Film Színház Muzsika, 1970. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1970-05-30 / 22. szám
Társkeresőben (Folytatás) lehetsz az”, a „senki nem tudja, ki az igazi”, a „ha ő az, akkor nem lehet más” — „dehát valójában ő-e az, és mégsem a másik?” Pirandellót követő játékrendszerére ismerünk. Később észrevesszük, hogy van a történetnek egy másik gondolati vonala is, ez a Napóleont „Ami volt, nem térhet viszsza!” „Az időben nem lehet megállni!” felkiáltásokkal szökése előtt lepuffantó Cambart játékaiban fogalmazódik meg. Mind a két gondolat van annyira érdekes, és különbözik is annyira egymástól, hogy megérte volna, ha Szabó nem osztja meg közöttük a játékot. Többet, átütőbbet adhatott volna, ha szembetűnőbben emeli ki filozófiai anyagát, mert így a kettős gondolat semlegesíti egymást és végül a kalandos fordulatokat engedi eluralkodni. Szabó mintha ambicionálná is ezt. Élvezi, hogy tud csavaros helyzeteket, váratlan eseményeket, fonák pillanatokat teremteni még azon az áron is, hogy a kalandsodrás elhalványítja gondolatait. Mindezzel — miközben ötletekben gazdag, szórakoztató részleteket teremt — azt hiszem, saját alkatával szemben szerkeszti meg színdarabját. Nemcsak azért mondom ezt, mert szeretem friss szellemű, közgondolkodást serkentő írásait. Nyelvi bravúrokra való érzéke paradox szituációkat teremtő képessége, vagyis drámaírói természete vonzza magához azt a drámatípust, amelyben a gondolati anyag a legfontosabb, s minden más csak kíséret. Eddigi pályája, alkata számomra bizonyság rá: ahhoz, hogy önmaga legjobb szintjét a színpadon is elérje, azon az úton kell továbbhaladnia, amelyen az irónia nemcsak ötlet, nemcsak nevetség, hanem az igazság kifejezése. Enélkül lecsökken gondolatainak, játékainak hatása. De abban, hogy ezúttal is így történt, furcsa szerepet kapott az előadás. A Napóleon és Napóleon-t kitűnő társulat kitűnő színészei játsszák, mindenki a színen van ahhoz, hogy a játék értékei felerősödhessenek, gyengeségei elhalványodjanak. Kitalálni sem volt szükség ehhez semmi újat, hiszen az ilyen típusú paradox komédiák rendezése ma már világszerte szorgalmi feladat. Marton László mégis úgy rendezte meg az előadást, mintha Napóleont valóban egy magyar mágnás akarta volna megszöktetni, mintha a császárt valóban egy sakkautomatában puffantották volna le, s a valóság kiderítése azon múlt volna, hogy Monsieur Roubaud jobban szereti a drogot mint a vizet. Díszlet, jelmez, beállítás, előadás „békebeli operetthangulatot varázsolt a színre”. Néha nem hittünk a szemünknek: hol vagyunk ? A színészek könnyedén ugrották az évig sem érő magasságot, amit ez a játékvezetés emelt számukra. Básti Lajos kedvesen korlátolt angol tiszt volt, Bárdi György frappáns átváltozóművész, Somogyvári Rudolf konok és feszes hazafi, Bitskey Tibor bájosan gáláns magyar nemes, Schubert Éva harsány és üres lady. Az egyetlen Tordy Géza volt, akinek játékában ott vibrált az a kettősség, ami a darab valóságos dimenzióit megéreztetve jelezte, hogyan kellene az ilyen típusú komédiákat elképzelni, megformálni, színre vinni. Egy jelenet Herskó Anna Vasarely budapesti kiállításáról készült filmjéből ..film lehet kétszer hit DECEMBERI BESZÉLGETÉS BOJÁN STUPICÁVAL ojan Stupica, jugoszláv rendező, színész, építész — az európai művészet kései reneszánsz óriása hatvanéves korában meghalt. A belgrádi Drámai Színház igazgatója volt; embernek és művésznek is a holnap harcosa. Barátja a magyar színművészetnek: többször volt vendégünk, először 1956-ban, amikor az ő rendezésében játszotta nálunk a belgrádi Drámai Színház a Dundo Maroje című komédiát, s utána többször, mint Krleza három drámájának — Glembay Ltd, Léda, Agónia — vendégrendezője a Nemzeti, illetve a Madách Kamaraszínházban. Nagyszerű rendezéseire maradandó élményként emlékeznek nézők és színészek. Most, e szomorú dátum ad aktualitást annak, hogy egynéhány hónappal előbb — 1969. december 4-én — Belgrádban zajlott beszélgetés részleteit közöljük. Akkor kereste fel Stupicát a Magyar Rádió megbízásából Rapcsányi László; a beszélgetést a Kossuthrádió közvetítette, a „Közben volt egy háború” című sorozatában. A riporter arról kérdezte, hol volt 1939-ben, a háború kitörésének idején. Stupica így felelt: — A belgrádi Nemzeti Színház