Film Színház Irodalom, 1943. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)

1943-01-15 / 3. szám

elmondja regényes házassága történetét A divatos pesti kávéházban ül, finom bolgár cigarettára gyújt, ujjain hatalmas briliánsok szikráznak kékes, mélytüzű fénnyel Fél évvel ezelőtt Dolly Hopkins volt a neve és a Kamara Varieté-ben lépett fel, mint táncosnő. Jelenleg Aram Takvor­an­a­k, a szófiai ,,dohánykirálynak“ a felesége. (Bulgáriában nem állami monopó­lium a dohányjövedék.) E pillanatban átutazóban van Pesten, Bul­gária és Svájc között. Dolly Hopkins villámgyors távozásáról annak idején rengeteget beszéltek. Egyik este még fellépett, másnap titokban elutazott. A varietében másnap este várták. — Ő volt a műsor sztárja, — de akkor már Szófia felé robogott vele és mamájával a gyors. Azután híre jött, hogy férjhez ment. Ezekről beszélgetünk most a kávéházi márványasztalnál. — Nagyon el voltam keseredve valami miatt, amikor egy ügynök keresett fel, aki szerződési ajánlatott tet elém Szófiába. Habozás nél­kül aláírtam. Másnap, sürgönyi értesítés után, eszeveszetten csoma­goltam és a legnagyobb titokban elutaztam. Az akkor megnyílt­ Sofia-bárban léptem fel nagyon nagy sikerrel. Már az első este megismerkedtem jelenlegi férjemmel. Odalépett édesanyám asztalához, összeütötte bokáját és megkérte a kezemet. Elmondta, hogy gazdag ember és semmire sem lesz gon­dom az életben. Nem kért azonnal választ, hanem azt mondta, hogy egy hétre eluta­zik, azalatt gondoljam meg a dolgot. Másnap már híre ment az eset­nek és valaki nyilván meg akarta akadályozni a házasságomat és fel­jelentett a rendőrségen, mint kémnőt. Beidéz­tek, órákon át faggattak, felkutatták a lakásomat, rettenetes na­pok következtek. Végül megszüntették az eljárást, de arra köteleztek, hogy mint nem kívánatos idegen, hét nap alatt hagyjam el Bulgáriát. Még most is reszket a keze az újra átélt izgalomtól. — Közben hazajött a vőlegényem, mert már annak tekin­tettem, és elpanaszoltam neki kálváriámat. „Ne törődj semmivel“ — mondotta és elkezdett különféle hivatalokba rohanni, okmá­nyokat beszerezni, engedélyeket, felmentvényeket, diszpenzációkat szerezni, majd pedig még a hét nap lejárta előtt, az ötödik napon megjelent a lakásunkon pappal és anyakönyvvezetővel és megesküdtünk. Bolgár állampolgár lettem és a rendőrség azonnal hatálytalanította a kiutasító végzést... A férjem neve egyéb­ként : Aram Takvorian, 40 éves, s nem kevesebb, min tizenöt városban rendelkezik balkáni dohánylerakattal. Tizennyolc bérháza van, és ami még ennél is fontosabb, rendkívül jó ember. Mindenki szereti, akárhová megyünk, mindenhol látom a feléje irányuló rokonszenvet. Állandóan utazik és én mindenhová elkísérem. Szófiában egyébként egy tizenhatszobás villában lakunk . . . — Na és a színpad? Végleges a szakítás? Olyat sóhajt, mint egy operaénekes a magas­­ előtt. — Azt nem lehet elfelejteni soha ! Ha moziba megyünk és vala­milyen táncos jelenetet látok, sírnom kell... De talán így jobb. Azért mégis csalom magamat, mert naponta gyakorolok, órákon át, mintha mindennap fellépnék... KISS FERI SÍR! EG­Y FÉLMONDATOT... Nem nagyon szeretem, ha valamelyik munkatársam, kol­légám egy interjúban nagyitészén tegezi az interjú-alanyt Pedig rá kellett jönnöm, hogy az ilyen interjú-modor (vagy ír,odortalanság!) talán nem is annyira hetvenkedési vagy fitogtatási hajlam, mint inkább magától értetődő természetes gesztus. A tájékozatlan olvasó azonban, sajnos, mindig haj­landó a dologban­­ valamilyen hencegést, látni „Kérlek kegyelmes uram. , Kegyeskedjél méltóságos uram .