Film Színház Irodalom, 1943. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)

1943-01-15 / 3. szám

KÖZÖS INTERJÚ Somlay Artúrral és Somlay Júliával A »Sas­f­i­ók-komp­lexius « régi dolog. Nagy és prominens embereik gyermekeit szívesen intézik el egy legyintéssel: — Igen, igen, amolyan ■sasfiók. Ez jut most eszünkbe, ahogy itt­ ülünk az előkelő dunai parti hotel halljában Somlay Artúrral és leányával Som­lay Júliával. Az egyik már felérkezett arra a csúcsra, ahonnan nincs emelkedés, a másikra most figyelt fel a színházi világ. Szegeden, a Bolond Ásvayn­ébanl kirobban­tóan nagy sikert aratott és néhány nap múlva már szerző­dést kapott Pestre. Most ahogy itt beszélgetünk apával és leányával, első kérdésünk az, hogyan és mikor határozta el Júlia, hogy színésznő teszt A pincér teát szervíroz, aztán nesztelen léptekkel el­tűnik. Somlay rágyújt, rumot önt­­a teáim, halkan kezd beszélni. — Hát az úgy volt, hogy Julka egyévi távollét után hazaérkezett Parisból. A viszontlátás első örömének csil­lapultával elém állott, még szinte félig levetett utazókabát­kájába,n és így szólt­: »Apukám, meg fog látogatni ben­nünket egy úr...« Elmosolyodik, nagyot szippant a cigarettából. — Ezt már ismertem, mert­­ahol Julkó leányom egy kicsit hosszabb időt töltött, így például Hamburgba­n, vagy Londonban, onnan mindig meglátogatott bennünket egy rokonszenves, vagy kevésbbé rokonszenves úr és csen­desen, szerényen vagy hevesen megkérte Júlia kezét. Én ezzel a­ kérdéssel kezdettől fogva és mindig egy kicsik, fur­csán állottam szemben. Valahogy személyes inzultusnak éreztem, ha valaki kérte tőlem a leányom kezét. Először, mert ismertem a férfiakat — magam is az volt­am, sőt va­gyok — másodszor mert igazán szerettem Julikét és tud­tam, hogy a leg­szerel­mesebb férfi sem szeretheti század­részig sem úgy, mint ahogy én szeretem. Dehát ha akar­tam, ha nem, a párisi­­úr megjött és megkérte Júlia kezét. Én viszont nem, adtam oda neki, már csak azért sem, mert az esküvőről egyenesen Brazíliába akart menni földmű­velni. Julkó akkor egy kicsi haraggal a hangjában elém­­állt és azt mondta: »Ha pedig nem engedsz el vele Brazí­liába, akkor beiratkozom a Színi­akadémiába.« Megvakar­tam egy kicsit a fejem búbját és azt mondtam neki: »Azt lehet«. Braziliába nem kísérhetlek el, de itt melletted állhatok.« »Köszönöm, de azt nem! — felelte ő. — Én nem úgy akarok színésznő lenni, hogy rád támaszkodjam. Én Somlay Júlia akarok lenni és nem a Somlay Artur leánya«. • Jól van Julka — mondtam — ezt el is várom tőled. Nem volnál az én lányom, ha nem így akarnád«. Kis csend lesz. Aztán Somlay Júlia szólal meg: — No aztán elvégeztem az akadémiát. Az utolsó vizsgám után három szerződési ajánlatot kaptam. Mind­három ajánlatot­ elhárítottam. Parányi szerepekkel kellett volna bíbelődnöm, pedig tombolt bennem az ambíció. Szerepeket akartam, sokat és sokfélét. Ehhez kellett a vi­déki színház, amely megdolgoztatja az embert, de teret ad. Somlay leteszi a teáscsészét, hirtelen megszólal: — Az első igazgatójának, aki barátom volt, mindössze ennyit írta­m: »Te, engem ez a gyerek a világon mindennél jobban érdekel. Vigyázz rá egy kicsit«! Egy nap múlva már kaptam Julkótól levelezőlapot. Ez állt rajta nagyon energikus betűkkel: Apukám, kérlelj, ne protezsálj!« — És ezt komolyan is meg kellett ígérnem írásban. Az írás ma is­ megvan J­ulkó birtokában ... Már itt is van a levél az asztalon. Érdekes, szinte meg­hökkentő írás. Az utolsó sorok így hangzanak: »...Értelmes ember vagy, van eszed, van lelked és van fantáziád. Velem jártad a világot. Jó szemed van. Láttál gyönyörű tájakat, csodálatos nagy városokat, kis hegyi falvakat. Láttál embereket. Láttál jót és rosszat és láttál sok-sok művészetet. Könyvet én soha nem zártam el előled. Mindent olvashattál, amit ott olvastam. Van és mindig volt véleményed arról, amit láttál és olvastál. Ezekből tevődik össze az ember és ezekből tevődik össze a színész. Nyu­godj meg, én nem protezsállak egy­szerűen azért, mert nincs szükséged rá. Színész akarsz lenni! Az leszel, Julókám! Te az élet első szakaszát járod, az élet első szakasza a­ Re­ménység, a Vágy és a Bizalom. Akié ez a három nagy emberi jó, azé a jövő! Én is így indultam. Ne törődj semmivel, menj nyugodtan az utadon. Csókol sok-sok milliószor: Apukád.« Somlay Júlia szólal meg halkan: — Akkor jött a vi­dék. Arad, Nagyvárad, Temesvár, Debrecen, Debrecenben meglátott egyszer ját­szani egy vidéki színigazgató, aki azt mondta nekem: »Júlia, ha egy­szer Pesten színházam lesz, maga lesz az első, akit szerződtetek«. A cso­da megtörtént, színháza lett Pes­ten és szerződtetett. Most az Új Ma­gyar Színház tagja vagyok. Somlay Artur most halkan meg­szólal és kedvesen lánya kezére teszi a kezét: — Tudod, mi volna a legjobb! Ha olyan darabot találnála, amelyben együtt játszhatnánk, Júlia szeme fölragyog. És most egy pillanatra összenevet apa és leánya. Két művész. Az egyik a csúcson, a másik most indul el. Buz­gón és nagy örökséggel... És meseöregeilve, La (Haimar felv.) LÁGY tapintású, kiváló festőképességű, kellemes illatú Lunday Júlia a »Ha­imar Asvayn­é« szere­­pélyen­ fiatalon ... (lányi Ferenccel !Rutkai felv.)

Next