Film Színház Muzsika, 1970. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1970-05-30 / 22. szám
legség. Kivégez egy életvitelt, de képviselőivel, mint emberrel szolidáris. Ez a látásmód olyan íróé, aki sem álszent, sem prédikátor nem akar lenni, hiszen a közöny korszakos életérzésében magunk is naponta megmerülünk, tudjuk, milyen kényelmes „nem odafigyelni”, s ezért nap mint nap magunkat is megítélhetjük. Kemény komédia az Adáshiba. Szakonyi régebbi pasztellárnyalataiból, önsajnálatából talán csak a második részben betérő krisztusi albérlő Emberfi őrzött meg valamit. Az ő szerepe az, hogy cselekményesebbé tegye mindazt, amit már tudunk: az oda nem figyelést — eltunyulást — restséget, kár, hogy túlságosan távoli igazságokat hoz, amivel a Bódogéknál szellemileg és etikailag jobb kondícióban levő családhoz is nehéz lenne közeledni, s így a szállásadókkal való párbeszéd tehetetlensége bizony mindkét félen múlik. Ez a figura ott kapcsolódik be hitelesen a játékba, ahol megőrzi a dolgok „intézésének” groteszk hangját és áldás helyett egy rúgással javítja meg az elromlott tévékészüléket. De — bevezetőnk gondolatára viszszatérve — a komédia nem tudna a színpadon igazán felerősödni, ha az Adáshiba nem találta volna meg rendezőjét és Várkonyi Zoltán nem találta volna meg magának Szakonyi darabját. Annyi (könnyelmű?) kirándulása után újra stílusteremtőnek láttuk őt. Ahogy végigviharzik a Bódog család estéjén, az nem egyszerűen „ritmusteremtés”, „tempótartás”. Teljes színpadi életet követel minden színésztől, akiknek pedig néha negyedórákig mondatuk sincs és az egész előadás alatt színen vannak. Szavakmozgások-elhallgatások-gesztusok tökéletesen megkomponált, mégis mindig életszerű, rögtönzésnek tűnő rendszerét teremti meg. Még aki nem tudja, hogy ez milyen különlegesen nehéz feladat, az is elképedve figyeli és élvezi, hogy egy általános színházi fáradtság idején miféle szuggesztív rendezői inspiráció teremthet ilyen kitűnő színészi kondicionáltságot. Tiszta szólamok, tökéletes harmóniák, finom disszonanciák ... Talán csak az indítás és néhány részlet túl hangos. A kitűnő együttesben külön-külön is jók a teljesítmények: Drégely László díszlete, Kemenes Fanni jelmezei, Kozák László, Kiss István, Tahi Tóth László portréi, Ernyei Béla találó jellemképe, Béres Ilona igényesen sokszínű, okosan ábrázolt Vandája, Bulla Elma virtuóz, tökéletes arányérzékkel eljátszott Bódognéja. Halász Judit meghökkentő biztonsággal és mélységgel játssza el a kor egy típusát, a jelentéktelenségében egyszerre bájos és ijesztően üres mai lányt, Pager Antal pedig az egész együttes középpontjában maga a megtestesült „bódogság”, az ember, aki messze néző családfői tekintettel a könyökéig sem lát, aki fölé egy izgalmas kor húz eget és von szorítókat, de ő a kanapét akarja félretolni és a díszpárnákat eligazítani, hogy kényelmesebben mozoghasson. Vígszínház NAPÓLEON ÉS NAPÓLEON A Napóleon és Napóleon már a második darabja Szabó Györgynek, amelyik tele van kitűnő ötlettel. Meglep, hogy a tájékozottságáról, tudós elmélyültségéről, írásainak erős gondolatiságáról ismert író a színpadon őszinte kalandrajongóként lép elénk, aki a rivalda varázsáért, a játékosságért, a hatásért semmit sem kímél. Néhol még gondolatainak frisseségét, erejét, vagyis egy kicsit önmagát sem. Nagyszerű tréfát, imponáló kalandsorozatot eszelt ki: mi történt volna, ha egy dúsfantáziájú magyar báró Napóleont sakk-automatába rejtett hasonmása segítségével akarta volna kiszabadítani a fogságból. A krimi természetesen csak a csomagolás módja, figyeljük hát milyen gondolati magot rejt Szabó a sakk-automataszerű ötletességgel konstruált játékgépezetbe. Napóleon és a hasonmás Roubaud minduntalan helycseréjében — melyet az író célja szerint végül már a szereplők, s a nézők sem követhetnek nyomon — az „én is lehetek az, te is Bárdi György mint Napóleon Vanda és Emberfi (Béres Ilona és Tahiróth László)