Film Színház Muzsika, 1971. július-december (15. évfolyam, 27-52. szám)
1971-08-21 / 34. szám
Tulajdonképp filozófiai gondolatokat öltöztet filmalakba a híres, egykori újhullámos francia rendező, Jean-Luc Godard. A francia—olasz koprodukcióban készült Alphaville nehezen meghatározható műfaji képződménye Godard gondolatvilágának, melyet a becsületes humanista aggodalom az ember jövőjéért éppúgy áthat, mint az egzisztencialista élet-halál bölcselet szorongató szellemárnya. A feltételezés az, hogy Braun professzor, akit az emberiség létét fenyegető kutatásai miatt száműztek a Földről, egy távoli galaktika fővárosában, Alphaville-ban elektromos agyakkal egy teljesen érzelemmentes, folytonos ellenőrzésektől és félelmektől gyötört emberi berendezkedést valósított meg. E kihűlt, a személyiséget eltipró és vak racionalitásában is misztikus társadalmat látva elsőnek természetesen Franz Kafka ötlik eszünkbe, ám aztán kénytelenek vagyunk kicsit hideglelősen azt érezni, hogy a fasizmus nem is olyan nagyon elvont képletét figyelhetjük meg ebben a zárt, beszűkült, kívül-belül, tehát tudatilag is bekerített világban. Csakhogy Alphaville-ban az elnyomás gépezetét az önálló hatalomra jutott technika jelenti. Eléggé vigasztalan jövendölés. De hát voltaképp mikor is játszódik mindez? A jövőben, a jelenben, az időtlenségben? Inkább önmagunkban, akkor és ameddig magát a filmet látjuk. Ezért nem utópisztikus, nem tudományos fantasztikus, hanem költői-bölcseleti mű Godard e különös filmje. S ugyanakkor mégsem vigasztalan, mert Godard elküldi a földi ember követét — titkos ügynök képében — Alphaville-ba, azzal, hogy Braun professzort vagy visszahozza vagy megsemmisíti. E titkos ügynök nyomasztó tapasztalatokat szerez a városban, miközben azon igyekszik, hogy von Braun közelébe jusson. Szórakoztatására ,,kirendelt” partnere éppen a professzor igen csinos lánya, Natasa. Minden tekintetben jelenkorunkra emlékeztet ez a metropolis, tulajdonképpen nem is különbözik egy mai európai nagyvárostól, legfeljebb annak hideg csillogású fényeit, felületeit, kongó tereit, ultramodern elemeit hangsúlyozza elősorban. Egy-egy kép többször visszatér, kiváltképp az a folyosó, amelynek minden ajtaja egy-egy kihallgatóhelyiségbe nyílik. Végül is egészen feltűnővé válik, hogy milyen kevés helyszínnel és viszonylag kisszámú szereplőgárdával, következésképp eléggé olcsón megoldott fantasztikus film ez. Hát igen, ennyi is elég, hogy Godard egy kicsit gúnyt űzzön saját titokzatosságaiból. Végeredményben sima kalandfilmmé szelídíti a költészet szavát (Paul Éluard versének sorai is felcsendülnek), amikor a földi követ pisztolyával szétlövi Alphaville rabtartóit, habár ennek következtében — s ez ismét pesszimisztikus szín — a város lakossága is elpusztul. Mindenesetre Natasát magával hozza a földre, és a lány ajkán már útközben formálódni kezdenek a számára addig tiltott szavak. — Szeretlek — mondja, s ezzel egyszeriben játék lett a nagy próféciából. Godard bizonyos értelemben a Cocteau-filmek nyomdokain halad, intellektuális élménnyé akarván tenni a kicsit kihívó és zabolátlan játékot. Gyengesége, hogy ezúttal nem mélyedt el kellőképp saját szellemi felfedezéseiben s a fantasztikumkergetés fölébe kerekedett a gondolatnak. A földi megbízottat Eddie Constantine, Natasát Anna Karina alakítja a film stílusához illő hűvösséggel. Kitűnő komikusi karakternek találtatott Woody Allen, a Fogd a pénzt és fuss! című színes amerikai vígjáték társírója, rendezője és főszereplője. Új színekkel hozza vissza nagy elődök után a filmburleszk mindig forró és vulkanikus talajára a slemil halhatatlan figuráját, aki az ő megszemélyesítésében a magány és gátlásosság érzetét gengszterizmussal oldja fel. Virgil szelíd lelkű fiatalember, de a lopás és a rablás, ha azokat nem is éppen mindig a legcélravezetőbb módszerekkel követi el, valósággal életeleme. Mindent ennek köszönhet, szerelmét éppúgy, mint a végén már többszáz évre terjedő börtönbüntetését. Ám nem kell őt félteni, a legszigorúbb fegyintézetből is megtalálja a kivezető utat. Mit akarhat Allen mindezzel elmondani? Képtelenséget képtelenségre, ötletet ötletre halmozva egy kicsit a hajmeresztő bűnügyekre éhező mozinézőnek mutat fügét, amikor a bűnt és a bűnhődést egyaránt demitizálja és deheroizálja és a banditaromantikába ágyazva mutatja be a kisember nagynagy elesettségét. A francia Jacques Tati intelligensebb, szellemesebb és mélyebb nála, viszont Allen a humorban célratörőbb, számítóbb és rikítóbb, ám kétségbevonhatatlanul ő is a szatirikus burleszk vonzó és modern egyénisége. Stílusuk között körülbelül annyi a különbség, mint Franciaország és Amerika között. Allen többet merít a műfaj klasszikus hagyományaiból, mint Táti, viszont filmjét éppúgy elözönli a gyermeki öröm, amikor gegjeit, mint színes petárdákat sorra kilődözi. Nem bizonyos, hogy bohózati elmésségeit minden esetben a tiszta értelem irányítja, hogy teljesen tiszában van a műfaj ritmustörvényeivel, de vannak mindenért kiengesztelő ragyogó és eredeti találatai. Például, ahogy kigúnyolja a cinéma vérité módszereit, sorra megszólaltatva a Virgil jellemvonásairól és sorsáról tanúskodó interjúalanyokat. A nyár sok-sok rossz vígjátéka közt Allen filmje igazi felüdülés. ALPHA VILLE. A rideg és gépies embertelenséggel teli városban együtt kalandozik a professzor lánya és a földi titkos ügynök (Anna Karina és Eddie Constantine)