Film Színház Muzsika, 1958. július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)
1958-08-01 / 31. szám
brüsszeli filmfesztiválon láttam a Hemingway regényéből készült filmet. A filmfesztivál egyetlen bemutatóját sem előzte meg olyan nagy várakozás, mint „Az öreg halász és a tenger”-ét. Ernest Hemingway Nobelaljas regényének filmváltozata még a világkiállítás és a nemzetközi filmverseny szinte egymást érő szenzációi sorában is ünnepi eseményt jelentett. Vajon hogyan sikerült vászonra vinni Santiago, az öreg kubai halász emberfeletti küzdelmét a hatalmas martinnal s a telhetetlen cápákkal? Ki lehetett-e fejezni a film eszközeivel, s olyan magas hőfokon és lenyűgözően, mint az elbeszélésben, a szerencsétlen ember megrázó belső drámáját, tusáját önmagával, a fáradsággal és reménytelenséggel? Lekötheti-e a nézőt másfél órán át voltaképp egyetlen szereplő viaskodása a természettel, holott a film eleme, törvénye a sokszálú, mozgalmas, látványos történet? Kimondva, kimondatlanul ezek a kérdések csigázták fel a szakmabeliek és a közönség kíváncsiságát a bemutató előtt. S hogy azután miképp vélekedtek? Csalódott tömeg hagyta el a vetítés színhelyét, a fellobogózott nagy auditóriumot, megjegyzések hallatszottak tucatnyi nyelven: nem sikerült! S ebben zsűri, sajtó, közönség egyet értett; valóban, a film nem igazolta hírét s a belé fektetett roppant Az Öreg halaszt Spencef Tracy költséget. Sem a szcenárium író Peter Viertel, sem a rendező John Sturges nem tudta a film sajátos műfajára áttranszponálni Hemingway remekének sodrását, feszültségét, finoman árnyalt lélekrajzát és nagy művészi igazságát. Csak szegényes, olykor egészen gyatra eszközöket találtak a magányos Santiago kegyetlen lelki és testi halájának ábrázolására. Sokhelyütt például kísérő szöveggel kommentálnak képeket, amelyek pedig magukban is eleget mondhatnának, ha James Wong Howe operatőr lencséje a felszín alá, a szívbe is látott volna. Az öregember küzdelme ugyan kezdetben magával ragad az élmény magasságába, de aztán mind laposabbá és egyhangúbbá válik, nem borzongat végig egyszer sema szenvedélyes együttérzés, mint a könyv olvasása közben. Ebben az egyébként elkerülhetetlen technikai trükkök is bűnösek, mert oly primitívek és ordítok, hogy lépten-nyomon szétoszlatják az illúziót. S Dimitri Tiomkin kísérőzenéje sem méltó a műhöz, melódiátlan; a Lanteme című lap szerint „túl zajos a két szereplőhöz és egy halhoz”... Csak a címszereplő Spencer Tracy érdemel őszinte elismerést, nem egyszer megközelíti képzeletünk öreg halászát, bár csak helyenként, mert úgy látszik, a képzelet mégis csak gazdagabb és színesebb, mint a játék. Nyárádi Gábor