“ stb. stb. Pedig hát az interjúör és az interjúok­ talán még szilvafa korukból intim barátok, még az is előfordulhat, hogy közös albérleti szobában laktak egykoron. Ilyenformán vagyok ezzel a Kiss Ferivel is A régi barátnak, igazi szilvafakorbelinek, igazán nehéz volna, való­ságos difluviális összeköttetések után, holmi .Méltóságot! uram!“ megszólítást adományozni. Mindenekelőtt azért,­­ mert nem afféle. Fütyül a címekre és rangokra, mezítlábas parasztgyerek volt ő valamikor, aztán meg keménykötésű, remek bakaönkéntes, legszebb címe neki is biztosan a „had­nagy úr“ volt... Na aztán felvitte Isten a dolgát, de dicsé­retére legyen mondva, előbb lett belőle brilliáns színész, csak aztán kamarai elnök. Lehetnek hibái, é­s persze, hogy vannak is (mentől magasabbra kerül valaki, anted inkább ki van téve a szédülés veszélyének), de nem rossz fiú. Szereti a pajtásokat, a jó kis schiller-borocskát, a tüzelő női szemeket, — a szépet, a művészetet — hát az pedig, aki ilyen, rossz ember nem lehet! Most egy kicsit valahogy eloldalgott a nyil­vánosság reflektortüzéből. Elsősorban azért, mert már nem színészkamarai elnök, s itt a legtöbb Scheinwerfer-fény . Azért hagyott magán egy kis cafrangot is még: színészakadémiai igazgató, s teljesen az új színésznemzedék ne­velésében éli ki magát. Persze, azt hogy jó színész is, F­el nem ve­hetné tőle még az a körülmény sem, hogy kinevezik, mondjuk, ál­lami sakk-kormánybiztossá. Pedig az se lenne könnyű dolog. Nagy dolog lehet Ferinek, azért, hogy történhetik vele bármi, loboghat ma­gasan a szerencsecsillaga és el is halványulhat,­­ azért olyan Ocskay egyhamar nem akad a magyar szín­padon, mint amilyen ő volt. (Nekem Cyrano is tetszett!) de Szóval az jutott eszünkbe, hogy kellene Ferivel egy kicsit diskurálni, hogy él, mit csinál, kit szeret, mit szeret, jó élete van-e, vagy rossz. Kata asszony, a felesége, már reg­gel kilenckor azt feleli érdeklődé­sünkre: „Óh, Feri, ilyenkor nincs idehaza . . Már korán reggel elment hazulról...“ — Az Isten áldja meg, kilenc óra sincs még.. . Hát mi maguknál a „korán reggel“? — Hát úgy... hét és nyolc között .. .. . Na, de aztán mégis egymásra találtunk. De interjútól irtózik, mint a szerecsiától. Hiába mondom, hogy „Ferikém így . .. Ferikém úgy .. . Csak egy kis diskurálás .. . Csak egy néhány perc ..Azt feleli: — Drága öregem, beszélgetek én veled akár egy fél na­pig is... Csak a nyilvánosság számára egy másodpercig sem. Nem vagyok én már érdekes . .. — Nézd, Ferikém... Volna itt egy aktuális kérdés... itt van ez a Nemzeti Színházi kavarodás . . . Nem mondom, nagyon kényes lehet neked hozzászólni, hiszen tagja is vagy a szín­háznak, de azért mégis súghatnál egy fél mondatot. . . Édes Öregem, én nem értem ezt az egész dolgot. Mire ez a nagy zűrzavar? Még elfogultan is csak azt mondhatnám, a elfogulatlanul pláne csak azt mondhatom, eddig jó volt,­­most egyszerre nem jót! Nem rózsaágy az sem, az a gya­núm. — Jó, hagyjuk. Ödipusz?­­— Most kezdem csak tanulni, illetve tanulnék, ha hagy­nának. El is szököm hazulról, hogy meg se találjanak, mert ez nem kis munka lesz ... — Na persze, nincs már íróasztali elfoglaltság. De arra csak felelsz, hogy nem hiányzik-e a kamarai elnökség? Szinte felszabadultan, vidáman feleli: — Nem hiányzik nekem, édes öregem, semmi az ég­világon! Dolgozni akarok és dolgozni fogok! — Színpadon? — Színpadon! Csnk*)

Next