Film Színház Muzsika, 1970. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)
1970-10-10 / 41. szám
MÜLLER PÉTER ÍRÓ ÉS SZÍNÉSZ Színház az egész világ Nehéz nekem a színész és író viszonyáról írni. Azt jelenti, hogy írjak az egész életemről. Tizenöt éve élek a színházban, ott nőttem fel, ott lettem azzá, ami vagyok. Számomra a színész, barát, ellenség, első szerető, tanító, szomszéd, kolléga, unalmas ismerős és zseniális szövetséges. Az az élet, ami más írót körülvesz, amit megfigyel, tapasztal, átél és leír, számomra végérvényesen a színészek élete, írói látomásom hősei maszkokat viselnek bennem, parókát és jelmezkabátot s még ha a reális életet igyekszem is ábrázolni, szereplőim arcán finom festékréteg van. Tolnay Klárira, Kállaira, Bessenyeire, Várkonyira, Halász Juditra hasonlítanak s a többiekre, akik talán nem is tudnak róla, ők játszanak bennem, amikor írok valamit. Milyenek valójában az én hőseim? SÍRJON EGY KICSIT A NÉNI? Tizennyolc éves voltam, amikor Gábor Miklós egy főpróbán megbetegedett és Vámos László engem küldött föl a színpadra, hogy járjam le a mozgásait és olvassam be a szövegét. Akkor érettségiztem, még csak tizedik napja járogattam be a színházba és egyszerre ott ült előttem Kiss Manyi a reflektor fényében, ezüstősz parókában, közelről túlságosan kimázolt arccal, púderezett szempillákkal. Éreztem a felőle áradó festék és masztix szagát. Olvasni kezdtem a gépelt mondatokat, ifj. Biky szerepét a Szerelemből. Valami olyasmit, hogy nagy reményeim vannak, karriert akarok csinálni, vár Budapest, a jövő, a sikerek és ezért nem akarok házasodni, nem veszem feleségül a néni lányát. Daráltam, daráltam gépiesen a mondatokat, hunyorogva az éles fényben, és amikor felpillantottam, a következőt láttam: egy döbbent öregasszony ült előttem a kanapén. Igyekezett mosolyogni, de szemében sűrűn gyűltek a nehéz könnycseppek. Ajka némán mozgott, feje is alig észrevehetően reszketett és ahogy tekintete elkapta az én — nyilván üres — pillantásomat, hirtelen elmosolyodott nehéz, kínos mosollyal, valami különös erővel megállította arcán a fájdalmat és könnyeit nem engedte lecsöppenni. Csak nézett rám — anyám szemével —, vádlón, keserűn. Hirtelen a szívverésem is elállt. Egy másfajta, a hétköznapi élet valóságán túli felfokozott helyzetbe zuhantam ettől a tekintettől, valamibe, ami sokkal reálisabbnak, sokkal igazabbnak tűnt előttem, mint az a tény, hogy ott ül Kiss Manyi egy kopott színházi kanapén Döbbenten meredtem az összefirkált papirosomra: mi a nyavalyát olvasok én itt ennek az öregasszonynak? Semmi kétség, most teszem tönkre az életét. Ez volt az első élményem. Főpróba után fényképezés volt. Kimerült, unalmas nyüzsgés a színpadon. Manyikét beállították egy díszletfal elé, elrendezték a paróka fürtjeit, bevilágították fejét, a fotós cipővel gázolt a kanapéra és sorban exponált. Manyika nagy rutinnal vágta a riadt, kérdő, haragos, szelíd és öregasszonyosan hunyorgó arcokat, majd segítően megszólalt: — Sírjon egy kicsit a néni? - Legyen szíves! - válaszolta a fotós és továbbtekerte a filmet. Manyika beállt egy pozitúrába, és egyszerre látom, hogy szeme lassan elhomályosul s megjelenik a könny — ugyanaz a könny — és csorog le két oldalt az orra mellett. A felvétel elkészült, letörölte arcát, aztán egy váratlan malac-mozdulattal fölcsapta a szoknyáját, kivillant a bugyija és vad kánkán léptekkel indult az öltözője felé. Ez volt a második élményem. A NAGY SZÍNÉSZ MAGA ÍRJA SZEREPEIT A lap egyik előző számában Hernádi Gyula bravúros tollrajzot készített Törőcsik Mariról. Elfogott az irigység: elhatároztam, hogy én is írok ilyet Tolnay Kláriról. Nem sikerült. Mint ahogy sohasem sikerült megbízható portrét rajzolni színészekről, hiába mondták azelőtt is: „Ott élsz közöttük, ismered