Film Színház Muzsika, 1968. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)

1968-04-27 / 17. szám

Mindinkább varázslatba kerülök! Elbűvölten ringa­tom magam abba a sajátos mozdulatrendszerbe, amely a lépteket s a taglejtést egyaránt megszabja, s egy­szerű, de szigorúan fegyel­mezett módon sugallja ma, milyen lehetett az a XVI. századi, népi lengyel szín­játszás! S a játék összhan­­gos látási élményét teljessé teszi az a kissé kántáló, kis­sé idézőjelbe tett versmon­dás, ahogyan a páros rímű nyolcasok a színészek szá­ján megszólalnak. Tehát egy hanghordozás-rendszer is a sajátja ennek a Kazi­­mierz Dejmek rendezte elő­adásnak. A mozdulat és a szöveg különleges koreográ­fiája — ha szabad így mondanom — teszi olyan semmi máshoz nem hason­lóvá ezt az előadást. Dejmek­a »József élete« előtt már elvégzett egy eh­hez hasonló előadás-re­konstrukciót, amikor Mikol­­­aj Wilkowiecki »Legenda a dicsőséges feltámadásról" című, szintén XVI. századi iskoladrámáját vitte mai színpadra. (Ezt a feldolgo­zást a mi Thália Színhá­zunk is bemutatta.) Akik látták a »Legendá~-t a varsói Nemzeti Színház­ban, s látták a »József"-et is, az utóbbi mellett teszik le voksukat: ez tetszik job­ban, ezt tartják sikerül­tebbnek! A jelenetek meg­kapó ritmusban követik egymást — a rendező az eredeti mű hatezer versso­rából négyezret kihagyott! —, a kétezer verssor úgy cseng a fülembe egy idő után, mintha ősi magyar nyolcasokat hallgatnék! Olyan ismerősen, oly ked­vesen. Vége egy bibliai je­lenetnek, jön a kórus, és folytatódnak a sok százesz­tendős egyházi és világi dallamok; a közjátékok vaskos humora, ezek a Ha­lál- meg ördög-figurák, né­pi fejkendőben; a pék meg a hóhér a bitó tövében: egyszerre sugározzák a len­gyel reneszánsz derűjét s a modern színjátszás száza­dokig visszaérző hajlékony­ságát. A színészek­ Wojciech Siemion legelőször is, Jó­zsef alakítója, ez az ábrán­dosan kék szemű, szőke fér­fi. Ritka tulajdonsággal ren­delkezik, azontúl, hogy ki­váló színész, bája van játé­kának! És mennyi humora. Derű fakasztásában a test­vérek alakítói is erősen je­leskednek, kivált a hórihor­­gas Jan Kobuszewski, ő úgy formálja meg a máso­dik közjáték Halál figurá­ját is, hogy a halálra ka­cagjuk magunkat mindnyá­jan. És az elragadó Barbara Krafstówna, aki Achizát, Putifárné meghittjét játsz­­sza! Cser­­es és csábos, ka­cér és kedves, csalafinta és ... no de, nem szaporí­tom a játékos jelzőket: Krasstównát látni és halla­ni kell! Dalos László Riccardo Fontana és az édesapja »A helytartódban (Gustaw Holoubek és Zdzislaw Sttrozewski) József tiltakozik Putifárné csábítása ellen... (Wojciech Siemion, Barbara Rachwalska és Barbara Krafftówna)

Next