Film Színház Muzsika, 1967. január-június (11. évfolyam, 1-26. szám)

1967-02-24 / 8. szám

a zenekar újjáalakult, s a kubaiakon kívül jó néhány muzsikus érkezett Amerika más országaiból is, családos­tul áttelepültek, ott játszanak a zene­karban. A kubai muzsikusok igen jól képzettek, minden ízükben ritmus él. Első hangversenyemet hét próba előz­te meg. Műsoromon szereplő magyar művek közül három bemutató volt: Erkel: Hunyadi nyitánya, Bartók: Ma­gyar képek, Weiner: I. Divertimento. Ráadásnak a Rákóczi indulót vezé­nyeltem. A koncertek nyomán fellen­dült az érdeklődés a mai magyar zene iránt. Kértek, hogy újabb magyar mű­veket küldjünk ki. — Harmadik szereplésem televíziós hangverseny volt. Ezen az estén csu­pa magyar mű került előadásra. Ezt az adást a tv negyedik csatornáján közvetítették, ezen többnyire komoly zene szólal meg. Az adások technikai­lag is igen jók. — A hivatalos programokon kívül ellátogattam Santiago De Kubába is, ahol éppen a hatnapos V. Nemzeti Kórusfesztivál zajlott. Ezen tizenhat amatőr és hivatásos kórus vett részt. Meghívtak az Állami Kórus próbájá­ra, ennek külön érdekessége az volt, hogy a karmestere, Serafin Pro lelkes Kodály-rajongó, s műsorának harma­dik részében csupa Kodály-mű szere­pelt. A magyarokhoz, Jézus és a kufá­­rok, Esti dal, Mátrai képek... A kar­mester maga fordította spanyolra a szövegeket. Alberto Cavalcanti, a világhírű filmrendező itt van Budapesten. Het­­venesztendős, testileg, szellemileg friss, humora mélyebb, elevenebb, mint eddig bármikor. Kocsin száguld ide-oda a városban, forgat, és két je­lenet felvétele közben magáról beszél: — Dolgozni jöttem Magyarországra, legújabb dokumentumfilmem egyes jeleneteit veszem fel önöknél. Egyben egy régi adósságot is törlesztek. Brazí­liában születtem, de Svájcban tanul­tam építészetet és jogot. A svájci fia­tal művészek klubjában ismerkedtem meg annak idején, s kötöttem életre szóló barátságot Szigeti Józseffel, a vi­lághírű hegedűművésszel. Szigeti negyven esztendeje igyekszik rábe­szélni, hogy látogassak el Magyaror­szágra, ami most végre — megvaló­— Felkerestem Havannában a hét­százötven személyes, bentlakásos mű­vészeti iskolát, amelyben valamennyi művészeti ág tanulói fellelhetők. Ze­nét kétszázötvenen tanulnak ott. Ha­talmas terület, legmodernebb építke­zés. De jelen voltam Havannában Ku­ba művelődéstörténeti kiállításán is. Este 7—11-ig volt megtekinthető. Lát­tam érdekes, modern balettokat, ame­lyek a pantomim és a klasszikus ba­lett ötvözetei. Elektronikus és konkrét zenére is táncoltak. A balettegyüttes számára új zeneművek születtek erre az alkalomra. A legmodernebb festők és szobrászok művei között manöke­­nek vonultak föl, és bemutatták az új divatot. Havannában meghívtak a la­tin-amerikai színházi fesztivál záró fo­gadására. A versenyt egy kubai darab nyerte. A fogadáson nyújtották át a nagydíjat a szerzőnek és a művet be­mutató színházi együttes vezetőjének. Utána műsoros este következett. A vé­gén a zenekar rázendített a legújabb, divatos tánczenére: mosambique-nak hívják, s a közönség nem tudott el­lenállni a vérpezsdítő ritmusnak. A tánc, a ritmus minden érzelmüket ki­fejezi. — Élményeim és tapasztalataim fel­sorolására hosszú órák sem