Film Színház Muzsika, 1970. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1970-03-14 / 11. szám
*zD A Latabár 8. Színpadon, fUnten... -dinasztia „Együtt a három Latabár!” — írták a lapok színházi rovataiban 1933 tavaszán. Említettük legutóbb, hogy a Paulay Ede utcában — az Alapi Nándor vezetésével működő — Kamaraszínház bemutatta a „Bolondóra” című burleszkoperettet, melynek szerzője László Aladár, a „Pesti Hírlap” munkatársa volt. Nevéhez ekkor már soksok egyfelvonásos, kabarétréfa, színdarab, sőt a „Piri mindent tud” című film sikere is fűződött. A szerző így nyilatkozott darabjáról: — A gazdasági krízis mindenre rányomja a kéregét. A színházi zsöllyékben is kétféle néző ül: az egyik, akit már elárvereztek, s a másik, akit majd ezután fognak elárverezni. Ebből következik, hogy a vígjátékírónak is drasztikusabb eszközökhöz kell folyamodnia, ha jókedvre akar hangolni... Nos, a „Bolondórá”-ra senki sem mondhatta, hogy „drasztikus” darab, ellenkezőleg, jóízlésű szerzők munkája (a zenét Szenes Andor verseire Szántó Mihály szerezte), akik azonban nem titkolták, hogy mindenekelőtt szórakoztatni, nevettetni akarnak egy olyan korszakban, melyben a színházon kívül kevés ok volt a mosolyra, derűre ... László Aladár a „drasztikumot” úgy értette, hogy nem szalonvígjátékot, hanem burleszket kell írnia. A játék főhősei, Jani és Bandi, az adósságban úszó pizsama- és kombinégyárosok (ezt a két szerepet játszották a Latabár-fiúk), s a sziámi ikrek keresésére indult Barnum cirkuszigazgató (ez volt id. Latabár Árpád) néhány hallatlanul mulatságos jelenetben igazi derűt varázsoltak a nézőtérre. Sajnos, nem sokáig, mert a gazdasági válság nemcsak a darabbeli pizsamagyárosokat sodorta el, hanem Alapi Kamaraszínházát is. Alig öt hét után bezárták a színház kapuit, s a darabot átvitték a Fővárosi Operettszínházba. Kétezer fellépés A Latabárok — a „Bolondóra” utáni években is — hol külön, hol együtt járták a siker útját. Azt pedig felsorolni is lehetetlen, hogy Latabár Kálmán például hány színházban s hány szerepet játszott a harmincas évtizedben. A kiváló táncoskomikusnak egy 1943 nyarán adott nyilatkozata mindenesetre jól megvilágítja ezt a szerep-rengeteget, s egyben „ars poetiká”-ját is. — Több mint kétezer fellépésem volt — mondotta — a Royal Színház „Kávé habbal" című darabja óta. Családom például most vidéken nyaral, én nyáron sem pihenek. Általában sohasem pihenek! Azt állítják: ugyanazt a viccet százszor is elmondom és százszor ugyanúgy. De azt kevesen tudják, hogy nekem egy-egy előadás gyötrő, álmatlan éjszakákat okoz, ha nehezen lelem meg egy-egy figura megoldásának kulcsát. Meggyőződésem ugyanis: az a feladatunk, hogy a közönségnek mindig nyújtanunk kell valamit. Lehet, hogy százszor mondom el ugyanazt a viccet, de talán remélhetem, hogy úgy mondom el, hogy a közönségnek az az érzése, most hallja először! Hozzátehetjük, hogy jó néhány évvel később, a Film Színház Muzsika hasábjain egy interjúban fejtegetve az előbbi gondolatot, még ezt mondta: „ ... egyesek azt hiszik, hogy a nevettetés csak néhány bevált mozdulat! Ó, nem! A nevettetés nemcsak trükk és fogás! A szívet kell beleadni, néha lágynak, lírainak kell lenni, amíg eljutok a csattanóig. Hányszor kell próbálgatnom, csiszolgatnom, amíg a figura jó lesz. Általában ritkán fedte fel műhelytitkait, de ilyenkor mélyre világító pszichológiával, a színész lélektanára vonatkozó, lényegbevágó dolgokat mondott OCCÜ) hOND Az utánozhatatlan EDITH PIAI ÉLETE ÉS MŰVÉSZETE 9.