Film Színház Irodalom, 1943. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)
1943-01-15 / 3. szám
elmondja regényes házassága történetét A divatos pesti kávéházban ül, finom bolgár cigarettára gyújt, ujjain hatalmas briliánsok szikráznak kékes, mélytüzű fénnyel Fél évvel ezelőtt Dolly Hopkins volt a neve és a Kamara Varieté-ben lépett fel, mint táncosnő. Jelenleg Aram Takvoranak, a szófiai ,,dohánykirálynak“ a felesége. (Bulgáriában nem állami monopólium a dohányjövedék.) E pillanatban átutazóban van Pesten, Bulgária és Svájc között. Dolly Hopkins villámgyors távozásáról annak idején rengeteget beszéltek. Egyik este még fellépett, másnap titokban elutazott. A varietében másnap este várták. — Ő volt a műsor sztárja, — de akkor már Szófia felé robogott vele és mamájával a gyors. Azután híre jött, hogy férjhez ment. Ezekről beszélgetünk most a kávéházi márványasztalnál. — Nagyon el voltam keseredve valami miatt, amikor egy ügynök keresett fel, aki szerződési ajánlatott tet elém Szófiába. Habozás nélkül aláírtam. Másnap, sürgönyi értesítés után, eszeveszetten csomagoltam és a legnagyobb titokban elutaztam. Az akkor megnyílt Sofia-bárban léptem fel nagyon nagy sikerrel. Már az első este megismerkedtem jelenlegi férjemmel. Odalépett édesanyám asztalához, összeütötte bokáját és megkérte a kezemet. Elmondta, hogy gazdag ember és semmire sem lesz gondom az életben. Nem kért azonnal választ, hanem azt mondta, hogy egy hétre elutazik, azalatt gondoljam meg a dolgot. Másnap már híre ment az esetnek és valaki nyilván meg akarta akadályozni a házasságomat és feljelentett a rendőrségen, mint kémnőt. Beidéztek, órákon át faggattak, felkutatták a lakásomat, rettenetes napok következtek. Végül megszüntették az eljárást, de arra köteleztek, hogy mint nem kívánatos idegen, hét nap alatt hagyjam el Bulgáriát. Még most is reszket a keze az újra átélt izgalomtól. — Közben hazajött a vőlegényem, mert már annak tekintettem, és elpanaszoltam neki kálváriámat. „Ne törődj semmivel“ — mondotta és elkezdett különféle hivatalokba rohanni, okmányokat beszerezni, engedélyeket, felmentvényeket, diszpenzációkat szerezni, majd pedig még a hét nap lejárta előtt, az ötödik napon megjelent a lakásunkon pappal és anyakönyvvezetővel és megesküdtünk. Bolgár állampolgár lettem és a rendőrség azonnal hatálytalanította a kiutasító végzést... A férjem neve egyébként : Aram Takvorian, 40 éves, s nem kevesebb, min tizenöt városban rendelkezik balkáni dohánylerakattal. Tizennyolc bérháza van, és ami még ennél is fontosabb, rendkívül jó ember. Mindenki szereti, akárhová megyünk, mindenhol látom a feléje irányuló rokonszenvet. Állandóan utazik és én mindenhová elkísérem. Szófiában egyébként egy tizenhatszobás villában lakunk . . . — Na és a színpad? Végleges a szakítás? Olyat sóhajt, mint egy operaénekes a magas előtt. — Azt nem lehet elfelejteni soha ! Ha moziba megyünk és valamilyen táncos jelenetet látok, sírnom kell... De talán így jobb. Azért mégis csalom magamat, mert naponta gyakorolok, órákon át, mintha mindennap fellépnék... KISS FERI SÍR! EGY FÉLMONDATOT... Nem nagyon szeretem, ha valamelyik munkatársam, kollégám egy interjúban nagyitészén tegezi az interjú-alanyt Pedig rá kellett jönnöm, hogy az ilyen interjú-modor (vagy ír,odortalanság!) talán nem is annyira hetvenkedési vagy fitogtatási hajlam, mint inkább magától értetődő természetes gesztus. A tájékozatlan olvasó azonban, sajnos, mindig hajlandó a dologban valamilyen hencegést, látni „Kérlek kegyelmes uram. , Kegyeskedjél méltóságos uram .