipari Vállalat (BUSZESZ) finom- és víztelenített szeszt szállít több jelentős vegyipari vállalatnak, amelyek ez év elején rövid idő alatt együttesen félmilliárd forintot meghaladó öszszegű tartozást halmoztak fel. Ez a teher egy közepes vállalat számára már mindenképpen elviselhetetlen, ezt nem lehet korszerű vezetéssel, modern termékszerkezettel ellensúlyozni. A helyzetért egyértelműen a fogyasztási adó vitatott rendszere a felelős. Adott esetben a két legnagyobb vegyipari vállalat tartozásából mindösszesen 18 millió forint a szállított ár értéke és több mint 280 millió forint tulajdonképpen a két cég adóhátraléka, amit a BUSZESZ a szabályoknak megfelelően befizetett a költségvetésbe, de a számlák ki nem egyenlítése miatt nem kapott vissza. Tekintettel arra, hogy a vevők az adó összegét az adóhatóságtól azt megelőzően igényelhetik viszsza, hogy a számlát kifizetnék, a vevő több hónapon keresztül az államnak járó fogyasztási adóból finanszírozhatja tevékenységét, ennek következtében működése látszólag zavarmentes. Az eladó viszont akaratán kívül támogatja vevőjét, miközben saját gazdálkodása akár az ellehetetlenülés szélére is kerülhet. A szesz termelőjének ilyen körülmények között nincs más lehetősége — egy bizonyos, ígérgetésekkel eltelt idő után —, mint a szállítás megtagadása. Ez évtől azonban már ez az eszköz sem túl hatásos, hiszen a pénzügyi kormányzat újabb lépése, a szesz vámtarifájának megváltoztatása azt eredményezi, hogy a felhasználó vállalatoknak előnyösebb konvertibilis importból behozni azt, ami itthon is beszerezhető. A fejlett gazdaságú országok mindenütt védik egyik legnagyobb „adótermelőjüket”, a szeszipart. Ezek az országok, szigorúan monopóliumellenes magatartásuk ellenére, a szeszgyártásban és felhasználásban általában fenntartották az állam monopóliumát, éppen a költségvetés érdekeit szem előtt tartva. Magyarországon sem volt a mostanihoz hasonló, a felhasználókat és a termelőket egyaránt hátrányosan érintő, ugyanakkor a költségvetésnek sem előnyösebb fogyasztásiadó-rendszere. FETTER ISTVÁN Szeszipari Egyesülés Dr. Magyar Gábornak a FIGYELŐ 1990/22. számában megjelent nyilatkozatához hozzászólva, főképp közgazdászként vizsgálom a jövő problémáit. A Kisgazdapárt szakértőjének nyilatkozatában alapvető problémának tartom, hogy elbizonytalanítja a szövetkezeti vezető és szakértő gárdát. A mezőgazdasághoz értő emberek átmenetinek tartott szervezeteire akarják bízni a földművelés 80 százalékát, amikor közismerten itt évekkel előbb kell befektetni, a technológiát eldönteni ahhoz, hogy később eredménye legyen. Nem látom a bérleti díj forrását. A mezőgazdaságban lekötött tőkére (földérték nélkül) 1989-ben 5 százalék nyereség képződött, földértékkel számolva ez 2-3 százalék (adózás előtt!). Ha a bérleti díjat a gazdálkodó jövedelméből kell elvenni, legyen az szövetkezet vagy magángazdálkodó, akkor a mezőgazdaság felvirágoztatására bizony nincs forrás. Szóba jöhet ugyan egy újabb áremelés. Lehet esetleg hivatkozni a hatékonyság javításának a szükségére. Az 1990. évi műtrágya-áremelkedéssel? Helyesen említi Magyar Gábor a földadót. Úgy gondolom, ez kevesebb nem lesz. Nem említi azonban például az illetéket, amelyet minden tulajdonosi váltás (öröklés, eladás esetén) bizonyosan ki fognak vetni, s ami ugyancsak többletterhet jelent a mezőgazdaságban. Teljesen elfogadhatatlannak tartom, hogy a vagyonrészt leegyszerűsítsük arra, ahol eddig a tag dolgozott, így a dolgozóknak a fele károsodna, mert a szövetkezetekben részben a politika által diktált okokból, részben a tagok foglalkoztatása érdekében olyan tevékenységek is folynak, TULAJDON ÉS HASZNÁLAT amelyek mindmáig önállóan nem éltek meg. A tevékenységek szimbiózisa adta az életképességet, az egész éves munkát. A farmgazdaságok elméletével kapcsolatban: mire a kívánt méretű farmgazdaságok kialakulnának, addig a föld több mint fele a pénzemberek tulajdonában lenne. Úgy érzem, mindketten azt gondoljuk, hogy kár lenne a mezőgazdasági termelés szervezetét önkényesen, feltételek nélkül átalakítani. Épp a magyar gyakorlat bizonyította a hatvanas-hetvenes években, a nagyüzemek erőltetésének szakszerűtlen voltát. Azt a feltételezést azonban, hogy a mezőgazdaságba saját elhatározásból vagy a munkanélküliség miatt tömegesen térjenek vissza azok, akik valamikor eltávolodtak és most kezdjenek el farmerkodni, kifejezetten veszélyesnek