Film Színház Irodalom, 1942. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)
1942-03-20 / 12. szám
A premieren történt nézeteltérés ok az volt, hogy szomszédom kezében k hívó arroganciával sustorgott és zöjött a színlap. Egy darabig tűrten azután megkérdeztem tőle: »De kérlek, mit zörögsz folyton? A színészekt ismerjük. Mit keresel olyan lázasan , zajosan?* Mire ő így felelt: »Kereset a főszereplőt! A főszerepl ugyanis nem fordul elő a szír lapon...“ Ebben aztán igazat is adam neki és megbékültem, mert Birabeau új vígjátékában, amely már a Vígszínházban akarja megvidámítani a közönséget (A címe: »Kit szeretek?), igazán nem a fiatal férj, sem a saját füllentésének hínárjában vergődő asszonyka, még kevésbé a gaz kékszakállú csábítóvá kinevezett jámbor magánmérnök a főszereplő, hanem maga a hazugság! A hazugság, amelyet a fiatalasszony jámbor ügyetlenséggel, együgyű és átlátszó gyermekes mesterkedéssel talál ki, de úgy jár vele, mint a bűvészinas a gazdája lombikjával, amelyből kiszabadította a titokzatos szellemeket, a szellemek pedig nem voltak hajlandók többé a lombikba visszasétálni. A hazugság elkezd nőni, óriássá lesz, uralkodik a színpadon, legyőzi az összes szereplőket és vasmarkában vergődik az is, aki őt — kimondta: az ikernővér, aki azért találta ki ezt az együgyűséget, hogy neki szeretője van, aki elhagyta, mert — meg akarja vigasztalni ikerfivérét. Az ikerfivért ugyanis valóban elhagyja a felesége. Az ötlet nem rossz, van benne lélektani finomság is. Az író azt akarja megmondani, hogy saját gyötrő bánatunkat el tudjuk felejteni, ha egy nagyon szeretett lénynek hasonló bánata van és azt kell vigasztalni, vagy annak a dolgát rendbehozni. Az ikerfivér aztán rendbe hozza ikerhúgának ügyét, ugyanúgy Istenigazában: ráfogja egyik barátjára, hogy ő az elvetemült csábító, összeboronálja őket, valósággal egymás karjába erőszakol fel, hogy a végén a hazugság legyen a győztes: a fiatalasszony és a botcsinálta Don Juan csakugyan egymásba szeretnek! Fanyar, kesernyés tételt akar igazolni Birabeau: azt, hogy a hazugság milyen komoly dolog. Nem enged magával játszani... Képes még arra is, hogy átváltozik valósággá. Birabeau szatíráját jellemzi, hogy az ostoba ikerfivér, aki valósággal a kerítő szerepét játssza ebben az ügyben, a végén az ellenkező végletbe esik és gyűlölni kezdi a húgát, mert az elvette tőle a női nembe vetett minden bizalmát. De azért minden jó, ha jó a vége. A kettős házasságtörési ügy a harmadik felvonás utolsó jelenetéig alapos kozmetikai műtéten étált át, mindenkiről kiderül, hogy hótiszta, a férjhez visszatér a felesége, akinek nincs is mit megbocsátani, szegénykének, mert csak utazott a gyorsvonaton, tour-retour! — a mérnök pedig csaló az anyakönyvvezető szobáján keresztül várja segéylakására a saját hazugságának varázsától elkábult asszonyát... Jó átlagmunka ez, a francia vígjátékszerkesztés iskolapéldája, tele olyan frivolsággal, amely az erkölccsel kacérkodik. Kissé hosszadalmasak és unalmasak az előkészületek, de azután akad néhány mulatságos helyzet, elmés mondat, finoman kiélezett dialógus és némi filozófia. A legvégén Birabeau megadja az erkölcsnek is, ami — szerinte! — az erkölcsé, mindenki elhiszi a színpadon mindenkiről, hogy ártatlan és hogy semmi sem történt, csak éppen — mi nem hisszük el... Ajtay Andor tökéletes életteljességgel ábrázolja a csábítót, akinek fogalma nincsen arról, hogy mibe került bele, mit akarnak tőle, azután megadja magát a sorsának, belezökken a szerepbe, amelyet el kell játszania és a végén annyira, de annyira beleéli magát, hogy a szerepből valóság lesz... Fényes Alice kitűnő rutinjával játssza a szeretésből, hazudozó fiatalasszonyt, Mihályi Ernő pompás jellemző erővel elevenít meg egy kitűnő inasfigurát. Szilassy kellemes egyénisége a vígszínházi stílust egész eleganciájával képviseli. Ladomerszky Margit, Dénes és egy kis szerepben Lontay igen jó. Valóságos filmsikere van Tolnay Klárinak, akiről pompás keskenyfilmet vetítenek a kitűnő Marxton—Mérey-géppel. Horváth Árpád rendezése kifogástalan, Bókay János fordítása könnyed és hajlékony, Neogrády Miklós szimpatikus színpadképe pedig igen szép. Balassa Imre Maurice (Ajtay Andor): »Hát Vegye másul, hogy igenis, szeretem.. (Ezt F coisenak (Fényes Alice-nak) mondja mama (Ladomerszky Margit): ’•»Henj kiette ... elment az eszed? .. Jaj, csak le tantifedd a kagylót!... Inkább nem szólok semmit« .*• A~kétségbeesetten telefonáló mama mögött látható Francoise (Fényes Alice) és férje -is (Dénes György) Francois (Szilassy László): »Mondd meg, ki volt a csábító ... a gazfickó..(Francois ezt ikertes vérétől kérdi.) Fölöttük mosolyog Francois hűtlen feleségének, Henriettének arcképe. (Tolnay Klári). De Tolnay Klári a valóságban nem jelenik színpadon .. Kdr!.. ."