Film Színház Irodalom, 1941. július-december (4. évfolyam, 27-52. szám)
1941-11-28 / 48. szám
Az erdélyi nyereménykötvény, értékpapír és sorsjegy. Azonkívül, hogy kamatozik, nyerni is lehet vele. A forgalombahozatalával járó haszon pedig Erdélyé. Hóna alá kell nyúlni a nemes és bájos földnek, amelynek magyarsága a közel negyedszázados román impérium alatt fájdalmasan elszegényedett. Természetes, hogy ez történt vele, húsz esztendőn keresztül olyan kormányzat adminisztált az országrészben, amelynek — enyhén szólva — nem volt szívügye, hogy a magyarság anyagilag gyarapodjék. A magyark kicseppentek minden állami pozícióból, elveszítették legtöbb munkalehetőségüket, elfolyt vérük a mértéktelenül kiszabott és irgalmatlanul behajtott adókban. Az uraknak a földjét vették el, a polgároknak a fizetését, a parasztnak a tehenét. Ez természetszerű folyamat volt, velejárt a dologgal, nincs olyan nép, amelyik ne élne az alkalommal, ha megtollasodhat egy másik nép rovására. Ha visszagondolok rá, elfog a büszkeség, hogy mily előkelően, szinte titokban történt ez az elszegényedés. A mágnások, akiktől tízezer holdakat vettek el, nem kaptak idegbajt, hanem mind hozzáfogott valamihez. Az egyik fakereskedő lett, a másik teaügynök, a harmadik autójavító műhelyt nyitott. Amelyiknek maradt valami kis földje, kitalálta, hogyan lehet sokat termelni kicsinyke földön. A polgárság összehúzta a bagariát. Iparokat tanultak ki, boltot nyitottak. Elkényeztetett úrikisasszonyok keserves hivatalokat vállaltak, magyar pénzre átszámítva, havi ötven-hatvan pengőkét. A székely paraszt pedig, akit agyonnyomott az adó, megmutatta, hogyan lehet élni ngyonnyomottan is. Enni, megmaradni és talpraállani, amikor a föltámadás trombitái megszólaltak. A magyarországi vendég, aki rövid látogatóba érkezett Erdélybe, sokszor nem is vette észre ezt a nagy szegénységet. Az erdélyiek megtraktálták, szopómalacot és vargabélest kapott ebédre, a pecsenye mellé küküllői bort és a bor mellé erdélyi anekdotákat. Honnan tudhatta, hogy a lakoma, a házigazda aranyórájából került ki, esetleg nem is az aranyórából, hanem abból, hogy eladták az óráról szóló zálogcédulát. Ezért a lesoványodott, bűbájos tündérvilágért van az erdélyi nyereménykötvény. Kiköltekezett népéért, leromlott földjéért. Kell a pénz vetőmagra, állatra, elpusztult népjóléti intézmények felfrissítésére, házépítésre és útépítésre. Főleg útépítésre. Mert cudarul elzüllöttek az erdélyi útviszonyok, különösen arra, ahol a vidék nem esett bele valami Bukarest felé vezető relációba. Nekem még soha, semmiféle értékpapírom nem volt. Nem is lehetett, miután a pénzem mindig csak a legközelebbi hétre, vagy legföljebb a legközelebbi két hétre volt elég. És ez a helyzet most sem változott, sőt anyagi alapom jelenleg még ingoványosabb. De hogyha véletlenül kutyán nyernék, vagy örökölnék, vagy valami más csoda folytán pénzhez jutnék, megfogadtam magamnak, hogy ebből az erdélyi kötvényből vásárolnék egy-két marokra valót. Nemcsak azért, mert én is Erdélyben születtem és szeretem azt a földet az emberekkel együtt, akik ottan teremnek. Hanem azért is, meg tudom, érzem, hogy Erdélynek szerencsés csillaga van. Legyőzhetetlen babonám, hogy előbb-utóbb mindenkit ér valami szerencse, akinek a fiókjában van ebből az értékpapírból. Nem azt állítom, hogy mindenkinek kihúzzák a sorsjegyét. De hiszen másféle jutalom is van, nemcsak a pénz. Egy csók, egy kézszorítás, valami betegség elmaradása. Majd ki fogja találni a furfangos és gavallér Erdély, hogyan fizessen a barátainak. „TITKOS ERŐK DOLGOZNAK BENNEM!“ — MONDJA A 80 ÉVES SAUER KEGYELMES ÚR Egy fekete prémkucsmás, sovány, jó melegen öltözött apó sétál a Dunakorzó néptelen hosszában, fázósan húzza össze nyakán bundájának gallérját. Mellette egy láthatólag sok évtizeddel, talán egy egész emberöltővel fiatalabb hölgy, aki úgy vigyáz az öregúrra, mint a szeme fényére. Sauer Emil és felesége, Angelica Morales. A zseniális zongoratitán selymes, hófehér haja (csak oldalt nőtt művésziesen, középen már kopasz és a kucsma eltakarja) kilátszik a tolsztoji fejfedő alól s az avatatlan szemlélő, ha nemi nézné a nadrgáját, — békés öreg grófnőnek gondolná a világnak ezt a legnemesebb tehetségű muzsikáját. Figyeltük az ebédnél a dunaparti divatos kávéházban. Olyan elegáns és tiszta, mint egy havas táj; keze, amellyel olyan felejthetetlenül interpretálja Chopin és Liszt csodálatos muzsikáját, finom, erezett, erős művészkéz, hosszú ujjaival... mintha elefántcsontból lenne... Nyolcvanéves ez a kéz és egy cseppet sem remeg. Sőt: dübörög és énekel alatta a zongora, amely mellett több, mint hetven év óta ül, mint a billentyűk uralkodója. És birodalmának jogarját magától Liszt Ferenctől vette át Weimarban, 1884-ben... 1.) »Szerelmi álom* eljátszása után lázban égtek a női szemek legutóbb a Vigadóban. A nyolcvanéves Sauer ekkor húszéves volt! Kegyelmes úrnak szólítják. 1917-ben lovag lett, egy évvel később pedig szász királyi titkos tanácsos. Mint annyian, mi is azt kérdeztük az ősz mestertől, honnan veszi azt az erőt és muemotechnikát, amit nagy s nehéz hangversenyein láttunk. — Ő... mikor a zongorához ülök, — válaszolta — úgy érzem, titkos isteni erők dolgoznak bennem!... Angelica Morales-szal kötött házasságából egy gyermeke született a nagy művésznek, de mint halljuk, a tavasszal újabb családi boldogság fog beköszönteni hozzájuk ...