őket, használd ki kentaur létedet, alul író vagy, fölül színházi ember, írd meg őket valahogy!" Erek örvényét érzem, egy bukott angyal újra fölfelé kapaszkodó emberfeletti igyekezetét, aki valamikor — jóval barátságunk kezdete előtt elhatározta, hogy ő lesz a Tolnay Klári. Azóta ez sikerült neki s most úgy hordja arca előtt ezt a szerepet, nem is túlságosan szorosan, mint egy életen át tartó farsang bájos maskaráját s ha kedve van, kikacsint mögüle. írjak erről a maszkról, elemezzem, ábrázoljam, búvárkodjam benne, amikor gyakran ő sem veszi komolyan? Egy színészt nem lehet olyan megbízható módon leírni, mint Natasa Rosztovát. Ha egy napon azt olvasnám az újságban, hogy: „Expedíció indult a Déli-sarkra és ezúton köszönti híveit és közönségét az expedíció vezetője, Tolnay Klári, volt magyar színésznő" — én lennék a legkevésbé meglepve. A színész lényét csak szerepekkel tudom megközelíteni. S mivel nemcsak nekik, de róluk írok, nem maradt más választásom, mint új és új mesékben különféle szerepeket írni. Számomra ez az egyetlen lehetőség önmagam és a társadalom ábrázolására. Forgatókönyveim bal oldalát, ahol a leíró, elemző részek vannak, szívem szerint mindig nagyon szűkre fognám. VONZALMAK íróasztalom fölött gombostűkön lóg a színész képe, akinek drámát vagy filmet írok. Innen nézett rám hónapokon át TolnaKlári mosolygó arca, Bessenyei, Kállai, Halász Judit, de volt már ott Várkonyi, Sztankay, Szénássy, Körmendi, Pécsi, Ruttkai Éva és Gábor Miklós (még csak papíron játszottak nálam, nem is tudják). Jelenleg Helmut Berger, James Mason, Julie Christie és újra Tolnay Klári. De ez már közepe a folyamatnak. Rendszerint egy szerelemmel indul. Amikor a Krebsz az isten ötlete eszembe jutott, még javában dolgoztunk előző filmünkön, a Mi lesz veled Eszterke? Éjszaka vitt a filmgyári kocsi a stúdióba. Megálltam egy díszletfal mögött és figyelni kezdtem Kállai Ferit. Hosszan, zavartan és bűvölten, olyan tekintettel, amelyért puritánabb országban már igazoltatják az embert. Képzeletemben megnyírtam a haját, bajuszt növesztettem neki, ott mozgott, beszélt már egy másik lény, Krebsz Antal és nem is tudta. Különös képet vághattam, mert kinézett a felvevőgép mögül és azt kérdezte, kissé aggódva: — Mi történt? Nem szólhattam egy szót sem. KI VAGY TE? Ugyanakkor mindegyik hősömben magamat akartam megírni. Én voltam Márta, a magasztos elveket követő Hector Revalier bíró, aki olyan hittel akarta megváltani egy városka kicsinyes szemétdombját, hogy a végén mindent összekutyult és tömeggyilkossá vált. Hiába lestem el Kállai minden rezdülését, mosolyát, kék szemének naiv és tiszta sugárzását, de még tarkóját, lépéseit, kezének gesztusait is. Krebsz Antal sorsába belerejtőzött bukásom története. Egy dilettáns, ügybuzgó barom sorsába, akinek az a küldetése, hogy fényt, kultúrát, színpadot teremtsen a gazos senkiföldjén, megküzdjön a sok „nem érdemes”-sel és akkor éri el a bukás végzete, a saját maga által épített díszlépcsők tetején, amikor azt hiszi, hogy sikerült megvalósítani a lehetetlent. Megmutattam a forgatókönyv első változatát Gábor Miklósnak. Sokáig lapozott az utolsó oldalakon és azt kérdezte: - Mi ez a sok lírai rész itt a végén? . . . Ezek a monológok . . . - Kicsit magamat írtam meg benne — válaszoltam. — Magadat? Marhaság! Hol vagy te?... Honnan tudod, ki vagy te? A Krebszet írd! JOBB A HALOTT ÍRÓ Hogy mégsem bántam meg ezeket a szubjektív, lírai részeket, ez a Balatonnál derült ki, a forgatás során. Éjszakánként a szálloda teraszán hosszan beszélgettünk. Ekkor ismertem meg igazán Kállai Ferencet. Addig csak lestem őt, elképzeltem, elloptam magamnak arcát. Most kezdett érdekelni valódi sorsa, emberi gondjai, művészetének eszméi. Pontosan fogalmaz, nálam jobb író is megirigyelhetné. ”