Film Színház Muzsika, 1970. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)

1970-03-14 / 11. szám

*­z­D A Latabár 8. Színpadon, fUnten... -dinasztia „Együtt a három Lata­bár!” — írták a lapok szín­házi rovataiban 1933 tava­szán. Említettük legutóbb, hogy a Paulay Ede utcában — az Alapi Nándor veze­tésével működő — Kama­raszínház bemutatta a „Bo­londóra” című burleszk­­operettet, melynek szerzője László Aladár, a „Pesti Hírlap” munkatársa volt. Nevéhez ekkor már sok­sok egyfelvonásos, kabaré­tréfa, színdarab, sőt a „Piri mindent tud” című film si­kere is fűződött. A szerző így nyilatkozott darabjáról: — A gazdasági krízis mindenre rányomja a ké­­regét. A színházi zsöllyék­­ben is kétféle néző ül: az egyik, akit már elárverez­tek, s a másik, akit majd ezután fognak elárverezni. Ebből következik, hogy a vígjátékírónak is drasztiku­sabb eszközökhöz kell fo­lyamodnia, ha jókedvre akar hangolni... Nos, a „Bolondórá”-ra senki sem mondhatta, hogy „drasztikus” darab, ellen­kezőleg, jóízlésű szerzők munkája (a zenét Szenes Andor verseire Szántó Mi­hály szerezte), akik azon­ban nem titkolták, hogy mindenekelőtt szórakoztat­ni, nevettetni akarnak egy olyan korszakban, melyben a színházon kívül kevés ok volt a mosolyra, derűre ... László Aladár a „drasztiku­­mot” úgy értette, hogy nem szalonvígjátékot, hanem burleszket kell írnia. A já­ték főhősei, Jani és Bandi, az adósságban úszó pizsa­ma- és kombinégyárosok (ezt a két szerepet játszot­ták a Latabár-fiúk), s a sziámi ikrek keresésére in­dult Barnum cirkuszigaz­gató (ez volt id. Latabár Árpád) néhány hallatlanul mulatságos jelenetben igazi derűt varázsoltak a néző­térre. Sajnos, nem sokáig, mert a gazdasági válság nemcsak a darabbeli pizsa­magyárosokat sodorta el, hanem Alapi Kamaraszín­házát is. Alig öt hét után bezárták a színház kapuit, s a darabot átvitték a Fő­városi Operettszínházba. Kétezer fellépés A Latabárok — a „Bo­londóra” utáni években is — hol külön, hol együtt járták a siker útját. Azt pedig felsorolni is lehetet­len, hogy Latabár Kálmán például hány színházban s hány szerepet játszott a harmincas évtizedben. A ki­váló táncoskomikusnak egy 1943 nyarán adott nyilatko­zata mindenesetre jól meg­világítja ezt a szerep-ren­geteget, s egyben „ars poe­­tiká”-ját is. — Több mint kétezer fel­lépésem volt — mondotta — a Royal Színház „Kávé habbal" című darabja óta. Családom például most vi­déken nyaral, én nyáron sem pihenek. Általában so­hasem pihenek! Azt állít­ják: ugyanazt a viccet száz­szor is elmondom és száz­szor ugyanúgy. De azt ke­vesen tudják, hogy nekem egy-egy előadás gyötrő, ál­matlan éjszakákat okoz, ha nehezen lelem meg egy-egy figura megoldásának kul­csát. Meggyőződésem ugyanis: az a feladatunk, hogy a közönségnek mindig nyújtanunk kell valamit. Lehet, hogy százszor mon­dom el ugyanazt a viccet, de talán remélhetem, hogy úgy mondom el, hogy a kö­zönségnek az az érzése, most hallja először! Hozzá­tehetjük, hogy jó néhány évvel később, a Film Szín­ház Muzsika hasábjain egy interjúban fejtegetve az előbbi gondolatot, még ezt mondta: „ ... egyesek azt hiszik, hogy a nevettetés csak néhány bevált mozdu­lat! Ó, nem! A nevettetés nemcsak trükk és fogás! A szívet kell beleadni, néha lágynak, lírainak kell len­ni, amíg eljutok a csatta­nóig. Hányszor kell próbál­gatnom, csiszolgatnom, amíg a figura jó lesz­­. Általában ritkán fedte fel műhelytitkait, de ilyen­kor mélyre világító pszi­chológiával, a színész lélek­tanára vonatkozó, lényeg­bevágó dolgokat mondott OCCÜ) hO­ND Az utánozhatatlan EDITH PIAI ÉLETE ÉS MŰVÉSZETE 9.