Film Színház Muzsika, 1965. július-december (9. évfolyam, 27-53. szám)
1965-09-24 / 39. szám
ború, menekülni, bujkálni ideig-óráig lehet csak, szerelmese pedig, aki csupán egyetlen éjszakára lehetett az övé, várja. Várja, síró, néma, elszánt szerelemmel várja, pedig közben megkísértette az élet: jött valaki, aki tetszett neki, akivel jó volt andalogni, akit szeretni tudott volna. De Mara, a lány (Claudia Cardinale játssza olyan jól, ahogyan talán egyik szerepét sem eddig) megérzi: nem hagyhatja el a börtönben sínylődő vőlegényét, akinek ő jelenti a reménységet, az életet. Igen, értjük. Nem lehet elhagyni valakit, akire tizennégy keserves esztendő vár. Egyszerűen nem lehet. Magasabb erők tiltják, mint az ösztönök. Hogyan nézne a szemébe? Ebből a témából remekmű is születhetett volna: a hűség eposza, az érzelmedn-ösztönein erőt vevő, önfeláldozó női tisztesség, emberi, társi szolidaritás zengő éneke. De éppen, mert az ilyen erősségű női állhatatosság ritka, nagyon nagy meggyőző erő kell a történet elhitetéséhez. Valamivel több kell hozzá, mint ez a szolid, becsületesen megírt forgatókönyv (és bizonyosan más mondatok, mint ezek a görcsösen naturális, fantáziátlan dialógusok). Valamivel több és ez az aprócska különbözés már elég is ahhoz, hogy azon a bizonyos, ördögien vékonyka határvonalon túlra űzze az egész művet: sugárzása nincs ennek a filmnek, valami baja van, a köznapi valóságos tragédiát képtelen költészetté egyszerűsíteni, holott kiváló színészek, (George Chakiris, Cardinale) és kiváló rendező, igyekszenek kicsiholni a csodatevő szikrát a témából, amely úgy benne van, mint száraz taplóban a tűz — de csak a lehetőség van benne, fénye-lángja nem született, bocsásson meg mindenki, aki mégis zokogni tudott rajta. Talán igazságérzetünk tiltakozik: ha Bube a rendőrt öli meg, értjük — de a fiát?! Az apja gyilkosságáért? A háborúban olcsó az emberi élet és megértjük: ez a tiszta tekintetű parasztfiú még nem tanult meg okosan uralkodni magán, vagy higgadt etikával mérlegelni. De a film nem teszi őt rokonszenvessé — ám ettől még mindig lehetne emlékezetes, vagyis fontos igazságokat kimondó film a ,,Bube szerelmese”. De nem az — mert a világraszóló áldozatot, a tizennégy esztendei várakozást, Mara komor, fenséges hűségét is csak közhelyekkel képes festeni. Kár. Nagyszerű színészi, helyenként igényes rendezői munka — nem áll arányban az eredménnyel. MOST TULAJDONKÉPPEN körkérdést kellene intidéznem az olvasókhoz: bemennek-e a moziba, ha elol- i-lvassák ezt a címet, hogy „Előttünk jártak?" (Nem is igaz, egyébként. A generációs mánia már elképesztő: a film hősei ma, ha élnek, pontosan harmincnyolc esztendősek, tehát „Mellettünk jártak” legfeljebb, amennyiben nem vagyok hajlandó az ország lakosságának zömét jelentő, harmincon felüli korosztályt kihalásra ítélni, azonnal, mint atisztelt címadók.) Szóval, ezek a fiúk, nekem például kortársaim ott a filmvásznon, mellettem járhattak volna hosszú meneteléseken, vagy mellettem ülhettek volna a gimnáziumi padban, ha történetesen nem Csehországban születnek, hanem valamivel délebbre. Ismerősök, jaj, de ismerősök, gyanútlan jókedvükkel, tankcsapdaásás szüneteiben feltörő nótázó örömeikkel, ringó női csípőkön-kebleken lázasan végigsikló tekintetükkel, dühös antifasizmusukkal, amely eleinte csak néma gyűlölet, aztán veszélyes, nyaktörő kaland, s végül — puskaropogás, halál, fiatal testek mozdulatlansága. Egy csehszlovák munkaszolgálatos-század zendülésének története ez a rettenetes címmel magyarított „Előttünk jártak”. Fiatal cseh fiúk története, akik árkokat ástak a németeknek, aztán fellázadtak, s meghaltak, pátosz nélkül, gyors, kurta és száraz puskalövésektől, amiket egy vén totyakos népfelkelő még gyorsan utánuk lőtt, mielőtt viszszaöltözött volna civilbe, mielőtt mosolygós nyugdíjassá vedlett volna Hamburgban, Düsseldorfban, vagy Kikritz- Potschen-ban. Semmi. Pár fiatalember meghal, órákkal a felszabadulás előtt. Ijesztő gyűlölet rohan rám, amint nézem a végső képsorokat: vak halál, nézd, utoléri a fiúkat... Volt sok jobb, nagyobb, hosszabb életű film a háborúról, mint Václáv Sklenár filmje. De a művészet nem ékalakban, hanem rajvonalban fejlődik. Ez a film egyetlen harcos a művészet nagy, háborúellenes rajvonalában. Becsületesen harcol. Egyébként, sallangtalanul, a „cinéma vérité”-re emlékeztető póztalansággal készült, semmi sem maradt benne a partizánromantika lassan megszokottá vált sablonjaiból. Nem játszik benne egyetlen világsztár sem. A fiúk borostásak, időnként vigyorognak, ostoba vicceket mondanak egymásnak, és nőknél aratott sikereikkel hencegnek. A héten, ha tehetem, még egyszer beülök a moziba, (alighanem bőven lesz jegy) és másodszor is végignézem, miként lett felnőtté egy századnyi kortársam, innen négyszáz kilométerre északra ... Egy film története az ötlettől a bemutatóig 6. Játék-exkavátor a műteremben Lenke (Hacser Józsa) és Mókuska (Pongrácz Imre) az erdőben Avar I. Ivánnal és Darvas Ivánnal -»robog a műteremben a lakókocsi