Film Színház Muzsika 1965. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1965-03-12 / 11. szám
sesszimizmus, szorongás, patológia, félelem, neurózis... Ezek a szavak és fogalmak mind gyakrabban és hangsúlyosabban bukannak fel, amikor korunk művészetét boncolgatjuk. Igaz-e, hogy a ma emberének, a művésznek csakúgy, mint a közönségnek, az idegéletét és életérzését tükrözik a hitelesnek kikiáltott vagy elismert művészi alkotások? De sokat beszélünk és vitatkozunk ezekről a problémákról! Jó lenne egyszer már meghallgatni a pszichiátert, az idegélet és a lelkivilág hivatott tudóját is. Dr. Klimes Károlyt kerestük fel, a neves tanárt, aki köztudomású, hogy maga is gyakorló muzsikus, s igen otthonos a művészeteknek jóformán minden ágában, sokat jár színházba, hangversenyre, képtárakba, rengeteget olvas. — Az utóbbi tizenöt-húsz esztendőben — mondja — a művészi kifejezésmódnak, vagy ha úgy tetszik, nevezzük stílusnak, többféle változását éltük meg. De ha már a magam hivatásának a szemszögéből nézzük a jelenséget, talán tisztázzuk előbb a fogalmakat. A pszichológia alkalmazott tudomány. Ennek a fejlődési vonala egyaránt kisugárzik a színpadra is, a nézőtérre is. Ami a neurózist illeti, annak minden korban másmás jelentőséget tulajdonítottak. A neurotikust 30—40 évvel ezelőtt csökkent értékű, csökkent erkölcsi erejű embernek tekintették. Az évek folyamán a neurózis átvándorolt a hétköznapokba, az emberek jó része megtanulta, hogyan viselje el, hogyan éljen vele. — A művészetben is? — Ott is. A neurózisoknak is megvan a maguk divatja. Közönség nélkül nincs neurózis. Sem az életben, sem a színpadon. A régifajta drámai hisztériás jeleneteket az utcán is ránevetik már. Bakó László, a Nemzetiben annak idején felrakta lábát a súgólyukra, s ormán harsogott a nézőtér felé. Ma a színész mellőzi a nagy gesztusokat, más a mimikavilág, a hangsúly és a hangerő. A mai hisztéria többsége a vegetatív neurózis jeleit viseli. Nagyrészt úgynevezett műszerkérdés. — Műszerkérdés? Mit jelent ez laikus nyelven? — Ez azt jelenti, hogy a neurotikus szívdobogásról, szédülésről, reszketésről és hasonló tünetekről panaszkodik. A hisztériás mutatás, nagy rohamok kora elmúlt. Az embereket alighanem valamiféle belső cenzúra akadályozza ebben. Az idegrendszer kivitelező része, vagyis a műszer lépett életbe. S ennek a jelenségnek a művészetben is nyoma mutatkozik.• — Feszültség, nyugtalanság, félelem, szorongás ... Erre gondol? — Erre. De a fogalmak nem azonosak. A szorongás vitális, ősi érzés. Nincs tárgya. A félelem, a fóbia konkrét dologra vonatkozik. A fóbrás pontosan tudja, mitől fél. Véleményem szerint ezeknek a tüneteknek a drámairodalomban vagy akármilyen más művészeti megnyilatkozásban való megjelenése nem takar semmiféle éktelen pesszimizmust. Nem az atombombától való reszketés kivetílései ezek, hanem hétköznapi életünk kisebb-nagyobb félelmeinek a transzponálása vagy absztrahálása. Ebből fakadnak az egymásnak ütköző, egymással ellentétes érzelmi zavarok. Imádom-gyűlölöm, akarom-nem akarom és hasonlók. A tudós fél, hogy — ezért vagy azért —, nem tudja megvalósítani elképzelését, a felnőtt korban érettségiző fél, hogy nem győzi szellemi képességgel a reá mért feladatot. Vég nélkül sorolhatnám az érvényesülés különféle akadályaitól félők seregét. Azokat, akik nem hisznek a maguk erejében. Az efféle önbizalomhiánynak a művészetben mindig a túlzott eredetieskedés az eredménye. — Ez a megállapítása a mai művészetre vonatkozik? — Nem arra, csak némely kinövésére. Rendkívül pozitíven értékelem azt a jelenséget, hogy a mai kor végképp hadat üzent a rosszízű romantikának, a cukros rózsaszínű világcsalásnak. A mindenáron való könnyfakasztás konvenciójának. — Tanár úr az egyetemen a neurózistan előadója. Milyennek látja a mai fiatalokat, ízlésüket, igényüket? — Hallgatóimat az órák végén nemegyszer kritikára szorítom. Például ilyeneket kérdezek: mit csinálnának ezzel vagy azzal a beteggel? Mármint egy meghatározott személlyel. A segíteni akarás százféle megnyilvánulása buggyan ki belőlük. Jóval több, mint amennyit a beteg maga akar vagy elfogad. A fiatalokat védeni szeretném. Ha külsőségekben nem mindig vonzók is, de ahogy a problémákat szemlélik, az többnyire meglepően rokonszenves. Akadnak az órák végén színházi példák is. Legutóbb II. Richárd figuráját elemezték. Volt, aki azt mondta rá: »elkényeztetett ficsúr volt aki »idealistának« bélyegezte. Érdekes, hogy csaknem mindenki más-más oldaláról akarta megvilágítani, a maga szemlélete szerint. S különös módon, talán mindenkinek igaza is volt. Mert Shakespeare II. Richárdja annyira összetett alak, hogy minden emberi arculat megmutatkozik benne. — Mit vár a pszichiáter a mai kor művészétől? Az alkotások milyen sugárzását? — Annak a fajta őszinteségnek a továbbfejlődését és kivirágzását, amely mostanában kezd megmutatkozni. Egészséges jelenség ez. Nem a hangsúlyozott, nem a bömbölő őszinteséget, hanem a természetest, a magától értetődőt. De az őszinteség fogalmába beletartozik az is, ha az alkotó megmutatja, hogy nincs ember idegrendszer nélkül, s ez az idegrendszer olykor felmondja a szolgálatot. Ez az igazság. Viszont, hiba az is, ha szégyellik az egészséget. A mindenáron való pszichopatológia vagy egyéb betegség ábrázolásának a kora épp úgy lejárt, mint a romantikáé. Gondoljunk csak Ibsenre. Nóra mai szemmel: elmegyenge. Rank tabetikus, ezek voltak a jellegzetes figurák. Elgondolkozón folytatja: — Ami a közönség ízlését illeti, az semmiképp sem egységes. Más tetszik egy nyugalmazott postahivatalnoknak, más a mai korszellemben nevelt felnőttnek, más az ifjú titánnak. Az tetszik, ami visszhangot kelt bennem. Hiszek abban, hogy az ember a környezetével együtt alkot egységet. A közönség a színpaddal, a színpad a közönséggel. Egymás nélkül egyik sem ér semmit. A lényeg az, hogy a színház ne adjon fel “ BESZÉLGETÉSEK A MŰVÉSZETRŐL IDEGÉLET, ÉLETÉRZÉS, ALKOTÁS Dr. KLIMES KÁROLY a modern művészet kérdéseiről 10