Film Színház Irodalom, 1942. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)

1942-03-20 / 12. szám

A MAGYAR OTTHONT A MAGYAR HÁZ 11 PÁR TERMÉKEIVEL DÍSZÍTSÜK Magyar háziipari és la­kásberendezési osztályunk a II. emeleten gazdag vá­lasztékkal rendelkezik. Okvetlen nézze meg ÁLLANDÓ KÉPZŐMŰVÉSZETI BEMUTATÓNKAT a III. emeleten. Neves kiál­lítóművészek festményei, rajzai és szobrai igen­­. Vevőink körében a legna­gyobb érdeklődést keltik. HUNYADY SÁNDOR A MARGITSZIGETRŐL Valaki így szólt hozzám: — Hát már szép idő lenne, amikor az ember sütkérezhet a Dunaparton vagy kimehet a Margitszigetre!... Közbevágtam: — Ami azt illeti, a Margitszigetre most is nyugodtan ki­mehet. Nincs olyan pocsék időjárás, amely tönkretehetné a hely varázsát! Ez így is van! Tudom. Régi szakértője vagyok a Margitsziget­nek. Éltem ott, amikor még Hamupipőke volt. És azóta is elég sokat laktam odakint, amióta föl van öltöztetve királykisasz­­szonynak. Sőt, egyszer egy teljes évig rab voltam a Margitszigeten. Kö­zönséges rab, csak foglart engedelemmel jöhettem be a városba. Ez úgy történt, hogy az inflációs évek elején nem volt sem állásom, sem lakásom. Kárpáti Aurél, aki akkor a Margitszige­ten lakott, megsajnált és átmeneti szállás gyanánt, megkínált a díványával. Később ő beköltözött a városba, én pedig kint maradtam a Szigeten, s borzasztó piciny szobám volt a Kis szediő földszintjén. Olyan kicsinyke, hogy nem is állt arányban azokkal ,a szigorú levelekkel, amelyekben fizetésre szólított föl az igazgatósági iroda. Honnan fizettem volna? Nem értettem az inflációhoz. Nagyon elkeseredtem és már arra gondoltam, hogy föladom a küzdelmet. Egyszerű dolog. Egy reggel nem kelek föl és hanyatt fekve, szép szelíden, éhen halok az ágyban. Ekkor azonban csoda történt. Atyai jóbarátom és földim. Dom­bom ,árpád lett a Margitsziget vezérigazgatója. Egy nap váratla­nul meglátogatott. És miután konstatálta, hogy minden vagyonom egy fogkefe és két foltozott, puplining, szigorúan rámparancsolt, hogy azonnal öltözzem föl és menjek vele pikézni. Innen kezdve, egy évig abból éltem, hogy minden áldott nap tíz parti pikét játszottam, gyöngéd és derék barátommal, ebéd után, a Nagyszálloda üveghalljában. Dombora vigyázott rá, hogy mindig nyerjek. De arra is vi­gyázott, hogy ne nyerjek annyit, hogy független kapitalista vál­jék belőlem. És nem is pénzt kaptam, hanem csak cédulákat, ame­lyeket a partnerem kinevezett »Margitszigeti-értékjegyeknek«. Ceruzájával néhány szót firkantott a cédulákra. Például ilyene­ket: »Kétheti szobaszámla ellenértékes, sT­íznapi ebéd jog Szett­ver­nél.»­­Három vacsora.« »Húsz darab feketekávé.« »Egy skatulya portorikó.« »Tíz borotválkozás és egy hajnyírás.« Soha nem volt egy vasam sem. Ezekkel a cédulákkal fizettem a Margitszigeten, amelyeket azután a »vezér« mindenkitől be­váltott. Az volt a mániája, hogy nekem tilos kimenni a sziget területé­ről. És mivel ő volt az úr, érvényesítette is az akaratát. Körül­belül olyan volt a pozícióm, mint a kertészet szelíd őrének. Etet­tek, ápoltak, sőt kényeztettek. De gondolnom sem volt szabad a városra, így aztán módom volt alaposan megismerni a Margitszigetet. Ismerem esős éjszakára következő, gyémántcseppektől ragyogó reggeleit, napsütését, rózsaszín alkonyait. A fák és virágok illa­tát. A madárcsicsergéssel teli hajnalokat. Az évszakait. A telet, amikor a fürdő, valami sajátságos, ködtől körülfogott és meleg párákkal telített bazilikává válik. A havas fákat, amelyek olya­nok télen, mint a finom, fehér-fekete kínai tusrajzok. Az ősz piros színét, a nyár arany színét. Estéit, amikor zene szűrődik át a sö­téten. Ismerem a vendégeit. A szerelmeseket­ ,akik összebúj­nak a padokon. Az öreg házaspárokat, akik némán ülnek egymás mellett, pléddel a térdükön. Ismertem kü­lön-kü­lön a rigókat, megtudtam mondani, melyik fütyül előttem a bokorban. Éjszaka, ha elment valaki nyitott ablakom alatt, abból a halk zajból, ahogy a kavics csikorgott, rendesen tudtam, hogy kicsoda volt, Lovas úr az iro­dából vagy Tóth II. János, az őrszemes rendőr!... Nem volt a Margitszigetnek olyan rejteke, formája, színe, íze, gyönyöre, ame­lyet ne leittam volna számtalanszor és ne éreztem volna minden megnyilatkozásában. És mégis, soha, egy pillanatra nem untam meg a börtönömet. Tudom, hogy a Margitszigetnek külön tündére van, veszélyes tün­dér, minél jobban ismerjük, annál jobban beleszeretünk. Egy esztendeig tartó, szigeti rabság után, amikor elragadott az ambíció és ksiűzött az életbe, a hídra érve úgy megfájdult a szívem, mint egy fog. Hátranéztem és úgy éreztem, hogy az a né­hány hold erdő és pázsit, amelytől megválok, talán többet ér az egész világnál. Adóim érezhetett ilyesmit, amikor vándorújá­ban, egy kopár domb tetejéről visszanézett az elhagyott Para­dicsomra.

Next