tartom. A mezőgazdasági szakma mértéktelen leértékelése ha azt feltételezzük, hogy ehhez mindenki ért. Vétkes dolog lenne jóhiszemű embereket kitenni annak, hogy a vegyszerek, fajták, technológiák alapos ismerete nélkül vállalják azt a kockázatot, hogy vagy sikerül nekik, vagy sem. A magyar mezőgazdasági termékek versenyképességének elemi feltétele lenne a költségszint tartása, netán csökkentése. Bár bizonyos mértékben termékenként differenciáltan számíthatunk az élőmunkaigény növekedésére, a korszerű eljárások azonban feltételezik a technika használatát, esetenként további növelését. Nem kérdés azonban, hogy ha a cél a családi kis- és középgazdaságok térhódítása, akkor a tőke lekötési igénye, ennek költség- és eszközmegújítási igénye is emelkedik. Példának tekinthetjük egyebek közt Olaszországot, ahol ötszörös, Hollandiát, ahol hatszoros traktorkapacitás állt rendelkezésre egy hektár megművelésére, mint a mai magyar mezőgazdaságban. Igaz ennek elhasználódása lényegesen lassúbb, és a tulajdonosi érdekeltséggel lényeges javulás lenne elérhető. Az egységnyi gépkapacitás megvásárlása a hazai árszínvonal miatt relatíve biztosan többe kerül. Ennek azonban csak egyik oldala, hogy az európai piacokon versenyképes lesz-e az így kialakuló költségszint. Fő kérdés azonban, képes-e erre a hatalmas beruházásra a magyar farmer? Még ha meghiteleznék is részére, akkor is csak generációkon keresztül lehetne mindezt kigazdálkodni. Bizonyos, hogy a szövetkezeteken belüli érdekeltség fokozásával, a hozzá kapcsolódó vállalkozásokkal van még lehetőség a költségek csökkentésére, de a sokszor szóvá tett adminisztráció mérséklése nem elsősorban a gazdálkodón múlik. Egy dolog a mezőgazdasági termelésben a tulajdonviszonyok helyzete, a másik dolog a földhasználat. Vannak Európában olyan államok, ahol a tulajdon és használat jobban, vannak ahol kevésbé kapcsolódik össze. A mezőgazdasági tulajdoni szerkezet racionális átalakításának az tűnik, ha a tulajdonviszonyok induláskor a használathoz kapcsolódnak. Tehát a földtulajdont az kapja, vagy az szerezze meg, aki a földet műveli. HORVÁTH GÁBOR titkár Mezőgazdasági Szövetkezők és Termelők Országos Szövetsége FÓRUM GAZDASÁGPOLITIKAI HETILAP Főszerkesztő: dr. Varga György Helyettesei: dr. Follinus János, Vértes Csaba Olvasószerkesztő: Varga András Műszaki vezető: Tóth Attila Tervezőszerkesztők: Dávid Gábor, Paczkó János, Toman János Grafika: Gerse László Dokumentáció: Kápolnai Györgyné Titkárságvezető: Kiss Jánosné Munkatársak: Fórum: Steiger Ödön Súlypont: dr. Karsai Gábor Hétközben: Meixner Zoltán Társadalom: Bertalanfy Judit, Fricz Tamás Magyar gazdaság: dr. Becsky Róbert, Eller Erzsébet, Hajnóczy Árpád, dr. Sebők Emília Vállalkozók , vállalkozások és Tőzsdevilág: Gallai Andrea Mezőgazdaság: dr. Bonyhádi Péter Pénz- és tőkepiac: Garamvölgyi István Nemzetközi gazdaság: Gömöri Endre, dr. Wiesel Iván Fintor: Föld S. Péter A szerkesztőség címe: Budapest V., Alkotmány u. 10. Levélcím: Budapest, Pf. 18. 1355. Telex: 22-66-13. Telefax: 132-2990. Titkársági telefon: 112-7664. Munkatársak: 111-2014, 111-7064, 131-1302, 111-7201, 111-9664, 131-1564. ❖ Szedés és nyomdai előkészítés: Figyelő szerkesztősége Textline 5 rendszerrel CCS Hamburg Nyomás: Interprint Kft. Budapest Nyomdavezető: Strasser Gábor HU ISSN 0015—086 X. Index: 25 283 Papír: FINNPAP, Helsinki ❖ ❖❖ Hirdetések: Hírlapkiadó Vállalat hirdetési osztálya Telefon: 138-2399/503 ❖ ❖❖ Kiadja a Hírlapkiadó Vállalat Budapest VIII., Blaha Lujza tér 3. Telefon: 138-2399, 138-4300 Felelős kiadó: Vágner Ferenc vezérigazgató Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető bármely postahivatalnál, a hírlapkézbesítőknél és a Hírlap-előfizetési és Lapellátási Irodánál (HELIR), Budapest XIII., Lehel u. 10/A 1900, közvetlen befizetéssel, postautalványon, illetve átutalással a HELIR 215—96162 pénzforgalmi jelzőszámra. Külföldi terjesztés: Kultúra Külkereskedelmi Vállalat, Budapest I., Fő u. 32. Előfizetési díj: egy évre 1020 forint. ❖ •· ❖ A szerkesztőség fenntartja a jogot, hogy a beküldött leveleket rövidítve közölje. Kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. A Figyelőben megjelent írások másodközlésével kapcsolatban minden jogot fenntartunk. ❖ ❖ ❖ SÜRGŐS HIRDETÉSEIT, ÜZLETI KÖZLEMÉNYEIT AZONNAL KÖZZÉTESSZÜK! HÍVJA A FIGYELŐ SZERKESZTŐSÉGÉT, ILLETVE A HÍRLAPKIADÓ HIRDETÉSI OSZTÁLYÁT! 1990. JÚLIUS 5.