Film Színház Muzsika, 1970. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1970-01-03 / 1. szám
IN HÁZI BEMUTATÓ TISZTÁK A fényt az égről nem lehet lemarni Napot sötét csuhákkal eltakarni Vagy bíbor köntösökkel, fény lesz itten! Az albiak nyomát hussziták járják, Vérrel fizetni meg a könnyek árját! S Huss, Zsiska tüntén jönnek: Luther s Hutten A Harminc év, a Cevennek dicsői A Bastille rombolói és a többi! (Lenau: Az „Albigensek” utóhangja) ILLYÉS GYULA DRÁMÁJA A PÉCSI NEMZETI SZÍNHÁZBAN Az albigensek földjét mindenki isszeemeri. Albi városa és tája — ahonnan nevük ered — borzongató emlékeket idéz. Egy szabad, művelt, türelmes, fenségesen tiszta világra, egy társadalomra emlékeztet; a provanszál kultúrára és civilizációra. Egy államiságra, amelynek „erkölcse szabadabb, mint a pogány Rómáé, de megújuló hitvilága puritánabb, mint az apostoloké, csaknem a nagy keleti alázatosok: Zoroaszter, Buddha tanáig megy vissza’’. Mégis, hogy kik voltak az albigensek, mit hittek, nem hirdeti autentikus vallomás. Csak a rágalmak, ítéletek, a rájuk szórt átoközön ... Mégis, haláluk, tragédiájuk óta iszonyú erővel kérdezi az utókor Lenau szavával: „Oh, lehet-e a szép szabad vágy talmi, / Ha, ki csak sejti, már kész érte halni?” Illyés Gyulát évek óta foglalkoztatta ez a nagy tragédia — egy nép bukása, az a hősi eretnekhalál, amikor ezrek vállalták önként a máglyát, mert hittek a jövőben, a halálukkal is megváltható győzelemben. A mozgalom irdatlan nagy irodalmát megható következetességgel gyűjtötte egybe Illyés Gyula, hogy teljes mélységében átvilágíthassa a tragédiát. A feladat rendkívüli: „a hazugságból hámozni ki az igazságot, a beszennyezettség mögött megmutatni a tisztaságot ...” A dráma színtere Montségur vára, a történelmi pillanat 1243—44, az eretnekek utolsó csoportjának végnapjai. Itt, ebben a szinte megközelíthetetlen, komor végvárban gyűlt össze az albigensek halálra szánt csoportja. (Ők magukat görög szóval, kathároknak, tisztáknak nevezték.) Ez a vár a dráma szellemi összefogásának terepe is — a kompozíció kerete, így a helyszín mintegy gyújtópontba kapcsolja össze a történelmi, emberi szenvedélyeket, eseményeket. Tükrözted a külső és belső rengéseket, az első pillanatoktól nem lankadó feszültséggel és fegyelemmel. Már az expozíció is az iszonyú párbaj egyenlőtlenségét jelzi. A vég szele csap meg Perella és Pierre-Amiel pápai legátus párbeszédében. „Minden elvégeztetett— ezt hirdeti a legátus ítélkező, vádló szózuhataga, de még inkább magatartása. Ettől kezdve minden jelenet emeltebb, végzetszerűbb hátteret kap. A lírai pillanatoknak és a játékos perceknek különös feszültség ad megindító tartalmakat. Az albigensek veszélyeztetettsége egy létforma emelkedettségét, egy erkölcsi világ fölényét még erőteljesebben, fájdalmasabban hangsúlyozza. A cselekmény egyre gyorsuló iramban rohan a tragikus vég felé, mégis roppant biztonsággal és merészséggel fogja át a játék a hangok, hangulatok, színek végleteit. A klasszikus tragédiáknál megszoktuk, hogy végigszenvedtetik velünk a szenvedések stációit és a katarzis a megrázó hatások halmozásával vezet el a megtisztuláshoz. De Illyés számára az is fontos volt, hogy a kathárokról szóló dráma — miként a kathárok társadalma — ne csak az aszkézis fegyelmét, hanem az életöröm szépségét és költészetét is közvetítse. A jelenetek szinte szó szerint más-más fényeket árasztanak. A legnagyobb kínt olykor jobban kifejezi a keserű kacaj, s a derű hangulatában ezerszeresen fáj a tragédia. Mindennek nemcsak színesítő jelentősége van, mindez tartalmi tényező is. Bizonyítja, láttatja: itt nemcsak egy embercsoportot, hanem egy „emberi formátumú” világot dönt romba az inkvizíció könyörtelensége. Különös, sajátos melódiát kap ezzel a kompozíció. A részletek szinte zenei hullámzásban felelnek egymásnak, átcsapnak, folytatódnak — ellenpontként és rímelve egymással. Az első felvonás morális győzelmével öszszecsendül a végső bukás keserű, kegyetlen diadala. Mindez szuggesztív harmóniát sugall, a disszonanciák ölelkezését. Illyés Gyula drámakoncepciója par excellence emberközpontú drámaírás. Minden jelenete emberfelmutatás. Alakjainak története, fejlődése van, cselekvés, küzdés közben nőnek és buknak el. A jelenetek sosem válnak el közéleti és magánéleti szféra szerint, a szereplők mindig — az intim részletekben is a lényük, sorsuk, társadalmi indulataik táplálta világot hordozzák. Szerves egységbe fonódik itt személyes sors és társadalmi lét, szellemi arc és cselekvés. Mikor az eretnekek egymás közti vitájában, a forradalmár Perella és az őskeresztény ideológiát képviselő Marty püspök között fegyelmezett szópárbaj zajlik — valójában iszonyú indulatok dörögnek, élet-halál, és a harc vagy elbukás alternatíváit szegezik szembe egymással az elvek csatájában is. Ha valahol, akkor itt igazán kifejezik a konfliktusok természetét, minőségét a más-más indulati, szellemi töltést hordozó dialógusegységek, így a „tiszták” egymás közt és ellenségekkel szemben, a vonzáskörükbe kerülő alakok, mint a lovag, a molnár, a dalnok — a dráma belső arányainak megfelelő helyen bizonyítani tudják egy társadalom vonzását, nevelőerejét. A dráma feszültségét így ez a dialektikus folyamat jelenti, amelyben a lelkek formálódnak. A gondolati, filozófiai A lovag és szerelme: Azalais (Győry Emil és Szabó Tünde)