Film Színház Muzsika, 1963. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)
1963-07-06 / 27. szám
rántsem akarom azt mondani, hogy — a példa kedvéért említve —, ebben a most befejezett színházi évadban ne lett volna színházi életünkben jónéhány érdekes, helyenként izgalmas produkció. A teljes áttekintés mégis inkább azt a bizonyos stabilizáló, szolid igyekezetet mutatja. Eltekintve az új magyar művek nagyszámú bemutatójától — erről még külön szólunk legközelebb —, nehéz olyan produkciót találni, amely a legjobb színházi értelemben feltűnést keltett volna. Természetesen az semközömbös, hogy milyen színvonalon stabilizálunk és az is igaz, hogy a mutató inkább a jó átlag körül mozog de érdemes lesz azon elgondolkoznunk, vajon a művészet fejlődéséhez a mégoly jó átlag őrzése is elégséges-e. Itt nem lehet fenntartás nélkül érvényes az a módszer, amely az elért eredmények rögzítésére építi akárcsak közeli jövőjét is. A színház mindig is a gyors változások világa volt és az egy-egy produkcióban elsajátított tudást a következő alkalommal már másként, magasabb színvonalon kell alkalmazni. A színház változó természete most, a mi korszakunkban kétszeresen is kimutatkozik, hiszen nekünk valami egészen újat kell teremtenünk. Minden nagy társadalmi korszak saját törvényeit érvényesítette a színház világában is. S a változó korszakok nemcsak szemléletükben, de jórészt eszközeikben is elkülönültek az előbbiektől. A görög dráma tiszta egysége, egyszerűsége és határozottsága a társadalmi feltételek mellett arra is épült, hogy a nagyközönség által jól ismert történeteket állított színpadra. A színpadi történés érthetősége érdekében nem kellett sem az előzményeket, sem a szituációt magyaráznia. A modern dráma ezzel a feltétellel nem rendelkezik — nem alkalmazhatja tehát ugyanazokat a módszereket. S minden korszakváltásnál éppígy kimutatható, hogyan változnak szükségszerűen a dráma és vele a színház módszerei, eszközei. Ha mi most egy nagy korszakváltás idején egyszerűen csak jó átlagszínházat csinálunk és azt működtetjük, anélkül, hogy az új, sajátos drámai és színházi eszközök felismerésén, megtalálásán fáradoznánk, színházi értelemben aggasztóan el fogunk szegényedni. A tünetek jelentkeznek. Gazdálkodjunk a meglévőből? A korszerű, szocialista szellemű művek mellett a színház két nagy drámacsoportból választja műsorát. Mi — eszméinktől és eszményeinktől vezetve — a polgári drámát inkább csak tudomásul vesszük,s ha színházaink műsorra is tűzik a polgári dráma egy-egy jeles — vagy máskor éppen gyenge esetleges — alkotását, sokféle eszközzel megkísérlik azt áthangolni. Ennek azután olyasféle hatása van, hogy szinte gépiesen kutatjuk fel és mondjuk ki, miként leplezi le ez vagy az a mű, a kapitalizmus feloldhatatlan ellentmondásait. Bizonyos, hogy ez csak átmeneti időre lehetséges módszer és a jövő szocialista színháza a dráma polgári korszakának valóban csak a legjobb, a maga korát legigazabban kifejező műveit fogja befogadni. Úgy, ahogy a klasszikusokat rostálja, csiszolja az idő. Annak a stabilizáló törekvésnek, amelyre kénytelenek vagyunk felfigyelni az egyik legvitathatóbb vonása éppen az, hogy a polgári drámához való viszonyunkat — értem most a mai nyugati drámát is —, ebben a némiképpen vulgáris-magyarázó állapotában rögzíti. De hát meddig érheti be a színház, s meddig elégszik meg a néző, azzal az egyetlen kritériummal, hogy „leleplezi a hazug életformát”. A világnézeti fogantatású színház, amilyen a miénk, nem keresheti minduntalan az érveket ahhoz, hogy műsorába iktasson olyan műveket, amelyeket közben gyakran röstelkedve vállal. Megismerni és megválasztani azokat az alkotásokat, amelyeknek előadása nem jelent zavarral emlegetett kompromisszumot —s ez lehetne a célirányos módszer. S nemcsak a polgári dráma tekintetében kellene mást akarnunk, mint amit a jelenlegi állapothoz való kötődés ígér: az egyetemes színházi örökséggel is bátrabban lehetne gazdálkodnunk. A szerkesztőséghez érkezett egyik levél írója jegyzi meg, hogy a színház az ő képzeletében olykor mint valami szép múzeum jelenik meg. Elmúlt korok, volt emberek nagyságát vagy törpeségét elébetáró gyűjteményként. Nem igaz álláspont, természetesen nem az. De hát színházat szerető, ember írta, s ezért elgondolkoztató, milyen hatások formálták ezt a véleményt. Bizonyos része van ebben annak a gyakorlatnak, amely jónéhány színházunkat már-már egyforma arculatúvá faragta. Hogy szinte minden prózai színházunk már évek óta „sorra veszi” a lehetőségeket s eljátszik egy-két klasszikust. Ezek kiválasztásában az egyik szempont az együttes tagjainak szereplehetősége, a másik meg az, hogy „ez már régen nem volt műsoron”. Az előbbi ok a színház természetéből következik, az utóbbi azonban meglehetősen gyenge támpont a választáshoz. Ha színházainknak határozottabban megkülönböztető karaktere lenne, bizonyos, hogy a választást logikusatok okok segítenék s a nézőben nem ébresztené azt a gondolatot, hogy elsősorban muzeális szépséget nyújtanak neki. Ezen aképen nem változtat a klasszikusokat idéző előadások némelyikének örvendetes sikere. A tavalyi Hamlet-előadás a magyar színjátszás nagy büszkesége. Az Oidipusz király, a Romeo és Júlia, a Julius Caesar, a miskolci Szent Johanna, a debreceni Ahogy tetszik előadása — a maga nemében mind hozott valami jelentős többletértéket. S mégsem tűnik oktalannak az az igény, amely a színházaktól a klasszikus művek kiválasztásában is egy sajátosabb, programatikus gyakorlat érvényesítését sürgeti. Ennek is akadálya lehet, ha csak a jelenlegi színvonalon akarunk stabilizálni. Némi bátorsággal azt is mondhatjuk, hogy a néző nemcsak a sorozatosan gyengébb produkciókkal jelentkező színháztól távolodik el, de attól is, amelytől nem kap többet, mint amit vár... Hámori Ottó Sinkovics Imre, Básti Lajos) Miskolci Nemzeti Színház, Szent Johanna (Verebély Iván, Görbe János, Csiszár András, Mátl György, Loránd Hanna, Némethy Ferenc) Kotnyek felv. a