Film Színház Muzsika, 1970. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)

1970-10-10 / 41. szám

MÜLLER PÉTER ÍRÓ ÉS SZÍNÉSZ Színház az egész világ N­ehéz nekem a színész és író viszo­nyáról írni. Azt jelenti, hogy írjak az egész életemről. Tizenöt éve élek a színházban, ott nőttem fel, ott lettem az­zá, ami vagyok. Számomra a színész, barát, ellenség, első szerető, tanító, szomszéd, kolléga, unalmas ismerős és zseniális szövetséges. Az az élet, ami más írót körülvesz, amit megfigyel, ta­pasztal, átél és leír, számomra végérvé­nyesen a színészek élete, írói látomá­som hősei maszkokat viselnek bennem, parókát és jelmezkabátot s még ha a reális életet igyekszem is ábrázolni, sze­replőim arcán finom festékréteg van. Tolnay Klárira, Kállaira, Bessenyeire, Várkonyira, Halász Juditra hasonlítanak s a többiekre, akik talán nem is tudnak róla, ők játszanak bennem, amikor írok valamit. Milyenek valójában az én hőseim? SÍRJON EGY KICSIT A NÉNI? Tizennyolc éves voltam, amikor Gábor Miklós egy főpróbán megbetegedett és Vámos László engem küldött föl a szín­padra, hogy járjam le a mozgásait és olvassam be a szövegét. Akkor érettsé­giztem, még csak tizedik napja járogat­­tam be a színházba és egyszerre ott ült előttem Kiss Manyi a reflektor fényében, ezüstősz parókában, közelről túlságosan kimázolt arccal, púderezett szempillák­kal. Éreztem a felőle áradó festék és masztix szagát. Olvasni kezdtem a gé­pelt mondatokat, ifj. Biky szerepét a Szerelemből. Valami olyasmit, hogy nagy reményeim vannak, karriert akarok csinálni, vár Budapest, a jövő, a sikerek és ezért nem akarok házasodni, nem ve­szem feleségül a néni lányát. Daráltam, daráltam gépiesen a mondatokat, hu­nyorogva az éles fényben, és amikor fel­pillantottam, a következőt láttam: egy döbbent öregasszony ült előttem a ka­napén. Igyekezett mosolyogni, de szemé­ben sűrűn gyűltek a nehéz könnycsep­pek. Ajka némán mozgott, feje is alig észrevehetően reszketett és ahogy tekin­tete elkapta az én — nyilván üres — pil­lantásomat, hirtelen elmosolyodott ne­héz, kínos mosollyal, valami különös erővel megállította arcán a fájdalmat és könnyeit nem engedte lecsöppenni. Csak nézett rám — anyám szemével —, vádlón, keserűn. Hirtelen a szívverésem is elállt. Egy másfajta, a hétköznapi élet valóságán túli felfokozott helyzetbe zu­hantam ettől a tekintettől, valamibe, ami sokkal reálisabbnak, sokkal igazabbnak tűnt előttem, mint az a tény, hogy ott ül Kiss Manyi egy kopott színházi kanapén Döbbenten meredtem az összefirkált pa­pirosomra: mi a nyavalyát olvasok én itt ennek az öregasszonynak? Semmi kétség, most teszem tönkre az életét. Ez volt az első élményem. Főpróba után fényképezés volt. Kime­rült, unalmas nyüzsgés a színpadon. Ma­nyikét beállították egy díszletfal elé, el­rendezték a paróka fürtjeit, bevilágítot­ták fejét, a fotós cipővel gázolt a kana­péra és sorban exponált. Manyika nagy rutinnal vágta a riadt, kérdő, haragos, szelíd és öregasszonyosan hunyorgó ar­cokat, majd segítően megszólalt: — Sírjon egy kicsit a néni? - Legyen szíves! - válaszolta a fotós és továbbtekerte a filmet. Manyika beállt egy pozitúrába, és egy­szerre látom, hogy szeme lassan elho­mályosul s megjelenik a könny — ugyan­az a könny — és csorog le két oldalt az orra mellett. A felvétel elkészült, letörölte arcát, az­tán egy váratlan malac-mozdulattal föl­csapta a szoknyáját, kivillant a bugyija és vad kánkán léptekkel indult az öltö­zője felé. Ez volt a második élményem. A NAGY SZÍNÉSZ MAGA ÍRJA SZEREPEIT A lap egyik előző számában Hernádi Gyula bravúros tollrajzot készített Törő­­csik Mariról. Elfogott az irigység: elha­tároztam, hogy én is írok ilyet Tolnay Kláriról. Nem sikerült. Mint ahogy soha­sem sikerült megbízható portrét rajzolni színészekről, hiába mondták azelőtt is: „Ott élsz közöttük, ismered