“ stb. stb. Pedig hát az interjúör és az interjúok talán még szilvafa korukból intim barátok, még az is előfordulhat, hogy közös albérleti szobában laktak egykoron. Ilyenformán vagyok ezzel a Kiss Ferivel is A régi barátnak, igazi szilvafakorbelinek, igazán nehéz volna, valóságos difluviális összeköttetések után, holmi .Méltóságot! uram!“ megszólítást adományozni. Mindenekelőtt azért, mert nem afféle. Fütyül a címekre és rangokra, mezítlábas parasztgyerek volt ő valamikor, aztán meg keménykötésű, remek bakaönkéntes, legszebb címe neki is biztosan a „hadnagy úr“ volt... Na aztán felvitte Isten a dolgát, de dicséretére legyen mondva, előbb lett belőle brilliáns színész, csak aztán kamarai elnök. Lehetnek hibái, és persze, hogy vannak is (mentől magasabbra kerül valaki, anted inkább ki van téve a szédülés veszélyének), de nem rossz fiú. Szereti a pajtásokat, a jó kis schiller-borocskát, a tüzelő női szemeket, — a szépet, a művészetet — hát az pedig, aki ilyen, rossz ember nem lehet! Most egy kicsit valahogy eloldalgott a nyilvánosság reflektortüzéből. Elsősorban azért, mert már nem színészkamarai elnök, s itt a legtöbb Scheinwerfer-fény . Azért hagyott magán egy kis cafrangot is még: színészakadémiai igazgató, s teljesen az új színésznemzedék nevelésében éli ki magát. Persze, azt hogy jó színész is, Fel nem vehetné tőle még az a körülmény sem, hogy kinevezik, mondjuk, állami sakk-kormánybiztossá. Pedig az se lenne könnyű dolog. Nagy dolog lehet Ferinek, azért, hogy történhetik vele bármi, loboghat magasan a szerencsecsillaga és el is halványulhat, azért olyan Ocskay egyhamar nem akad a magyar színpadon, mint amilyen ő volt. (Nekem Cyrano is tetszett!) de Szóval az jutott eszünkbe, hogy kellene Ferivel egy kicsit diskurálni, hogy él, mit csinál, kit szeret, mit szeret, jó élete van-e, vagy rossz. Kata asszony, a felesége, már reggel kilenckor azt feleli érdeklődésünkre: „Óh, Feri, ilyenkor nincs idehaza . . Már korán reggel elment hazulról...“ — Az Isten áldja meg, kilenc óra sincs még.. . Hát mi maguknál a „korán reggel“? — Hát úgy... hét és nyolc között .. .. . Na, de aztán mégis egymásra találtunk. De interjútól irtózik, mint a szerecsiától. Hiába mondom, hogy „Ferikém így . .. Ferikém úgy .. . Csak egy kis diskurálás .. . Csak egy néhány perc ..Azt feleli: — Drága öregem, beszélgetek én veled akár egy fél napig is... Csak a nyilvánosság számára egy másodpercig sem. Nem vagyok én már érdekes . .. — Nézd, Ferikém... Volna itt egy aktuális kérdés... itt van ez a Nemzeti Színházi kavarodás . . . Nem mondom, nagyon kényes lehet neked hozzászólni, hiszen tagja is vagy a színháznak, de azért mégis súghatnál egy fél mondatot. . . Édes Öregem, én nem értem ezt az egész dolgot. Mire ez a nagy zűrzavar? Még elfogultan is csak azt mondhatnám, a elfogulatlanul pláne csak azt mondhatom, eddig jó volt,most egyszerre nem jót! Nem rózsaágy az sem, az a gyanúm. — Jó, hagyjuk. Ödipusz?— Most kezdem csak tanulni, illetve tanulnék, ha hagynának. El is szököm hazulról, hogy meg se találjanak, mert ez nem kis munka lesz ... — Na persze, nincs már íróasztali elfoglaltság. De arra csak felelsz, hogy nem hiányzik-e a kamarai elnökség? Szinte felszabadultan, vidáman feleli: — Nem hiányzik nekem, édes öregem, semmi az égvilágon! Dolgozni akarok és dolgozni fogok! — Színpadon? — Színpadon! Csnk*)