Film Színház Irodalom, 1942. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)

1942-03-20 / 12. szám

A premieren történt nézeteltérés ok az volt, hogy szomszédom kezében k hívó arroganciával sustorgott és zö­­­jött a színlap. Egy darabig tűrten azután megkérdeztem tőle: »De kér­lek, mit zörögsz folyton? A színészekt ismerjük. Mit keresel olyan lázasan , zajosan?* Mire ő így felelt: »Kereset a­­ főszere­pl­őt! A főszerepl ugyanis nem fordul elő a szír lapon...“ Ebben aztán igazat is ad­­am­ neki és megbékültem, mert Bi­rabeau új víg­játékában, amely már a Vígszínházban akarja meg­­vidámítani a közönséget (A címe: »Kit szeretek?), igazán nem a fiatal férj, sem a saját füllentésének hínárjában ver­gődő asszonyka, még kevésbé a gaz kékszakállú csábítóvá kinevezett jámbor magán­mérnök a főszereplő, hanem maga­­ a hazugság! A hazugság, amelyet a fiatal­asszony jámbor ügyetlenség­gel, együgyű és átlátszó gyermekes mesterkedéssel talál ki, de úgy jár vele, mint a bűvészinas a gazdája lom­bikjával, amelyből kiszaba­dította a titokzatos szelleme­ket, a szellemek pedig nem voltak hajlandók többé a lombikba visszasétálni. A hazugság elkezd nőni, óriás­sá lesz, uralkodik a színpa­don, legyőzi az összes szerep­lőket és vasmarkában vergő­dik az is, aki őt — kimondta: az ikernővér, aki azért talál­ta ki ezt az együgyűséget, hogy neki szeretője van, aki elhagyta, mert — meg akar­ja vigasztalni ikerfivérét. Az ikerfivért ugyanis valóban elhagyja a felesége. Az ötlet nem rossz, van benne lélektani finomság is. Az író azt akarja meg­mondani, hogy saját gyötrő bánatun­kat el tudjuk felejteni, ha egy nagyon szeretett lénynek hasonló bánata van és azt kell vigasztalni, vagy annak a dolgát rendbehozni. Az ikerfivér az­tán rendbe hozza­ ikerhúgának ügyét, ugyanúgy Istenigazában: ráfogja egyik barátjára, hogy ő az elvetemült csábító, összeboronálja őket, valóság­gal egymás karjába erőszakol fel, hogy a végén­­ a hazugság legyen a győz­tes: a fiatalasszony és a botcsinálta Don Juan csakugyan egymásba szeretnek! Fanyar, kesernyés té­telt akar igazolni Birabeau: azt, hogy a hazugság milyen­­ komoly dolog. Nem enged magával játszani... Képes még arra is, hogy át­változik valóság­g­á. Birabeau szatíráját jellemzi, hogy az ostoba ikerfivér, aki valósággal a kerítő szerepét játssza eb­ben az ügyben, a végén az ellen­kező végletbe esik és gyűlölni kezdi a húgát, mert az elvette tőle a női nembe vetett minden bizalmát. De azért minden jó, ha jó a vége. A ket­tős házasságtörési ügy a harmadik fel­vonás utolsó jelenetéig alapos kozme­tikai műtéten étált át, mindenkiről ki­derül, hogy hótiszta, a férjhez vissza­tér a felesége, akinek nincs is mit megbocsátani, sze­génykének, mert csak utazott a gyorsvonaton, tour-retour! — a mérnök pedig csaló az anyakönyvvezető szobáján keresztül várja segéylakásá­­ra a saját hazugságának va­rázsától elkábult asszonyát... Jó átlagmunka ez, a francia víg­játékszerkesztés iskola­példája, tele olyan frivol­ság­gal, amely­­ az erkölccsel kacérkodik. Kissé hosszadal­masak és unalmasak az elő­készületek, de azután akad néhány mulatságos helyzet, elmés mondat, finoman ki­élezett dialógus és némi filo­zófia. A legvégén Bira­beau megadja az erkölcs­nek is, ami — szerinte! — az erkölcsé, mindenki elhiszi a színpadon mindenkiről, hogy ártatlan és hogy semmi sem történt, csak éppen — mi nem hisszük el... Ajtay Andor tökéletes életteljesség­gel ábrázolja a csábítót, aki­nek fogalma nincsen arról, hogy mibe került bele, mit­­­­ akarnak tőle, azután megadja magát a sorsának, belezökken a szerep­be, amelyet el kell játszania és a végén annyira, de annyira beleéli magát, hogy a szerepből­­ valóság lesz... F­ény­es Alice kitűnő rutinjával játssza a szeretésből, hazudozó fiatal­asszonyt, Mihályi Ernő pompás jellemző erővel elevenít meg egy kitűnő inasfigurát. Szilassy kellemes egyé­nisége a vígszínházi stílust egész ele­­ganciájával képviseli. Ladomersz­ky Marg­it, Dénes és egy kis szerep­ben Lontay igen jó. Valóságos film­sikere van Tolnay Klárinak, akiről pompás keskenyfilmet vetítenek a ki­tűnő Marxton—Mérey-géppel. Hor­váth Árpád rendezése kifogástalan, B­ó­kay János fordítása könnyed és hajlékony, Neogrády Miklós szim­patikus színpadképe pedig igen szép. Balassa Imre Maurice (Ajtay Andor): »Hát Vegye­­ másul, hogy igenis, szeretem.. (Ezt F coisenak (Fényes Alice-nak) mondja­­ mama (Ladom­erszky Margit): ’•»Hen­­j kiette ... elment az eszed? .. Jaj, csak le tan­tifedd a kagylót!... Inkább nem szólok semmit« .*• A~k­étségbeesetten telefonáló mama mögött­­­ látható Francoise (Fényes Alice) és férje -is (Dénes György) Francois (Szilassy László): »Mondd meg, ki volt a csábító ... a gazfickó..(Francois ezt ikertes vérétől kérdi.) Fölöttük mosolyog Francois hűtlen feleségének, Henriettének arcképe. (Tolnay Klári). De Tolnay Klári a valóságban nem jelenik színpadon .. Kdr!.. ."

Next