őket, hasz­náld ki kentaur létedet, alul író vagy, fölül színházi ember, írd meg őket va­lahogy!" Erek örvényét érzem, egy bu­kott angyal újra fölfelé kapaszkodó em­berfeletti igyekezetét, aki valamikor — jóval barátságunk kezdete előtt elhatá­rozta, hogy ő lesz a Tolnay Klári. Azóta ez sikerült neki s most úgy hordja arca előtt ezt a szerepet, nem is túlságosan szorosan, mint egy életen át tartó far­sang bájos maskaráját s ha kedve van, kikacsint mögüle. írjak erről a maszkról, elemezzem, ábrázoljam, búvárkodjam benne, amikor gyakran ő sem veszi ko­molyan? Egy színészt nem lehet olyan megbízható módon leírni, mint Natasa Rosztovát. Ha egy napon azt olvasnám az újságban, hogy: „Expedíció indult a Déli-sarkra és ezúton köszönti híveit és közönségét az expedíció vezetője, Tol­nay Klári, volt magyar színésznő" — én lennék a legkevésbé meglepve. A színész lényét csak szerepekkel tu­dom megközelíteni. S mivel nemcsak nekik, de róluk írok, nem maradt más választásom, mint új és új mesékben kü­lönféle szerepeket írni. Számomra ez az egyetlen lehetőség önmagam és a társa­dalom ábrázolására. Forgatókönyveim bal oldalát, ahol a leíró, elemző részek van­nak, szívem szerint mindig nagyon szűkre fognám. VONZALMAK íróasztalom fölött gombostűkön lóg a színész képe, akinek drámát vagy filmet írok. Innen nézett rám hónapokon át Tol­na­­Klári mosolygó arca, Bessenyei, Kál­lai, Halász Judit, de volt már ott Várkonyi, Sztankay, Szénássy, Körmendi, Pécsi, Rutt­­kai Éva és Gábor Miklós (még csak papí­ron játszottak nálam, nem is tudják). Je­lenleg Helmut Berger, James Mason, Ju­lie Christie és újra Tolnay Klári. De ez már közepe a folyamatnak. Rendszerint egy szerelemmel indul. Amikor a Krebsz az isten ötlete eszembe jutott, még javában dolgoztunk előző filmünkön, a Mi lesz veled Eszterke? Éjszaka vitt a filmgyári ko­csi a stúdióba. Megálltam egy díszletfal mögött és figyelni kezdtem Kállai Ferit. Hosszan, zavartan és bűvölten, olyan te­kintettel, amelyért puritánabb országban már igazoltatják az embert. Képzeletem­ben megnyírtam a haját, bajuszt növesz­tettem neki, ott mozgott, beszélt már egy másik lény, Krebsz Antal és nem is tudta. Különös képet vághattam, mert kinézett a felvevőgép mögül és azt kérdezte, kissé aggódva: — Mi történt? Nem szólhattam egy szót sem. KI VAGY TE? Ugyanakkor mindegyik hősömben ma­gamat akartam megírni. Én voltam Márta, a magasztos elveket követő Hector Reva­­lier bíró, aki olyan hittel akarta megvál­tani egy városka kicsinyes szemétdomb­ját, hogy a végén mindent összekutyult és tömeggyilkossá vált. Hiába lestem el Kál­lai minden rezdülését, mosolyát, kék sze­mének naiv és tiszta sugárzását, de még tarkóját, lépéseit, kezének gesztusait is. Krebsz Antal sorsába belerejtőzött buká­som története. Egy dilettáns, ügybuzgó barom sorsába, akinek az a küldetése, hogy fényt, kultúrát, színpadot teremtsen a gazos senkiföldjén, megküzdjön a sok „nem érdemes”-sel és akkor éri el a bukás végzete, a saját maga által épített dísz­lépcsők tetején, amikor azt hiszi, hogy si­került megvalósítani a lehetetlent. Meg­mutattam a forgatókönyv első változatát Gábor Miklósnak. Sokáig lapozott az utol­só oldalakon és azt kérdezte: - Mi ez a sok lírai rész itt a végén? . . . Ezek a monológok . . . - Kicsit magamat írtam meg benne — válaszoltam. — Magadat? Marhaság! Hol vagy te?... Honnan tudod, ki vagy te? A Krebszet írd! JOBB A HALOTT ÍRÓ­­ Hogy mégsem bántam meg ezeket a szubjektív, lírai részeket, ez a Balatonnál derült ki, a forgatás során. Éjszakánként a szálloda teraszán hosszan beszélget­tünk. Ekkor ismertem meg igazán Kállai Ferencet. Addig csak lestem őt, elképzel­tem, elloptam magamnak arcát. Most kez­dett érdekelni valódi sorsa, emberi gond­jai, művészetének eszméi. Pontosan fogal­maz, nálam jobb író is megirigyelhetné. ”

Next