„...mindent neked köszönhetek" Sokan és sokszor kérdezték Edith Piaitól, mi öröme telik új tehetségek, ismeretlen énekesek felfedezésében? „Akik ezt kérdik — írja visszaemlékezésében — még sohasem érezték annak a szobrásznak a boldogságát, aki megformálja a márványdarabot, vagy a festő örömét, amikor alakjaival életre kelti az üres vásznat... Szeretek alkotni, és minél nehezebb a feladat, annál jobban izgat. Micsoda nagyszerű dolog is tanítani, adni...” Önzetlen segítőkészségét minduntalan félremagyarázták. Tévedésből vagy szándékosan, szenzációra éhesen. „Bánom is én!” — vallja erről a halálos ágyán kegyetlen őszinteséggel írt önéletrajzában. — „De azért mégiscsak szép volna, ha a szeretőim listája mellett azok nevét is felsorolnák, akiket pusztán mély barátságból segítettem: Yves Montand, Charles Aznavour, Eddie Constantine, Félix Marten... Jaj, és majd’ elfelejtettem: a »Les Compagnons de la Chanson« ... Végül pedig a férjem, Théo Sarapo. Ez azonban más történet...” Mint ahogy az is más történet, hogy ki miként reagált Piaf segítő támogatására. Idézzünk az azóta is világhírnevű „pártfogoltak” elismerő megnyilatkozásaiból : „Edith, végre sikerült!... Ezt a sikert neked ajándékozom” — írja az öltözőjébe zárkózó Charles Aznavour azon az estén, amikor befutott. „Edith Piaf mindenre megtanított, engem és még néhányunkat, amit csak egy énekesnek a színpadon tudnia kell... — vallja emlékezéseiben Eddie Constantine. — Megtanított hinni önmagamban ... Megtanított harcolni... azért, hogy legyek valaki, elhitette velem, hogy vagyok valaki ...” ÉNEKES VAGY, VALÓDI. Az első számú felfedezett: Yves Montand ... 1944 júliusban a „Moulin Rouge” igazgatója kéthetes szerződést kínál Piafnak és a műsor első részéhez egy fiatal énekest ajánl: Yves Montand-t. Edith nem ismeri a Marseille-ből jött ifjút. — Lássuk hát azt a maguk Yves Montand-ját! Holnap meghallgatom — mondja, és másnap ott ül a revüszínház üres nézőterén. A színpadon megjelenő olasz típusú, szép fiatalember rikítóan nagy kockás zakót és cowboy-kalapot visel; ócska amerikai slágereket, elcsépelt texasi dalokat énekel. A harmadik szám végén a rivaldához jön. Hányavetin kérdi: — Folytassam, vagy ennyi is elég? — Elég — kiáltja Edith —, maradj! Montand biztos benne, hogy „lebőgött”, és abban is, hogy az énekesnő fülébe visszajutott, mennyire tiltakozott ő a meghallgatás ellen; arról nem is szólva, hogy „undok spiné”-nek, „osztályon felüli bóvli”-nak titulálta a sztárt. Furcsa látvány: a 187 centiméter magas fiú a színpadon, odalent, a színpad előtt pedig a piciny nő, aki még másfél méter sincs és feje éppen Montand bokájáig ér. Edith Piaf nem kíméletes. — Először arról, ami jó, azzal gyorsabban végzünk. Jó a fizimiskád, kitűnő a megjelenésed, kifejező a kezed, meleg és erős a hangod, a nők el fognak olvadni tőle. Akaraterő árad belőled, értelmesnek látszol. A többi — nulla. Az öltözéked cirkuszba való, nevetséges. Marseille-i dialektusod szörnyű, négyszeresére nyújtod az „o”kat, és úgy gesztikulálsz, mint egy 24