elegendők. Most már csak arról álmodom, mikor jutok el ismét a csodálatos Kubába. Ne­m sült. Egyébként is sokat köszönhetek Szigetinek. Iránta érzett szeretetem valamennyi külföldön ismert magyar­ra kiterjedt, így kerültem szoros kap­csolatba párizsi éveim alatt Heltai Je­nővel, s az ő révén ismertem meg a gyönyörű Lenkeffy Icát, a némafil­mek Európa-hírű csillagát, aki 1928- ban játszott is francia feliratokkal ké­szült némafilmemben, az »Yvette«­­ben. Azután az utolsó két évtizedben a fiatal magyar filmesek egész légió­jával találkoztam és barátkoztam ösz­­sze a különböző filmfesztiválokon. — Száznál több dokumentumfilmje mellett ön majdnem harminc játék­filmet is rendezett.­­Végül is: játék­vagy dokumentumfilm-rendezőnek vallja magát? — Nem szeretek különbségeket ten­ni, ezért csak azt mondhatom: nem­zetközi filmember vagyok. Semmi más. — De hiszen színházi rendezései is világhírűek. — Az én koromban néha egy-egy nagyobb forgatási munka után elfá­rad az ember. Ilyenkor pihenésül min­dig a színház felé kacsintok. Díszlete­ket és jelmezeket tervezek, vagy meg­rendezek egy-egy előadást. E rende­zések egyike-másika, azután híres lesz, mint például a Spanyolországban bemutatott Lorca-darab, a „Vérnász­*, amellyel a társulat Barcelonából in­dulva körbeturnézta Spanyolországot, majd a produkciót meghívták a Nem­zetek Színházába, ahol két hónapig vendégszerepelt nagy sikerrel. Ez a si­ker azután Párizsban újabb spanyol bemutatóra inspirált. Lope de Vega »A hős falum című színművét állítot­tam színpadra. Az előadás két év óta telt házak előtt fut. — Hosszú és sikerekben gazdag pá­lyája során, hány országban forgatott filmeket? — Nem könnyű összeszedni a múlt cserepeit, de elmondhatom, hogy meg­jártam a világot. 1934-ig Párizsban éltem, majd áttelepedtem Angliába, ahova barátom és későbbi harcostár­sam, John Grierson, az angol doku­­mentarizmus nagy úttörője hívott meg. Azt mondják: vele új iskolát te­remtettünk. 1947-ben hazatértem Bra­zíliába, de az ott állandósult társa­dalmi válság nem tetszett nekem, ezért 1954-ben elfogadtam a DEFA ajánlatát és elkészítettem Brecht hí­res vígjátékának filmváltozatát, a »Puntilla úr és szolgája, Matti*-t. Ez a film hatalmas sikert aratott Európa­­szerte. A legutóbbi esztendőkben fel­váltva éltem Párizsban, Madridban, Rómában, Bécsben, Berlinben. Mad­ridban filmre akartam vinni a »Yer­­mát* Ana Esmeraldával, a ragyogó színésznővel a főszerepben, a felvéte­lek közepén azonban a spanyol rend­őrség elkobozta az egész anyagot, a további felvételeket betiltották, engem pedig távozásra szólítottak fel. — Hogy vélekedik korunk doku­mentumfilm-művészetéről ? — Mi még a polgárjogért, a bemu­tatókért küzdöttünk, a mai fiatal do­­kumentaristák már a játékfilmesek­kel vetekedő népszerűségért harcol­nak. A dokumentumfilm, nemcsak a játékfilmgyártás méltó társa, de sok­szor előfutára, kísérleti terepe is lett. Ahányszor meghívnak egy-egy feszti­válra vendégnek, vagy zsűritagnak — mindig csodálkozom, hogy megnőtt, megerősödött a mi családunk, a do­­kumentaristák famíliája. Fenyves György Megjártam a világot Budapesti beszélgetés Alberto Cavalcantival Alberto Cavalcanti: »Legújabb dokumentum­filmemet forgatom Magyarországon « .

Next