Film Színház Irodalom, 1941. július-december (4. évfolyam, 27-52. szám)
1941-11-21 / 47. szám
APÁM Aradon születtem, 1902-ben. Abban a városban, amely olyan sok kitűnő színészt adott a magyar színpadoknak, mint példáud Gál Gyulát, Mály Gézát, Rajnay Gábort, Uray Tivadart ... Édesapám, Jermann Pál, az Arad vármegyei Gazdasági Egyesület pénztárnoka volt. Amikor megszülettem, apám ötven három, anyám tizenhétéves volt. Hárman voltunk testvérek: Pali, Imre, Laci. Apámnak egyetlen nagy szenvedélye a lepkegyűjtés volt és gyönyörű gyűjteményét most a szombathelyi múzeum őrzi, aJermann-szobában. Négyesben sétálgattunk a város környékén és amelyikünk szép lepkét fogott, kapott az apánktól egy »hatost«. Nagy pénz volt az annak idején. Persze, lepkehálóval jártunk egész nap és ahányan voltunk, annyifelé szaladtunk, hogy megdolgozzunk a hatosért. Az én lepkehálóm, úgy emlékszem, mintha ma volna, nagyon megtetszett egy bikának, amely nem volt test, akkorát lökött rajtam, hogy másfél métert röpültem és csak a kondásnak köszönhető, hogy ma ép testtel szolgálhatom a színészetet. Reálba jártam, ahol is Bakos Ákos főtisztelendő úr (jelenleg a »Pest« főszerkesztője), vallástanárom többször tettlegesen kényszerített a katekizmus tanulmányozására. CSENDŐRI FEDEZET ALATT Anyám vasutast akart nevelni belőlem és az a tény, hogy nem tartom a tárcsát most valamely vidéki állomáson, csak a »Nordist« filmnek köszönhető. Sokat jártam moziba és nem hallgattam édesanyámra, aki azt állította, horrú vasutasnak lenni a legszebb dolog a világon, mert szép, nyugdíjas állás. Megszöktem hazulról és mint gyerek, kimentem a román frontra. A postát hordtam ki a babáknak. Kilenc hónap múlva megtaláltak és csendőri fedezettel szállítottak haza. A RÁKÓCZI-ÚTON Nem akartam vasutas lenni! Aradról Budapestre szöktem egy tehervonaton, fűzfakosárban voltak a holmijaim. Amint kiszálltam a Keleti-pályaudvaron, nekiindultam az első utcának. A Rákóczi-útnak. Megálltam az első nagy mozinál és azon tűnődtem, hogyan lehetnék igen gyorsan filmszínész. A mozi az »Uránia“ volt. Néztem a homlokzatát és észrevettem a feliratot: „Színművészeti Akadémia." Bementem a kapun és a lépcsőn találkoztam egy jóságos arcú, kedves úrral. Megkérdeztem tőle, hogyan lehetne ide beiratkozni ? Végignézett rajtam, kifaggatott, aztán megmondta, hogy tanuljak be egy verset és menjek fel délután három órakor az irodába, jelentkezhetem felvételre. Valamelyik múzeumkörúti antikváriumban megvettem Petőfi összes költeményeinek egy rongyos kötetét, mert nem tudtam egy verset sem emlékezetből és három óráig, úgy-ahogy, megtanultam a „Falu végén kurta kocsma''' című verset. Később aztán felmentem és legnagyobb Egy szép vígszínház! emlék. Maugham »Szent láng« című darabjában: Makay Margit (mögötte én, frakkban), Varsányi Irén és Vértess Lajos meglepetésemre a lépcsőházban látott urat pillantottam meg a vizsgáztató bizottság sorában. Egymásra kacsintottunk, mint „régi“ cinkosok és mikor rám került a sor, elmondtam a verset, azaz csak két strófáját, mert máris felvettek. A lépcsőházi úriember Pethes Imre volt. KIRÚGNAK... 1 011 év múlva lerúgtak a Színművészeti Akadémiáról, mint tehetségtelent. Pethes Imre vigasztalt: — Ha sokat tanulsz és olvasol, fiam, jó színész lesz belőled!... Ezzel az útravalóval kezdtem meg a tanulást az Országos Színész Egyesület iskolájában. Nagy nyomorban voltam .. . Az »Aranyember« vizsgaelőadása után a Renaissance-színház igazgatója szerződtetett tagjának. Az igazgató: Csúfos Gyula volt. Két évig dolgoztam nála, közben »hétevő« voltam, mindennap másutt ebédeltem. Néha Budafokról a Visegrádi utcáig gyalogoltam egy ebédért, esőben. Persze, meg akartam hálálni a jó kosztot egy szakácsnőnek és egy napon jegyet kértem a színház főtitkárától, hogy a szakácsnénak adjam. Az asszony eljött és nem kapott jegyet. Ezt, persze, számonkértem a főtitkártól, aki valami olyasfélét mondott, hogy nem ér rá mindenféle alakokkal és potyajegyekkel törődni. Letéptem a telefont és azzal ütögettem a fejét. Másnap már nem voltam a színház tagja. Családi körben a szüleimmel és két öcsémmel... A három Jermann-srác,« Laci, Imre és Pali Vidéken, mint főbonviván... 1927-ben, a szegedi színház színpadán, a két primadonnával A pesti színész... Olvasópróba a Magyar Színházban: Somlay Artúr, Z. Molnár László, Tőkés Anna, Kiss Ferenc (mögötte én) és Vágó Béla főrendező VIDÉK Vidékre kerültem, először Faragó Sándor székesfehérvári társulatához, ahol három évig több volt a babér, mint a gázsi. Később Kispesten kerestek egy mindenre elszánt embert, aki a kórust fújja, de, ha kell, apa-, sőt anyaszerepeket is játszik. Itt látott meg Tarnay Ernő, aki akkor szervezte a Szegedi Városi Színházat és szerelmeszínésznek szerződtetett. Kopaszon érkeztem meg Szegedébe és Tarnay kétségbeesett ábrázattal fogadott. Kínjában, amíg kinő a hajam,a hetvenötéves Ankerschhmidtet osztotta rám a szerelmesszínészre, az »Új földesúr«-ban. Az előadást megnézte Faludi Jenő és Sándor, a Magyar Színház két igazgatója. Azonnal szerződtettek. Később két évig a Belvárosi Színházban játszottam, majd tánckomikus lettem a Fővárosi Operettszínházban, ahonnan a Vígszínház szerződtetett. Jób Dániel atyai kezébe kerültem, aki emberien és nemesen tanított, hogy nyugodt lélekkel átadhasson a Nemzeti Színháznak. HIVATÁS ÉS ÚRI PASSZIÓ Hét éve vagyok a Nemzeti Színház tagja és mindig előttem lebeg Pethes Imre képe, ma is hallom régi tanácsát, amely mindig visszacseng a lelkemben. Rengeteg szerepet játszottam és ötvenhárom film főszerepében léptem fel. Mindig arra gondolok, milyen szép dolog lefeküdni vasárnap délután egy méhesben, diólevéllel kirakott nyugágyra és virágárjegyzékeket olvasni. . . Sokan kérdezték már tőlem, hogyan osztom be a napomat, hogy mindenre van időm? Csak azt válaszolhatom, hogy amit az ember kedvvel csinál, arra mindig van ideje. Az én életemben a színészet nemcsak hivatás, nemcsak mesterség, hanem úri passzió is. Nekem az a szenvedélyem, hogy színész vagyok.