Film Színház Irodalom, 1943. július-december (6. évfolyam, 27-51. szám)
1943-09-24 / 39. szám
(e. z.) A trianoni Magyarországnak kit great old man-je volt, gróf Apponyi Albert is Rákosi Jenő. A mai magyar történelmi közjáték „nagy öreg embere“ nem politikus, nem közíró, hanem szépíró : a nyolcvanéves Herczeg Ferenc Nem kisebb ember, mint Macaulay mondotta, hogy azok az írók, akik már fiatalon a népszerűség csúcsain járnak, ijl, ötven évük betöltése után futják ki igazi formájukat. Akkorig ugyanis nagy remekművekkel ajándékozzák meg hazájuk irodalmát, vagy elmossa őket a kor, úgy hogy már írói profiljukra sem emlékezünk. Herczeg Ferenc ötven és egynéhány évvel ezelőtt első novelláskönyvével, a „Mutamur"ral, amelybe bravúros kurta katona-elbeszéléseit gyűjtötte össze, — Tarján Gida főhadnagynak, Lóránt hadnagynak, Szentirmay kapitánynak és Biliczky kadétnak kalandjait, — országosan népszerű lett is első darabjával, a „Dolovai nábob leánya“-val 1893 tavaszán olyan komoly sikert aratott az öreg Nemzeti Színház meggypiros nézőterén, mint előtte soha az ország első színpadának félszázadelőtti háziszerzői: Csiky Gergely, Berczik Árpád, Karczag Vilmos, Várady Antal, Dumas fils is Sudermann Hermann. „A saját tehetségem felszínén maradtam", — írja erről a korszakáról Herczeg emlékezéseiben, — „nem mélyedtem el magamban, nem adtam oda magamat az irodalomnak, inkább az irodalmat akartam a tulajdonomba venni.“ Pedig Herczeg, első tíz-tizenöt kötetében és első négy-öt színművében már teljes mértékben megnyilvánultak kivételes is briliáns írói képességei is sajátságai : páratlan fegyelmezettsége, önismerete, a helyzetek iránt való erős érzéke, az arányos kompozíció, a kevésszavú jellemző dialógus, az előkelő hang, a feltétlen moralitás, nem is a gall, inkább a skót humor iránti érzék, a lélektani igazságra való törekvés, az elegáns lelkűlét, a maró szatíra, amely sohasem durva, k is a kárörvendő elmisség, amely mindig elragadó ... Színdarabjaiban, regényeiben, novelláiban az olvasó valamely fő- vagy epizódszereplőben mindig az írót érezte, a daliás, választékos, sugárzóan okos és szellemes gavallért, akinek Herczeg Ferenc méltán reprezentásává lett az úri társadalom kedélyét érzelemvilágában. A legszebb férfikarába lépő Herczeg pályafutását fanatikus rajongók is irigykedő ellenségek kísérik, ami egyébként az igazi művészet tizenhármat próbája. A magyar mágnásnak is gennynek, szóval az akkori uralkodóosztálynak két igazi írója volt: Herczeg Ferenc is Justh Zsigmond. A burzsoáziából kikerült kritikusok támadták a Herczeg-írások kevély, se hideg, se meleg, nem okos is nem ostoba szereplőit, cselekményeinek kétségbeejtően józan, nyugodt is csendes folyását és az író szívtelen közömbösségét, amint regényeiben is novelláiban a szimetrikusan elszórt kavicsakadályok mellett olyan kamatos elsimulással tud elsiklani... „Lehet, hogy ennek alapja", — írja Herczeg ötven év múlva, — ,az író tárgyilagos közömbössége, amellyel az életet és abban önmagát szemléli“ A legtöbb írónak nálunk ártott az újságírás és főként a képviselőség, a politizálás. Úgy látszik, hogy a robusztus tehetség nem romlik, nem fogja a rozsda, még a,,magyar átok" is áldássá változik rajta. Mikszáth a közélet Cséry-telepéről is aranyat bányászott és Herczeget a pártklub, az ülésterem, a folyosó, a korteskedés, a választási hadjáratok hozták közelebb az élethez, úgy a jelenhez, mint a múlthoz, ötvenen túl írja meg chef d‘oeuvres-jeit (melyek nekem a legkedvesebbek), az „Andor és Androis"-t, ezt a csodálatos is tökéletes, máig is lüktető és perzselő, élethűségében is maupassant-i regényt, a „Hét sváb“-ot, a „Kékrókát", amely világsikerrel ajándékozta meg, az ,„Aranyhegedű"-t, az „Árva László király"-t, „Fekete lovas"-t, az „Ocskay brigadéros"-t, a „Pogányok"-at, is a klasszikussá nemesült „Bizánc“-ot. És nem szabad megfeledkeznünk a „Híd"-ról sem, amelynek magyar harangzúgása közben az író és politikus Herczeg lelkülete olvad harmóniába__ Újból Macaulay jut az eszünkbe, aki a Herczegéhez hasonló bibliai kort megért nagy írók késői remekeiről, megértő is