Film Színház Irodalom, 1943. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)

1943-04-16 / 16. szám

Hosszú hónapok óta frontszolgállatot teljesítő munkatársunktól, Bencsáth Henriktől kaptuk az alábbi, rajzokkal illusztrált tudósítást. Kivételesen engedélyt kaptam parancsnokomtól, hogy két napra Kiewbe mehessek. A késő délutáni órákban érkezünk meg. A forgalom óriási. Autó, teherautó, motorkerékpár egymás hegyen-hátán. Csukaszürke és kikiszínű egyenruhák keverve az egyhangúan szürke civilruhákkal. Német »Feldgendarm* dirigálja a szinte világvárosi forgalmat. Szemünk önkéntelenül is a nőket keresi. Mit hígadtam: csinosak. Lehet azonban, hogy az egy év hosszúsága letompította, elhomályosította egy kicsit igényeinket. Na de mindegy! Nézzük csak, hogyan is öltözködnek a kiowi hölgyek. Egyszerű kis blúz, sima szoknya, vékonyka kabát, imitt-amott egy kissé kopottas róka a nyakban, a lábakon csizma és csodák csodája: selyemharisnya! (Ez felett© gyanús dolog, valahogy pesti színeket és minőségeket tapasztalok. Ja, lassan-lassan már két éve lesi, hogy derék honvédőink ide jöttek és két év hoszszú idő .) Most jut eszembe hogy a hölgyek toalettjének leírásánál a kalapról egészen elfelejtkeztem . . . azaz dehogy. Egyszerűen nincs is kalap. És ez a szerencse. Van itt egy női kalapüzlet Már tavaly is megcsodáltam. A kirakatban csupa szalmakalap. Szép sárga szalmakalap. De jó, hogy divatrovatvezetőnk, a drága Faragó Baba nem láthatja. Egyszóval, ezer szerencse, hogy a hölgyekkalap nélkül járnak. A kalapot imitt-amott egész ügyesen turbánszerűen megkötött sálak pótolják. Az urakat, helyesebben, az úridivatot pedig egyáltalán ne firtassuk. Az az egynéhány európai értelemben vett úr, akit civilben látunk, az is német hivatalos személy. Este körülnézünk a mozisfronton. A választék igen bőséges. Hirtelen nem tudom, hogy hány mozi működik, azonban az első pillanatban is megállapíthatom, hogy a mai napon akár négy-öt műsort is megnézhetünk. Választásunk aDeutsche Lichtspieltheaters-ra esik. Hogy hogyan hívták ezt a mozit azelőtt, nem tudom. Tudja a csuda, ezekkel a ciril betűkkel sohasem jövök tisztába. 90 pfenningért nagyszerű helyet kapunk. A nézőtér nagy és modern és egy kicsit a mi váci utcai Korzó-mozinkra emlékeztet. A nézőtéren sok a katona, ápolónő és »Blitzmädchen«. Ez utóbbit egyébként igen sokat lehet látni, tetszetős és fess egyenruhában. Fiatal és csinos német lányok a posta, rádió és telefon szolgálatában. A Szent István katonaotthonban működik a »Magyar Mozi«. Itt jelenleg az »5-ös számú őrház«, »Az édes ellenfél«, »Az ördög nem alszik«, »Kadettszerelem« című magyar filmek futnak. Honvédeink természetesen idejárnak tömegesen, már csak azért is, mert egy emelettel lejebb egy kis szerencsével némelykor még egy kis sört is lehet kapni. Másnap reggel már hatkor talpon vagyunk. A legrövidebb időn belül Kiev egyik állítólag legrendesebb fürdőjében vagyunk. Hát Istenem, mit tagadjuk, a mi drága Budapestünk gyönyörű fürdői pótolhatatlanok és feledhetetlenek. De most az a fontos, hogy a víz gőzölög és a dézsák és teknők után ma végre nyakig forró vízben és kádban lubickolhatniuk. Ezek után jön meg az étvágy. Kávéház nincs, tehát bemegyünk egy cukrászdába és reggelit kérünk. Választék nincs, tehát azt eszünk amitt Tamara elénk tálal. Nagy pislogás és tanakodás folyik közöttünk az előttünk lévő tányérban elhelyezett, »sütemény« felett. A formája doominószerű, az alapja egy barnás masszaszerű tészta, amelyen fogpépszerű formában egy sor hab és egy sor jam van elhelyezve. Ezen kívül egy pohár keserű »fekete«. És mindezért, csekély fi pengőnek megfelelő összeget fizetünk. Egyet sóhajtunk és azzal a jelszóval, hogy most már enni is kellene valamit, sürgősen távozunk. A következő sarkon egy kis bódét fedezünk fel, ahol képviselőfánkot és habos rollait lehet kapni. Hogy mennyire nem kíméltünk fáradságot és főleg pénzt, bizonyítja hogy 12 süteményért nyomban 64 pengőnek megfelelő összeget fizetünk ki. De most aztán munkára fel. Kocsink szinte percnyi pontossággal szalad ide-oda. Kimegyünk a Dnyeper partjára és szinte forróság fut át a szívünkön. Mintha valahol Budán a Gellért-hegyen vagy a Várhegyen állnánk. A panoráma egy kis jóakarattal majdnem ugyanaz. Miután a panorámában 6s a sok régi templomban kigyönyörködjük magunkat elmegyünk az úgynevezett »romvárosba“. A város főütőere itt lüktet az emeletmagasságú kő- és téglatörmelékkel borított romhalmazok között. A nap süt, az autók zúgnak, az utcán rádióbarígszórók pazar lemezek vidám hangjait permetezik szét, a kapualjban barkát áruló nénike, a cipőpacoló teljes gőzzel dolgozik, az utcai újságárus is örül, hogy véget ért a 35—40 fokos hideg és ha nem látnánk lógó fűtőtesteket, kettészakadt fürdőszobákat, lépcsőházakat, lifteket, szinte papírmódjára összegyűrt acél tartógerendákat, összeégetett és összelapított gépkocsimaradvámyokat, akkor... akkor szinte azt hinnék, hogy béke van. Este a »Kiener Kleinkunst Theater«-ba megyünk. A nézőtér háromemeletes, a színpad nagyobb a mi »Művelődés Házunk« színpadánál. Színes uniformisokba bujtatott zenekar vonul be, hogy maga után húzza sleppként azt a mintegy kétszáz főből álló tarka-barka csillogó, flitteres, törpékből, óriásokból, artistákból, bohócokból álló színes tömeget, amit gyermekkorunk óta oly nagyon szeretünk. Bevonul az elegáns, frakkos cirkuszigazgató, az ostor metrósattan a kezében s íme bájos s főleg lengeöltözékű szőke és barna ukrán görlicék robognak be a porondba. Most aztán kaleidoszkópszerűen peregnek a számok. Van itt légtornász, zsonglőr, kötéltáncos, zenebohóc, balett és táncművész. Nekünk legjobban Nork és Demiantschuk akrobata tánckettőse tetszett. ... Hát ezt láttuk Kiewben 1943- ban, a háború negyedik esztendejében. Bencsáth Henrik Nork és Demiantschuk, a Varieté slágerei ayvad'Xf Kiew, 1943 április Cl a Dnyeperhez Részlet a Romvárosból