Film Színház Muzsika, 1965. július-december (9. évfolyam, 27-53. szám)

1965-09-24 / 39. szám

A hét filmjeiről LE­ F­ADOG­ALMAM SINCS, hogy pályatársaim, újságírók, kri­tikusok, céhbeli művészetértők hogy vannak ezzel: jó­­néhány esztendő után is megőriztem magamban az egykor­ volt, színházba, moziba pirosló fülekkel belopa­kodó, tapsolni-könnyezni folytonosan kész, csodálkozásra és bizony nem restellem: lelkesedésre sóvárgó kamaszt. Eligazítást és bizonyosságot, választ és ítéletet vártam a színházban is, a moziban is; a saját dolgaimra kerestem — és gyakran, talán túlságosan gyakran meg is találtam a választ; néha alighanem méltatlan művekbe is bele­­érezve valamit (egy színt, egy dallamot), — amire aztán örömteli felismeréssel rezonálhattam. Megengedem, hogy a nem eléggé zord, inkább túlságosan is közönségnek, mint kritikusnak való alapállás megőrzése számtalan té­vedésre vezethet — s mégsem szeretnék megszabadulni tőle, még akkor sem, ha egynémely esztéta-kritikus bará­tom elnéző mosolyát, vagy ingerült kézlegyintését taka­ríthatnám meg e metamorfózissal. Hogy miért nem, arra legyen elég az a megrögzött hitem, hogy még a legbot­­ladozóbb kísérletben, a legdadogóbb elfogódottságú műv­ben is rettenetes mennyiségű munka, emberi erőfeszítés és igaz szándék sűrűsödik, a kifejezés és közlés vágyát, a tisztességes magatartás szándékát pedig meghallani, ki­érteni és felmutatni minden bírálónak kutyakötelessége. Ördögien vékony néha a határvonal siker és kudarc között: a művészet dolgai elvileg ugyan pontosan any­­nyira exaktak, mint a fizikáé, ám a fizikusok kevesebbet tévednek (az emberiség szerencséjére), mint az esztéták. A példákat felsorolni sem érdemes, annyi van belőlük: a legnagyobbak, az óriások is irtózatosan nagyokat téved­tek: Gyulai Pál miket írt Jókairól, vagy Füst Milán József Attiláról, ijesztő még rágondolni is. Azért hát jobb min­dig tudni annak a bizonyos határvonalnak ördögi vékony­ságáról. Csak az üzletes kommersz­áru­s a (bármilyen színvonalú, de mégis valódi) művészet között húzódik első látásra is holtbiztosan felismerhető, semmi mással össze nem téveszthető, mély és áthidalhatatlan szakadék. A töb­bi: sugallat, szerencse, körülmények, esetlegesség. Toll­vonás egy arcmáson, vagy éppen egy okkerszínű festék­petty hiánya egy kompozíción. Vagy egy dialógus egyet­len kihúzott mondata egy filmben. .. Ami, ha „benne marad”, rossz, hazug, székrecsegtetően hamis. Vagy egy­szerűen: unalmas. Mert csak valódi, de nem igaz. TT A BAJ ebben a „Bube szerelmese” című, szép és tisztességes olasz filmben is. Valódi minden, aki csi­nálta, Luigi Commencini rendező nem üzletet, hanem filmet akart csinálni. Elmond nekünk egy történetet, a fiatal partizánról, aki — mert még az idegeiben él, hogy a pisztolyával teremthet maga körül igazságot — megöli egy rendőr fiát, felháborodásában, bajtársát meg­bosszuló hirtelen haragjában. Csakhogy már nincs há­t BUBE SZERELMESE. A filmben Claudia Cardinal** eddigi pályája egyik legjobb alakítását nyújtja BUBE SZERELMESE. A címszerepet, Bubet, a volt partizánt, George Chakiris játssza ELŐTTÜNK JÁRTAK. A vén, totyakos népfelkelő látszólag ártalmatlan ...

Next