Film Színház Irodalom, 1943. július-december (6. évfolyam, 27-51. szám)

1943-10-22 / 43. szám

„a vígszínházat és a pesti színházat úgy ismerem, mint a tenyeremet“ Vucsó Msi­csott­yilatkozik AZ AJTAY-ÜGYRŐL, AZ UTÁNPÓTLÁS HAGYOMÁNYAIRÓL, A MEGVÁLTOZOTT CSIZMAÁRRÓL ÉS A SZÍNHÁZVEZETÉS KÖRÜLI SUTTOGÁSRÓL A Vígszínház az idei év folyamán a színészu­tán­pótlás valóságos’ főhadiszállás­sává változott,­­így Harsányi Zsolt, mint Hegedűs Tibor igazgatók számtalan uta­zást tettek a magyar vidéken, rajtaütés­­szerű színházi előadásnézéseken figyelték, hol bukkan fel egy új Fényes Alice vagy Ajtay Andor. A kívülállók azonban csak azt látták, hogy eközben a tehetségvadá­­szat közben, egész sor kombattáns színész mondott búcsút a Vígszínháznak úgy, hogy az elmúlt szezon egyik ottrekedt da­rabját bizony nagyon is vitatható »kísér­leti« előadásban prezentálták legutóbb, a főváros finnyás és a »Víg«-től joggal mást váró közönségének. Ezek a gondolatok kavarognak előttünk, amikor a Vígszínház igazgatói irodájában szembenülünk Harsányi Zsolttal a színház író-igazgatójával és a kérdések záporával reflektorozzuk a belső színház­­vezetésnek néhány felderítésre váró rejtélyét. Elsőnek a nagy mellőzések — Ajtay Andor, Fényes Alice, Sándor Izabella, Károlyi István, Szakáts Mik­lós — sorozatára térünk r­á. — Ajtay — mondja Harsányi Zsolt — évek óta a Vígszínház műsorán előforduló legjobb szerepeket játszotta. Őt nem­hogy mellőztem volna, hanem minden rendelkezésemre álló módon igyekeztem művészileg megbecsülni és megbecsültetni. A Vígszínháztól való távozáá­sának anyagi okai vannak. A kérdés azonban korántsem hu­szonöt pengőn múlik vagy múlt. Ezt maga Ajtay sem állította. Azt nem értem, hogy ki mel­lőzte Fényes Alicet, aki sorozatos táblás házak előtt most játssza a világirodalom egyik legjobb szerepét és élete legnagyobb sikerét aratja. — Talán a Hamlet-ügy? — vetjük közbe. — Ha nincs a »Warrenné mestersége«, ma ő volna a legmellőzöttebb színésznő... — Most a legsikeresebb! — mondja, majd így folytatja Harsányi igazgató. — Sándor Iza és Károlyi István anyagi okok miatt mentek el. A szerződés fogalma ugyanis kétoldalú. Egyik fél sem diktál­hatja tetszés szerint a maga feltételeit. Azokhoz a másik félnek még hozzá kell járulnia. Szakáts Miklósról nem tartom ildomosnak nyilatkozni, míg ellene indí­tott fegyelmi eljárásom elintézést nem nyert. Addig csak azt állapíthatom meg, hogy a Színművészeti Kamara nem szár­maztatta vissza fegyelmi feljelentésemet azzal, hogy Szakáts Miklós nyilatkoz­­gatása hófehér volt. Latolgatjuk a következő kérdést, mielőtt feltennénk: Miért teng túl a Vígszínház­ban a gazdasági szellem? — Régebben egy mázsa búzát adtak egy pár csizmáért. Miért adnak ma öt mázsa búzát érte? De válaszom nem is ez, csak ennyi: nem teng túl! — És most beszéljünk, ha lehet az után­pótlásról is. Megérte a kísérlet, a promi­nensek és az új szerzemények majdnem­­cseréjét. . A Vígszínház negyvenhét év óta ál­landóan teret nyújtott az utánpótlásnak. Volt idő, amikor színpadán a következő ismeretlen nyervek játszottak? Hegedűss Gyula, Vendrey, Szerémy, Makay, Góth, Tihanyi és még ötvenen. Az akkori kriti­kus fintorgathatta az orrát: micsoda ura­csai társaság! Mióta a világ áll, a fővárosi színház mindig vidékről frissít. Van, aki nem válik be, van, akiről kiderül, hogy zseniális. Aki ennél bölcsebb rendszert tud, közölje velem. Püff neki! Máshol találta ugyan Harsá­nyi Zsolt a kérdés nyílvesszejét, mint ahova lőttük, de jó, nem vitatkozunk. Le­het még Pogány Margitból is Makay Mar­git... — Talán Harsányi Zsolt túlterheltsége is hiba. Nem hátráltatja más munkássága az igazgatásbant — kérdezzük ezután. Bölcs iróniával válaszol: — De igen, nagyon