Film Színház Muzsika, 1970. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1970-03-14 / 11. szám
— tüntetést és botrányt provokáltak Hunyadi Sándor „A lovagias ügy” című filmjének bemutatója idején. Ebben az egyre bizonytalanabbá váló légkörben készültek az első Latabárfilmek, 1937-ben a „Fizessen Nagysád”, a „Hetenként egyszer láthatom”, majd a „Hol alszunk vasárnap”. Aztán — hogy csak néhányat soroljunk: a „Pénz áll a házhoz”, a „Mária két éjszakája”, a „Pepita-kabát”, a „Behajtani tilos”, az „Egy bolond százat csinál”, s ennek az időszaknak talán legmulatságosabb, Latabár poentírozókedvét, karakterizáló készségét legjobban megvilágító „Egy szoknya, egy nadrág”. Sietünk megállapítani, hogy ezek a könnyű szórakoztatás céljait szolgáló filmek nem remekművek, s Latabár is többre volt hivatott, mint amire ezekben a filmszerepekben lehetősége nyílt. Mégis vitatható az a fennkölt esztétikai magaslatról származó iegállapítás, hogy Latabár „kezdeti filmsikereit a szerzők sületlen tréfáinak és a sűrű hasraeséseknek” köszönhette. A kiváló karakterszínészt, a nagyszerű akrobata-táncost, a páratlanul sokszínű komikust valóban nem kényeztették el ekkoriban jó „szerepekkel", de tehetségének nem volt, nem is lehetett kibontakozási ideje, hiszen a filmvilág — mondottuk — elég későn figyelt fel rá. De hogy mit tudott nyújtani filmen is, azt megmutatta a felszabadulás után, a „Mágnás Miska” Pixi grófjában, a „Micsoda éjszaka” Tőrös tanárában, a „Fel a fejjel” Peti bohócában .. . A Rubikkorszak kezdete . .. .Térjünk vissza ismét a zenés színházakhoz. 1936 késő őszén végleg bezárta kapuit a rozzant Király Színház, az operett-játszás legfőbb feladatait végleg az Operettszínház vette át. 1939-től két rátermett színházi ember: Seregi Andor és Sziklay Jenő irányította itt a művészeti életet, s igyekeztek a legjobb erőket tömöríteni színházukban. Honthy Hanna ekkor úgyszólván már „egyeduralkodó” primadonna volt, és náluk játszott Mezey Mária, Fejes Teri, Kiss Manyi, Pálóczy László, D. Kovács József. A táncoskomikus szerepkörben a két Latabárnak nem volt versenytársa, Kálmán, ekkor már csak „Latyi”, akinek beceneve szinte önmagában elég volt a sikerhez. Egyes szerzők úgy írták a primadonnaszerepeket, hogy titokban Honthyra gondoltak, s úgy a táncoskomikusét, hogy Latabár „gag”-jei lebegtek a szemük előtt. A legkomikusabb helyzeteket éppen csak fölvázolták, a többit rábízták a színészre, Latabárra... 1937 és 42 között Latabár Kálmán egész sor szerepet játszott a Fővárosi Operettszínházban és néhány más színházban is. Most csak kettőt említünk (hiszen ezeknek az éveknek egyegy epizódjára még majd visszatérünk!). Talán még sokan emlékeznek Carlo de Funes „Ilyenek a férfiak” című darabjára, s ugyanennek a zeneszerzőnek az Andrássy Színházban bemutatott „Romantikus aszszony” című zenés vígjátékára. Mindkettő óriási Latabár-siker volt. Az egyre jobban német járszalagra kerülő, fasizálódó országban azonban mind nehezebb lett a művészet helyzete. A politikai fenyegetés és zsarolás, „A lovagias ügy”-gyel elkezdődött boszorkányüldözés egyre fenyegetőbb méreteket öltött, s természetesen nem kímélte a vidám műfajt sem. 1942-ben az ún. „színészkamara” leváltotta a Seregi— Sziklay igazgatópár, és Bubik Árpádot nevezte ki a Fővárosi Operettszínház élére. Bubik addig csak Berlinben tevékenykedett, de most úgy vélte, hogy a Theater unter den Linden igazgatói székéből „eldirigálja” a pesti operettszínházat is. Mindenesetre Budapestre sietett és kitűzte a „Tahiti gyöngye” címet, részben saját librettójára készült, operettet (zenéjét Dolecskó Béla komponálta). Bubik és a „Tahiti gyöngye” kudarca, s egynéhány más, a korszakot jól megvilágító színházi esemény azonban megér majd egy újabb fejezetet... Albert István —Somogyi Vilmos (Legközelebb: TAVASZ A NAGYMEZŐ UTCÁBAN) Az ifjabb Kálmán vőlegénysége idején, 1937-ben (A menyasszony: Walter Kató) 26 egyedül ült velem szemben, figyelmes mozdulatlanságában a hatalmas nézőtéren, jobban felkavart, mint háromszáz néző ... Négy sanzont adtam elő, de az utolsónál már tökéletesen megfeledkeztem Edithről. Csak arra lettem figyelmes, hogy kilép a homályból és jön felém. Megállt a színpad előtt és csak annyit mondott, hogy óriási voltam és odavan a boldogságtól, hogy egy műsorban lépünk fel. Sugaras színpadi fény hullott felém emelt arcára, amely őszinte volt. Sikerről, fényes jövőről beszélt nekem. Ahogy megpihent rajta a tekintetem, határozottan éreztem, hogy az ilyen ihletett ajkakról felröppenő jóslatnak maradéktalanul teljesülnie kell...” Első közös fellépésük után a munkatempó még fokozódik. Henry Contet és Jacques Guigot két sanzont ír Yves Montand-nak: a Battling Joe-t, a szerencsétlen boxolóról, aki megvakul és a Csíkos mellény-t, („Gilet rayé”), amely egy szállodaszolga börtönben végződő életét meséli el. A műsor kiegészítésére Piaf két sanzont ír Yves Montand-nak: a De hát mi van velem? („Mais qu’est ce que j'ai?”) és az Olyan szemek („Elle a des yeux”) kezdetűeket. Néhány hónap alatt Edith Piaf új Montand-t „farag”, aki világosbarna ingben és nadrágban szerepel és immár sanzonjai minden alakját életre tudja kelteni. — Most pedig, Yves, jöjjön a nagy nyilvánosság! Ne izgulj! Készen vagy! Elérkezik a nap, 1945 januárjában, amikor a „Théatre de l’Étoile”-ban Edith Piaf a függöny elé lép és bemutatja Yves Montand-t a párizsi közönségnek. A marseille-i fiú sikere szinte „katasztrofális” Piaf számára: a felfedezett fiú vetélytárssá vált. A „Théatre de l’Étoile”-beli közös fellépés másnapján az újságok vastag betűs címmel adják tudtul az olvasóknak: „Egy név, amelyet nem lehet elfelejteni többé: Yves Montand.” — „Új sztár született” — „A sanzon forradalma”. — „Végre itt az énekes, akit vártunk!” Az ünnepelt új sztár, Yves Montand pedig a függöny lehullta után ezekkel a szavakkal fordul partnernőjéhez, ahogy ő nevezte, aranyszájú jósnőjéhez: „Köszönöm Edith, mindent neked köszönhetek”. (Folytatjuk) Egyik hálás tanítványával, Charles Aznavourral