Film Színház Muzsika, 1970. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1970-06-20 / 25. szám
Négy új magyar film (folytatás) Régen azt mondtuk volna: hősköltemény. Ma, nagy szavaktól szemérmesebben tartózkodó korszakunkban csak azt mondjuk: egy magyar ipari teljesítmény története. S az emberek élete, amit beleépítettek az oszcillátorokba, kivezetőkbe, feszültségmérésekbe. A film azokat a feszültségeket méri meg, amelyek az emberekben keletkeztek; a munka lázas, időnként szinte reménytelenül túlhajtott feszültségét. Egyszer talán, ha majd a filmet egyszer a tévé is közvetíti, ugyanazok az adócsövek továbbítják majd képeit és hangjait, amit a film valóságos főszereplői teremtettek meg, makacs és eltéríthetetlen akaratukkal. G. P. (Riportunk képeit Endrényi Egon, Kotnyek Antal és Markovics Ferenc készítette) SZERELEM. Az öregasszony és a Feleség (Darvas Lili és Törőcsik Mari) a hosszú várakozás valamelyik évében A hazaérkezés pillanata (Darvas Iván és Horváth Magda) 6 Eszményi gyilkos BEMUTATÓ A MADÁCH KAMARA SZÍNHÁZBAN A Madách Kamara új produkciója több-kevesebb joggal viselhetné akár az Eszményi évadzárás címét is. Ha ... mert egy előfeltételünk talán mégis megengedhetőnek látszik — egyetlen szempontként a kasszasiker elérése szerepel. Furcsa dolog történik ezekkel a „hagyományos” krimikkel az utóbbi években. Nem szeretnék általánosítani, csak a magam tapasztalatáról beszélek: nálam a dömping olyanfajta ellenmérget termelt, hogy szinte immunis vagyok minden olyan új változatttal szemben, amely a megelőző ezernyolcszáz krimi ezernyolcszázegyedik vaki nációjának bizonyul. És szentségtörésnek hallik-e, vagy nem: bizony Agatha Christie káprázatos világhírnevét én utoljára a Vád tanúja című filmben láttam igazán indokoltnak (abban sem ártott Charles Laughton közreműködése), s azóta, valahány Christiepremieren ültem, mindig kissé feszengve igyekeztem palástolni a legszörnyűbbet: azt ugyanis, hogy káprázatosan unatkozom. Egy keresztrejtvény addig érdekes, amíg ki nem találom, hogy mondjuk, függőleges nyolcba „Valamit óhajt” meghatározásra azt kell beírnom, hogy „kér” — de amikor már kisütöttem, mi is az a három betű, többé nem olvasgatom átszellemülten, mert az a veszély fenyeget, hogy elalszom. „Valamit óhajt” a néző, valami újat. Azt hiszem, ha egy általam nem ismert kellemetlen frátert megöltek, nem azt óhajtom, hogy három óra hosszat törjem a fejem azon, ki tette ... Pedig most ez történik. Méghozzá a legcsekélyebb szabálytalanság, a műfaj játékszabályainak legapróbb áthágása nélkül. Adva van a vidéki angol kastély, adva van az összezárt család, amelynek mindenegyes tagja sorban egyértelműen gyanússá válik, hogy végül a legkevésbé gyanúsról derüljön ki a dicséretes akció, tudniillik a gyilkosság. Olyan az egész, mint egy liturgikusan szabályozott folyamat, a csengetytyűk a megfelelő pillanatokban szólalnak meg, s a szerző a megfelelő pillanatban mutatja fel a legmeglepőbb és leglehetetlenebb megoldást... S míg az Egérfogóban meg nem tanultam, hogy a műfaj betyárbecsületét sem kell tisztelni, a legalpáribb parasztfogást sem szabad finnyásan elutasítani (hogy tudniillik a detektív is lehet a gyilkos), addig meglepődnék a végkifejleten. De mert — egyszerű szerkezet lévén — már egyszer kondicionálták az agyamat ilyen irányba —, hát nem vagyok képes meglepődni azon sem, ki a tettes. Persze, hogy az, aki nem lehet a tettes! Ennyit a darabról. És hogy ezen belül milyen? Nos, zseniális idős hölgy, idegbeteg kamasz, korrupt képviselő, jelentéktelen rendőrtiszt, kikapós ifjú özvegy és titokzatos éjszakai látogató, kacér ápolónő és költői lelkű ifjú rendőrőrmester: ezek a figurák. Pontosan olyanok, amilyenekké az előző ezernyolcszáz krimi alapján formálódhattak. Nem rosszabbak és nem jobbak. Kissé pironkodom, írjam ide, hogy „bravúros