Film Színház Muzsika, 1966. július-december (10. évfolyam, 26-52. szám)
1966-10-28 / 43. szám
Tökéletesen el tudta változtatni magát kívül, tökéletesen át tudott változni belül. Egy anekdotába illő esetet maga írt meg: »Kabaréelőadást játszottunk a Pesti Színházban. A műsor első részében egy Faust-operaparódiát játszottunk, amelyben én női ruhában énekeltem. Zöld, kivágott estélyi ruhám volt, parókám és utána mindig át kellett öltöznöm a Negyven éves találkozó című darabhoz frakkba, klakkba. Egy napon észrevettem — vasárnap délutáni előadás volt — hogy az öltözőből a színpadra vezető folyosó vasajtaja mellett nem a megszokott néniké üldögél, hanem egy új asszonyság, aki nyilván helyettesítette a másikat. Amint átmegyek a vasajtón a zöld estélyi ruhámban, megszólal: — Kézit csókolom, művésznő. Hirtelenében nem tudtam, mit feleljek, azt válaszoltam: — Pá ... Nagyon furdalt a dolog és már a színpadon, játék közben azon gondolkodtam, milyen csintalanságot lehetne ezzel az összetévesztéssel elkövetni. Amikor lejövök a színpadról, megállok előtte: — Hallgasson ide, néni. Nemsokára jön egy frakkos úr monoklival, legyen olyan szíves, mondja meg neki, hogy ne akadékoskodjék velem szemben, bocsásson meg nekem és legyen jó hozzám ... Ugye, megteszi? — és egy kétpengőst nyomtam a kezébe. A néni boldogan vállalkozott a közvetítésre. Átöltöztem és frakkban mentem a színpadra. A néni megszólít: — Nagyságos úr, kérem, ne tessék haragudni már a művésznőre. — Mi köze magának az én privát ügyeimhez? — vágtam közbe. — Tessék már vele rendesen bánni! — és hosszan dicsérte nekem a zöldruhás hölgyet. Az esti előadáson újra a zöld ruhában mentem a színpadra és a néni már lelkendezve várt: — Elintéztem ... Ezentúl nagyon kedves lesz magához, művésznő. Legalább minek tartsunk össze ... Pedig nem a ruha tette mássá, hanem a szerep, a feladat, a színpadi környezet. Véletlenül úgy adódott, hogy a Vígszínházban hosszú sor orvos-figurát játszott el egymás után. Például Hauptmarm Naplemente előttiében Steinitz doktort, az öreg háziorvost, Zilahy Tábornokában Lausch főorvost, Bókay Utódjában az öreg Horváth professzort. »A néző lassanlassan mögém képzelte a röntgengépet és fehér köpenyben látott akkor is, amikor nem voltam abban« — mondta erről egyszer egy interjúban. Félt a beskatulyázástól. Nem volt igaza. Színészi képzelete és alakítóképessége megóvta a beskatulyázhatóságtól. Mert ebben a három szerepben például nem az orvost látta benne a néző és mögötte a műtőt vagy a rendelőt. Hanem más-más embert, másmás típust, más-más világot. A Hauptmann-drámában egy német kisvárost, poros akácokkal, és Steinitz doktorban egy vidékies öregurat, akit bátortalanná és büszkévé is tesz a nagy Clausen tanácsos barátsága . Somlay Artúr játszotta egyébként akkor Clausent. A Zilahy-színműben sem csak orvos volt, hanem egy szelíd, lompos civil a fronton, katonatisztek ellentéte. A Bókay-darabban pedig pirospozsgás, fehér kecskeszakállas, élénk és vidáman rezignált öregúr, aki egy tevékeny élet minden derűjét és mozgékonyságát hozta be a színpadra, a bölcsességet és a megbékélést a lázadozó és konfliktuózus partner, Csortos Gyula mellé. Három hasonló szerep korban, karakterben — és mégis mennyi változatosság, mekkora különbségek a megvalósításban! Mihályi Ernő apró, reális világokat nyitott egy-egy alakítása köré,átszotta a Színigazgatót, a Hat szerep keres egy szerzőt című Pirandello-játékban, a címszerepet Felkai Ferenc emlékezetes Pilátus című művében. Erről az alakításról írta Bóka László: »... a történelem aranyához vegyít emberi rezet, hogy időállóvá, szilárddá ötvözze Pilátusát. A kézmosási jelenetben: római szobor .. .* Játszotta Ibsen Vadkacsájában Hjalmar Ekdalt, a világirodalom egyik legnehezebben megfogalmazható, mert lélektanilag legösszetettebb kispolgárát,, játszotta a népmesék naivitásával ironizált Napóleont a megfilmesített Háry Jánosban, Móra Ferenc dramatizált kisregényében, a Négy apának egy leánya című aranyos anekdotában, a Plébánost az alföldi falu csendes hangulataival, operett-, kabaré- és filmszerepek végtelen sorát humorral és drámai erővel, mindazokkal a pontos, aprólékos megfigyelésekkel, amelyeket az emberi indulatokról és szokásokról, az emberi jellemről és megnyilvánulásairól összegyűjtött. Egy színészdinasztia nemzedékeken át felgyűlt és átöröklött tapasztalata tehetsége, művész-lelkiismerete, mintha benne teljesedett volna ki. Felmenői, testvérei, oldalági rokonai közt, amerre szem ellát, csupa színész, énekes, zenész. Anyai nagyanyja, Keresztély-Krisztián Lajosné, volt Erdélyben az első női színigazgató — nála kezdte Hegedűs Gyula is a színészi pályát. Apai nagyapja a kalocsai dóm karnagya, apja tenorista Temesvárott, nővérei: Lici és Vilcsi, színészek, unokanővére egykor híres filmszínésznő: Lenkeffy Ica. S ő: Mihályi Ernő. Kivételes színészi karrier. Nem abban, hogy kivételes gyorsasággal, két év alatt, lett keresett, divatos, népszerű, reklámcélokra is felhasznált színész Budapesten. Hanem abban, hogy kivételes tehetséggel lett divatos. Élete utolsó szerepét Moss Hart és G. Kaufmann Így élni...ó! című szatirikus komédiájában játszotta a Magyar Színházban. Egy hóbortos, vidám nagypapát, aki tolókocsiban kuplét énekel. Filmen ezt a szerepet az idősebb Barrymoore játszotta. Mihályi Ernő akkor már halálos beteg volt, a halállal játszott, mint Moliére az utolsó szerepben. Tolókocsiban, de énekelve hagyta el örökre a színpadot. Mihályi Ernő a Vígszínházban, a Fekete Péter címszerepében A Négylovas hintó című film komornyikjaként Vízváry Mariskával és Kürthy Györggyel