hátráltatna, ha más munkásságomat fel nem áldoznám a szín­háznak. Az idén például nem írtam re­gényt és idestova bele kell nyugodnom, hogy jövőre sem írhatók. De sebeimet mu­togatni nem szeretem... Félórája vagyunk csak Harsányi Zsoltnál, de már türelmetlen jeleket küld felénk a színház: telefon szól, ajtók nyílnak, októ­ber 29-én premier s már ennek izgalma re­zeg át a hatalmas épületen. — Hogyan látja Harsányi Zsolt a Víg­színház soronkövetkező programját? — Kora ősszel a Vígszínház és Pesti Színház minden tervét részletesen ismer­tettem a Film Színház Irodalom hasáb­jain. Nem rajtam múlott, hogy e tervek megvalósítását csak a Pesti Színházban kezdhettem még meg, ott is csak egy da­­rabba. A Warrenné mestersége jegyei elő­vételben kelnek el, sőt nem ritka az a néző, aki tíz nappal előbb váltja meg helyét. Bármilyen öröm számomra ez a siker, a táblás házak sorozatát már a jövő hónap­ban meg kell szakítanom, hogy a színház eleget tehessen tulajdonképpeni hivatásá­nak, a magyar irodalom ápolásának. Az idény első magyar szerzője Herczeg Fe­renc. Az illusztris író a Pesti Színházat tisztelte meg új darabjával s én tudom, hogy ez mire kötelez. A Vígszínházban meg éppen az a helyzet, hogy a tavalyi idény végéről öröklött Fekete Péter foly­tatólagos előadásai miatt az új idényt még el sem kezdhettem. A soron következő szer­zők: Fendrik Ferenc és báró Wesselényi Miklós lesznek. De ebben a színházban is hamarosan sor kerül He­rczeg Ferencre, aki gazdag jubileumi esztendejének másik gyümölcsét, a Zrínyi Ilona alakja köré épített Aranyszárnyakat szintén nekem engedte át előadásra. Mindez a két színház idei évadjának legalább is zömét jelenti, ha ugyan nem sokkal többet. Elhallgat kissé, majd határozott hangon, mint aki régen takargatott véleményének akar hangot adni, a következőket mondja: — Nyilatkozatomhoz utóiratot is kell tennem. Évek óta nagy gonddal kerülöm minden megnyilatkozásomban az egyes számú első személyt. Sohasem szoktam cézári ragyo­gásomban babérkoszorús hom­lokkal gyönyörködve használni az olyan kifejezéseket, mint »színházaim«, »színészeim«, »pá­holyom«, »igazgatói irodám«,­ stb. A szerénység parancsát bármilyen állásban kötelezőnek tartom és mindenáron arra tö­rekszem, hogy egyfelől nevem minél kevesebb nyomdafestéket kapjon, másfelől személyemben is minél kevesebbet szerepeljek, ízlésem és hitem szerint egy kulturális intézmény személy­telen. Most azonban azt kell tapasztalnom, hogy a sajtó egy része ezt a szerénységemet félreérti. Azt hiszik, hogy­­mindössze díszes cégtábla vagyok a vállalat számára és a »háttérben« lappangó homályos valakiről beszélnek, aki nyilván dolgozik helyettem. Hát ez nem így van. A Vígszínházat és a Pesti Színházat úgy ismerem, mint a tenye­remet, azok hátterében nyilvánosan van, aki van, lappangani nem lappang senki. Bele­egyezésem, sőt rendesen kezdeményezésem nélkül egyik színházban sem történik semmi. A jóért és rosszért is én vagyok felelős. Ha valaki ártalmasnak tartja a magyar irodalomra színigazgatói működésemet, erről elsősorban a polgármester urat igye­kezzék meggyőzni, aki éppen engem talált alkalmasnak a két színház vezetésére. A kérdés Harsányi Zsolt nyilatkozatával valóban tisztázódott. A jóhiszemű kritikus is látja, hogy a vita egyformán igaz ügy: a magyar színházkultúra érdekében kezde­­ményeztetett s ez a színházkultúra a Víg­színházban, Harsányi Zolt személyében, a legjobb kezekben van letéve. Szinte meg sem merjük kérdezni ezután az őszinte vé­lemény és helyzetfeltárás után — s ennyire színháztól elvonatkoztatottan. Mire készül Harsányi Zsolt, a szerzői Fanyar mosoly a válasz: — Semmire. Annyi dolgom van, hogy nem érek rá dolgozni ... Kulcsár László

Next