Film Színház Muzsika, 1969. január-június (13. évfolyam, 1-26. szám)
1969-01-11 / 2. szám
TELEVÍZIÓ I .TELEVÍZIÓ,TELEVÍZIÓ, A kritikus jegyzete Félkör - félsiker SZOMBAT ESTE művészi élményt várunk: tévéjátékot, show-t, kabarét, filmet, színházi közvetítést, emlékműsort, irodalmi öszszeállítást, jutalomjátékot. A Családi Félkör ... című új műsorból ezért emlékszünk Orosz Adél táncára, Bodrogi Gyula magánszámára, s Palotai Boris ötletes jelenetében Tolnay Klárira. A produkció egésze, riporttal, telefonhívásokkal, kis és még kisebb meglepetésekkel, közvetlenségével és ötletszerűségével inkább hétköznapra, vagy szombat délutánra való. (Mint társai, a Halló Fiúk és A TV jelenti. Azoknál nem volt „rangosabb”.) Mindenesetre a családiasság érzését sikerült megteremtenie, mert pont úgy éreztem magam, mintha vendégségbe hívtak volna sok ismeretlen közé: egyik vendég tetszett, a másikat untam, a háziasszony leállíthatatlanul buzgólkodott és beszélt, közben el kellett tűrnöm egyes embertársaim feltűnési viszketegségét, számomra érdektelen családi fényképeket bámultam meg, amatőr színvonalú szerepléseket „élveztem”, és a jó kezdés után nehezen lett vége az estének ... Nem állíthatom, hogy megkomponált műsort láttam volna. Nem értettem, mit, micsoda, miért követ, már csak a csizma hiányzott az asztalról. A helyszínt nem lehetett áttekinteni, az operatőr is néha épp csak a plafonon nem kereste a szereplőket. A túl sok vendég mocorgott, a dobogó recsegett, a színfalak pattogtak, a szavalatot alig értettem. A kép nem azt mutatta, amiről beszéltek, vagy csillagászati távolból mutatta (például Bodrogi rosszul nyomott naptárát, amin Poór Klárival olyan jól mulatott). Szász Endrével festtettek egy képet, amit mi nézők végülis nem tudtunk szemrevenni. A kábelek, zsinórok láb alatt voltak, a mikrofon sértetten recsegett, ha megmozdították. Mi tehát a tanulság? A látvány nagyon leleplező. A tévében a közvetlenséget is előre meg kell tervezni, az ötletszerűséget begyakorolni. Különben elő nem készített, csetlő-botló, üres térségben kóválygó emberekkel lesz tele a képernyő. A rádió hasonló műsorait a jótékony láthatatlanság fedi, azért tűnnek gördülékenynek, spontánnak, közvetlennek és még a hibák is szórakoztatók, mert nem látom, csak kitalálom, hogy milyen váratlan hiba történt. — Még egy (talán vitatható) észrevétel: más műsorokban is tapasztalom, hogy a műsorvezetők nem csupán udvariasak, de udvariaskodnak; pedig ők a produkció parancsnokai, irányítói, és nem elnézésünket kicsikaró kárvallottal — a sok „tessék”, „parancsoljon”, „foglaljon helyet” és főleg a töméntelen „köszönöm, köszönöm, köszönöm” a legegyszerűbb beszélgetést is illemtanórává merevíti. BIHARI KLÁRA három mini-drámáját Mi és ők címmel sugározták. Egyszerű emberek hétköznapi gondjait, házaspárok, szülők és gyerekek konfliktusait láttuk. Asszonyok vívják harcukat a gyerekeikkel, a gyerekeikért, kötelességérzetből, póztalan önfeláldozással. Két miniatűrben is a konyha a helyszín, s nem véletlenül: ez a „konyha-realizmus” természetes színhelye. Nagyobb távlatokra nem nyílik kilátás, az asszonyok az emberi tisztesség ősi ösztönével igazodnak el jó és rossz között. Ezeket a nemesen egyszerű darabokat Nemere László stílszerűen egyszerű eszközökkel szólaltatta meg. Bulla Elma egy özvegy anya szerepében nyújtott kitűnő alakítást, és a ritkán látható Szemere Vera játékkedvének örülhettünk. A KLASSZIKUSOK TÉVÉFILMEN sorozatból a Vízkeresztet és a IV. Henriket láthattuk. Tulajdonképpen mindkét produkció arról az egyszerű igazságról győzött meg, hogy a színdarab igazi otthona a színház. Sem Shakespeare féktelen játékossága, sem Pirandello rafinált drámakonstrukciója nem hatott természetesen a képernyőn. Mégis jó volt látni őket, ahogy olvasni is jó színdarabot, mert a nem százszázalékos műélvezet is (klaszszikusokról lévén szó) nagyon sokat jelent, nagyon sokat nyújt. És a tévé ezeket a remekeket olyan rétegekhez juttatja el, akik színházba sose jutnak el. Ha az ő szemükkel nézzük a képernyőt, egy csodálatos, addig sose látott világ nyílik meg a színház varázslatos világa! Ilyen szempontból a Vízkereszt bevallott színpadiassága, díszlet háttere, színpadi játékstílusa, az a törekvése, hogy alig nyújtson többet egy filmre vett színielőadásnál, nekem jobban tetszett, mint a IV. Henrik modernizált, a filmszerűség és a valósághűség követelménye miatt felforgatott előadása. A francia és a német produkciók végül is dicséretet érdemelnek, két vasárnap estét tettek ünnepivé, két klasszikus darabhoz csináltak kedvet, a IV. Henrik felújítása, bizony, nagyon időszerű lenne. Gáli István Adyról — Ady előtt. A mester és tanítványa: Major Tamás és Nagy Zsuzsa Orosz Adél és Dózsa Imre, a Családi félkör vendégei (Tv fotó: Vörös Ilona felv.) 27