„...mindent neked köszönhetek" Sokan és sokszor kérdezték Edith Piaitól, mi öröme telik új tehetségek, ismeretlen énekesek felfedezésében? „Akik ezt kérdik — írja visszaemlé­kezésében — még sohasem érezték annak a szobrásznak a boldogságát, aki megformálja a márványdarabot, vagy a festő örömét, amikor alakjai­val életre kelti az üres vásznat... Szeretek alkotni, és minél nehezebb a feladat, annál jobban izgat. Micsoda nagyszerű dolog is tanítani, adni...” Önzetlen segítőkészségét mindunta­lan félremagyarázták. Tévedésből vagy szándékosan, szenzációra éhesen. „Bánom is én!” — vallja erről a halá­los ágyán kegyetlen őszinteséggel írt önéletrajzában. — „De azért mégis­csak szép volna, ha a szeretőim listája mellett azok nevét is felsorolnák, aki­ket pusztán mély barátságból segítet­tem: Yves Montand, Charles Azna­­vour, Eddie Constantine, Félix Mar­ten... Jaj, és majd’ elfelejtettem: a »Les Compagnons de la Chanson« ... Végül pedig a férjem, Théo Sarapo. Ez azonban más történet...” Mint ahogy az is más történet, hogy ki miként reagált Piaf segítő támoga­tására. Idézzünk az azóta is világhír­nevű „pártfogoltak” elismerő megnyi­latkozásaiból : „Edith, végre sikerült!... Ezt a si­kert neked ajándékozom” — írja az öltözőjébe zárkózó Charles Aznavour azon az estén, amikor befutott. „Edith Piaf mindenre megtanított, engem és még néhányunkat, amit csak egy énekesnek a színpadon tudnia kell... — vallja emlékezéseiben Eddie Constantine. — Megtanított hinni ön­magamban ... Megtanított harcolni... azért, hogy legyek valaki, elhitette ve­lem, hogy vagyok valaki ...” ÉNEKES VAGY, VALÓDI. Az első számú felfedezett: Y­ves Montand ... 1944 júliusban a „Moulin Rouge” igazgatója kéthetes szerződést kínál Piafnak és a műsor első részéhez egy fiatal énekest ajánl: Yves Montand-t. Edith nem ismeri a Marseille-ből jött ifjút. — Lássuk hát azt a maguk Yves Montand-ját! Holnap meghallgatom — mondja, és másnap ott ül a revüszín­­ház üres nézőterén. A színpadon meg­jelenő olasz típusú, szép fiatalember rikítóan nagy kockás zakót és cow­­boy-kalapot visel; ócska amerikai slá­gereket, elcsépelt texasi dalokat éne­kel. A harmadik szám végén a rival­dához jön. Hányavetin kérdi: — Folytassam, vagy ennyi is elég? — Elég — kiáltja Edith —, ma­radj! Montand biztos benne, hogy „lebő­gött”, és abban is, hogy az énekesnő fülébe visszajutott, mennyire tiltako­zott ő a meghallgatás ellen; arról nem is szólva, hogy „undok spiné”-nek, „osztályon felüli bóvli”-nak titulálta a sztárt. Furcsa látvány: a 187 centiméter magas fiú a színpadon, odalent, a színpad előtt pedig a piciny nő, aki még másfél méter sincs és feje éppen Montand bokájáig ér. Edith Piaf nem kíméletes. — Először arról, ami jó, azzal gyor­sabban végzünk. Jó a fizimiskád, ki­tűnő a megjelenésed, kifejező a kezed, meleg és erős a hangod, a nők el fog­nak olvadni tőle. Akaraterő árad belő­led, értelmesnek látszol. A többi — nulla. Az öltözéked cirkuszba való, nevetséges. Marseille-i dialektusod szörnyű, négyszeresére nyújtod az „o”­­kat, és úgy gesztikulálsz, mint egy 24

Next