Film Színház Irodalom, 1943. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)
1943-01-15 / 3. szám
KÖZÖS INTERJÚ Somlay Artúrral és Somlay Júliával A »Sasfiók-komplexius « régi dolog. Nagy és prominens embereik gyermekeit szívesen intézik el egy legyintéssel: — Igen, igen, amolyan ■sasfiók. Ez jut most eszünkbe, ahogy itt ülünk az előkelő dunai parti hotel halljában Somlay Artúrral és leányával Somlay Júliával. Az egyik már felérkezett arra a csúcsra, ahonnan nincs emelkedés, a másikra most figyelt fel a színházi világ. Szegeden, a Bolond Ásvaynébanl kirobbantóan nagy sikert aratott és néhány nap múlva már szerződést kapott Pestre. Most ahogy itt beszélgetünk apával és leányával, első kérdésünk az, hogyan és mikor határozta el Júlia, hogy színésznő teszt A pincér teát szervíroz, aztán nesztelen léptekkel eltűnik. Somlay rágyújt, rumot önta teáim, halkan kezd beszélni. — Hát az úgy volt, hogy Julka egyévi távollét után hazaérkezett Parisból. A viszontlátás első örömének csillapultával elém állott, még szinte félig levetett utazókabátkájába,n és így szólt: »Apukám, meg fog látogatni bennünket egy úr...« Elmosolyodik, nagyot szippant a cigarettából. — Ezt már ismertem, mertahol Julkó leányom egy kicsit hosszabb időt töltött, így például Hamburgban, vagy Londonban, onnan mindig meglátogatott bennünket egy rokonszenves, vagy kevésbbé rokonszenves úr és csendesen, szerényen vagy hevesen megkérte Júlia kezét. Én ezzel a kérdéssel kezdettől fogva és mindig egy kicsik, furcsán állottam szemben. Valahogy személyes inzultusnak éreztem, ha valaki kérte tőlem a leányom kezét. Először, mert ismertem a férfiakat — magam is az voltam, sőt vagyok — másodszor mert igazán szerettem Julikét és tudtam, hogy a legszerelmesebb férfi sem szeretheti századrészig sem úgy, mint ahogy én szeretem. Dehát ha akartam, ha nem, a párisiúr megjött és megkérte Júlia kezét. Én viszont nem, adtam oda neki, már csak azért sem, mert az esküvőről egyenesen Brazíliába akart menni földművelni. Julkó akkor egy kicsi haraggal a hangjában elémállt és azt mondta: »Ha pedig nem engedsz el vele Brazíliába, akkor beiratkozom a Színiakadémiába.« Megvakartam egy kicsit a fejem búbját és azt mondtam neki: »Azt lehet«. Braziliába nem kísérhetlek el, de itt melletted állhatok.« »Köszönöm, de azt nem! — felelte ő. — Én nem úgy akarok színésznő lenni, hogy rád támaszkodjam. Én Somlay Júlia akarok lenni és nem a Somlay Artur leánya«. • Jól van Julka — mondtam — ezt el is várom tőled. Nem volnál az én lányom, ha nem így akarnád«. Kis csend lesz. Aztán Somlay Júlia szólal meg: — No aztán elvégeztem az akadémiát. Az utolsó vizsgám után három szerződési ajánlatot kaptam. Mindhárom ajánlatot elhárítottam. Parányi szerepekkel kellett volna bíbelődnöm, pedig tombolt bennem az ambíció. Szerepeket akartam, sokat és sokfélét. Ehhez kellett a vidéki színház, amely megdolgoztatja az embert, de teret ad. Somlay leteszi a teáscsészét, hirtelen megszólal: — Az első igazgatójának, aki barátom volt, mindössze ennyit írtam: »Te, engem ez a gyerek a világon mindennél jobban érdekel. Vigyázz rá egy kicsit«! Egy nap múlva már kaptam Julkótól levelezőlapot. Ez állt rajta nagyon energikus betűkkel: Apukám, kérlelj, ne protezsálj!« — És ezt komolyan is meg kellett ígérnem írásban. Az írás ma is megvan Julkó birtokában ... Már itt is van a levél az asztalon. Érdekes, szinte meghökkentő írás. Az utolsó sorok így hangzanak: »...Értelmes ember vagy, van eszed, van lelked és van fantáziád. Velem jártad a világot. Jó szemed van. Láttál gyönyörű tájakat, csodálatos nagy városokat, kis hegyi falvakat. Láttál embereket. Láttál jót és rosszat és láttál sok-sok művészetet. Könyvet én soha nem zártam el előled. Mindent olvashattál, amit ott olvastam. Van és mindig volt véleményed arról, amit láttál és olvastál. Ezekből tevődik össze az ember és ezekből tevődik össze a színész. Nyugodj meg, én nem protezsállak egyszerűen azért, mert nincs szükséged rá. Színész akarsz lenni! Az leszel, Julókám! Te az élet első szakaszát járod, az élet első szakasza a Reménység, a Vágy és a Bizalom. Akié ez a három nagy emberi jó, azé a jövő! Én is így indultam. Ne törődj semmivel, menj nyugodtan az utadon. Csókol sok-sok milliószor: Apukád.« Somlay Júlia szólal meg halkan: — Akkor jött a vidék. Arad, Nagyvárad, Temesvár, Debrecen, Debrecenben meglátott egyszer játszani egy vidéki színigazgató, aki azt mondta nekem: »Júlia, ha egyszer Pesten színházam lesz, maga lesz az első, akit szerződtetek«. A csoda megtörtént, színháza lett Pesten és szerződtetett. Most az Új Magyar Színház tagja vagyok. Somlay Artur most halkan megszólal és kedvesen lánya kezére teszi a kezét: — Tudod, mi volna a legjobb! Ha olyan darabot találnála, amelyben együtt játszhatnánk, Júlia szeme fölragyog. És most egy pillanatra összenevet apa és leánya. Két művész. Az egyik a csúcson, a másik most indul el. Buzgón és nagy örökséggel... És meseöregeilve, La (Haimar felv.) LÁGY tapintású, kiváló festőképességű, kellemes illatú Lunday Júlia a »Haimar Asvayné« szerepélyen fiatalon ... (lányi Ferenccel !Rutkai felv.)