megbocsátó filozófiájáról elmélkedvén, megjegyzi, hogy olybá tűnnek fel e művek, mint tökéletesen kiszívott tajtékpipák, amelyek fehéres színe már sötét aranysárga és ínycsiklandozó jó ízük a komoly pipás számára életöröm, megnyugvás, összhang, világnézet. Ilyen ajándék Herczeg emlékezései, amelyből eddig két vaskos kötet jelent meg a könyvpiacon: „Várhegy" is a „Gótikus ház". E műveiből idézzük : „Nacionalista német lapok néha renegátnak neveztek. Hidegen hagyott. Az én családom kétszáz esztendővel ezelőtt jött ki Németországból, egy német fejedelem elől menekült, olyan időben, mikor az őshazában a nemzeti érzés még ismeretlen fogalom volt. Ezt az érzést itt ismerték meg Magyarországon, alattvalókból itt lettek polgárokká. Nekem különben az a meggyőződésem, hogy a kapás ember lehet sváb vagy tót, kultúrember Magyarországon azonban csak magyar lehet. Ha ezért renegát vagyok, annyi baj legyen, Zrínyi Miklós is Petőfi Sándor társaságában vagyok az." Abban is személyes és szemérmes, mélyről jövő férfias líra van, ahogy síromtúli hűséggel áll férfiúi eszményképének, Tisza Istvánnak sírjánál. „Tisza megvetette a cifra frázisokat, — írja megkapó jellemrajzában, — és kimondta a legkínosabb igazságokat is, nem kertelt és nem hizelgett a nemzeti hiúságnak, sokan azért rideg és szárazszivű embernek tartották. ‘ ‘ Tiszáról írja, de talán valamelyest önmagára is gondol. Majd később írja: „Csak én tudom, hogy magyar író létemre milyen nagy erkölcsi árat fizettem a meggyőződésemért, mikor másfél évtizeden át szemben állottam minden népszerű politikai áramlattal." Végül: „Az érzelmi momentum, a romantikus gesztus nálunk többet nyom a latba, mint a rideg és hideg igazság." Álljunk glidába írók, olvasók, magyarok és hódolattal köszöntsük ma Herczeg Ferenc nyolcvanéves testi és lelki fiatalságát ... S felsír a bú egy elhagyott Szív ,Aranyhegedű"-jén, öh, zokogj, aranyhegedü, Te ezülstszavú, nótás, E Herczeg, — ugye „Karolin" — Mégis ,szerentsés flóták“, Mert Sáin, alig hogy csendesül A síró flóta-nóta, Már zeng a vidám hallak. Már teríték a róka, ,A róka, kékfás köszönti őt Mindnyájunk büszke tapsa, Mely aztán árad és zuhog A „fekete lovas"-ra, Kit ormok felé hív „A Hid" , a nyolcvan év vidáman Ott úgy ragyog, mint ifjú fény »Az élet kapujában”. Nincs itt fogyó hold",— nyári nap Sugárzik szerte tisztán, Világit lángja messziről. Mint messzi „tűz a pusztán"... Világit lángja, — mennyi fény! Az ember belekábul S felszáll a mesék madara Az író ablakábul. Két mélytüzű, kék, tiszta szem Merengve néz utána, A kék madár száll... Küldi őt A költő és magánya fis mig az erdőn hull a lomb S a hegyek orma ködben. A kék madár dalolva száll fis a szivünkbe röppen. Ringass, igéző képzelet. Vezess, fölényes elme! Felujjong szivünk, hogyha lát Sorsunkkal harcra kelve. Felujjong szivünk s megcsodál, Mint felhők égi hősét, Ki feljutott, mert szárnya volt S mert száll: örök dicsőség! Endrődi Béla r ebesze KÖSZÖNTŐ az írók Herczegéhez Az erdőn halkan zeng az ősz Merengő muzsikája, Szeptember hamvas fátyoléi Terítve már a tájra. A sóhajtása illatos, A verőfénye édes, — Sóhaj, verőfény, szállj, suhanj Az írók Herczegéhez S ha mondja is: ne hidd neki, Hogy immár nyolcvan éves! Ne lássuk, hogy a nap rövid S az est korán borongó, Hallgassuk inkább, mit mesél E boldog mesemondó, Ki a siker tüzes borát Megérdemelten issza S ha szól: mély, orgonás szavát Egy ország zengi vissza. Csak ő a mester máma itt, A többi mind tanítvány. Tanunk reá ,Simon Zsuzsa" S az összes „Gyurkovics lány". Kit tolla ébreszt: lüktető Hús, vér s nem régi vándor, Ha „Kun Atilla", ha „Szabolcs", Ha „Gyurka", vagy ha ,vándor". Mily sokszínű hang énekel A lantján, mely babéros: Lám, harsány kuruc-riadó „Ocskay brigadéros", de Bidermeier ritmuson Rebben a fehér páva" fis rokokó dalt trombitál "A királyné futárja" Csodás hercegség; Hadd tegyünk A berkeidbe sétát: Itt Joagdaléna kétszer ét" fis egyért hal „A hét sváb", ,JBizáhc" biborját szép szavak Arannyal záporozzák, Mig „Szelek szárnyán" eljutunk Fényedbe, ,Álomország". Ez országon túl árny borong, Elszáll a szende, hü fény