Film Színház Muzsika, 1973. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)
1973-09-29 / 39. szám
pe renc, Darvas Iván (filmen), Kálmán György. A József Attila Színház a Fővárosi Operettszínházból frissen szerződtetett Maros Gáborra bízta a feladatot. Már megismerhettük a fiatal színész értelmes, nívós humorát korábbi szerepeiben. Ez a mostani próbatétel igénybevette tehetségének, játékkedvének egész színskáláját; behízelgően csibészes naturbursch-biomfit faragott ki a szerepből. Szigligeti Ede, aki maga ifjúkorában nem nagyon volt sikeres színésznek mondható — drámaírónak mindenesetre termékenyebbnek és jelentősebbnek bizonyult — nem fukarkodott tehetséges pályatársai számára a siker lehetőségeivel. Már a függöny felgördültekor mindenki félreértésben leledz, maga Liliomfi is, és attól kezdve nincs egy pillanat, hogy valaki másnak ne higgye a másikat, vagy másnak ne játssza önmagát, mint aki. Körkörös tündérjáték ez, de végül is a tévedések és megtévesztések valamennyi áldozata elégedett lesz. És a közönség is. És megint csak aláhúzhatom: ebben a bonyodalomtömegben nincs egy résnyi hely, ahová egy korszerűbb és aktuálisabb gondolat beférjen. Az előadásban az a jó, hogy nem is erőltették. Szemes Mari sem félt Kamillává ellúzítani magát, groteszk bája azonban mentes volt minden eltúlzástól. Borbás Gabi durcás, kedves Mariska volt, csak valamivel melegebbszívű — de nem édeskésebb — alakításra bátorítanám. Az előadás stílusát leghívebben Káló Flórián ragadta meg, Szilvas professzor szerepében valósággal sziporkázott. Csákányi László beugrás-szerűen vállalta el Szellemfi szerepét és szolidan meg is oldotta. Pálos Zsuzsa népmeseszerűen kihímzett, mulatságos Erzsije és mellette Újréti László esetlen bájú pincére új pezsgést hozott a színre. Soós Lajos Kányás fogadós figurájában a méreg forrpontjáig jutott el, s így mulattatott. Téry Árpád és Szendrő Iván a Schwartzpapa és fia szerepét találó komikummal töltötte meg. A József Attila Színház napsugaras, derűs színpadi fényben fürdette meg Liliomfit. Csinády István díszletei alól csak a kacsaláb hiányzott. Kemenes Fanni kosztümjei a legideillőbb tarka dekorativitással körítették a friss játékot. Miskolc: Csongor és Tünde A másfél évszázados fennállását ünneplő Miskolci Nemzeti Színház Vörösmarty Mihály filozofikusköltői mesedrámájával nyitotta meg az új évadot. Szerencsés választás. A dráma ugyanabban az évtizedben született, mint a színház épülete, amelynek falai között most, oly sok régi, emlékezetes sikerű előadás után, újra felcsendülnek költői sorai. A Csongor és Tünde minden más műnél alkalmasabb arra, hogy megteremtse a varázslatot: hidat építsen a színházat emelő reformkor és a színházba járó mai nézők közé. Az előadás — Orosz György rendezése elsősorban arra törekedett, hogy a tündérmesét világossá, áttekinthetővé, tanulságait pedig egyértelművé tegye a mai néző számára. Rengeteg jó ötlet, számos remekbe sikerült részletmegoldás szolgálja ezt a célt, de a végeredmény, sajnos, felemás. Általánosan elterjedt hiedelem, hogy a Csongor és Tünde, minden költői szépsége, gondolati mélysége mellett, szerkezetében laza, széteső mű. Ez, ha csak a meseszövést, a puszta cselekmény vázát vizsgáljuk, igaznak tűnhet: az egymást követő fordulatok gyakorta valóban csak a költői képzelet szeszélyes játékainak látszanak. De a puszta történés mögött húzódó gondolatok oly szigorú rendszert alkotnak, oly mesteri szerkezetet, amely párját ritkítja drámairodalmunkban. A jelenetek parabolisztikus párhuzamossággal épülnek egymásra: az éjféli kertből induló hősök a hajnal, a zenitet jelentő dél és az éjszaka birodalmán keresztül egyetlen, kozmikus méretűvé tágított nap alatt bejárják az egyetemesség költői világát. A felfelé ívelő út látszólag zilált epizódjai könyörtelen szabályossággal ismétlődnek, térnek vissza a zenittől az éjféli kertig vezető szakaszban, kiteljesítve, végérvényessé fogalmazva a költői gondolatokat. Orosz György rendezése azonban csak a cselekményre koncentrált; a történet bonyolult szálait igyekezett úgy kibontani, hogy azok mindenki számára világosak legyenek, s a részletek érthetően táruljanak fel a nézők szeme előtt. Az egyes epizódok kibontakoztatása, magyarázása azonban olyan aránytalanságokat teremtett, amelyek miatt megbillent a gondolatok szerkezetének egyensúlya, s a mesének azok az elemei, amelyek csak lazán kötődnek a történéshez — például a kalmár, a fejedelem és a tudós jelenetei — megoldatlanok maradtak. Ennek következményeként Wegenast Róbert népi művészetünk motívumait felhasználó, kitűnően játszható díszletében is megjelennek bizonyos, zavaróan naturális elemek, s Greguss Ildikó szép, sokszor egészen kiváló jelmezmegoldásai sem mindig következetesek. Az előadás problémái érezhetők a színészi alakításokban is. Blaskó Péter alakilag ideális Csongor, és néhány ritka szép színpadi pillanatban el is jut a figura lényegéig, de stilárisan nem tudja egységbe fogni a különböző töltésű epizódokat. Péva Ibolya azonban alkatilag is távol áll Tünde szerepétől. Elismerésre méltó igyekezettel birkózik a nehéz feladattal, s próbálja Tünde alakját saját egyéniségéhez idomítani, de néhány szép pillanatnál többre nem futja erejéből. A stilárisan legegységesebb alakítás Máthé Éva Ilmája, szerencsésen ötvöződik benne az ötletgazdag játékosság és ízes humor valamiféle finom, visszafogott lírával. Paláncz Ferenc Balgája is ötletes, friss, magávalragadóan mulatságos alakítás, de egy-két esetben túlzásokba téved. Lenkey Edit Mirigy szerepében kiegyensúlyozott, jó teljesítményt nyújt; eszközei néha harsányabbak voltak a kelleténél, de ez az előadás jellegéből is következett. Korszerű eszközökkel teremtett meggyőző figurát Balogh Zsuzsa a Ledér alakjából. Külön kell szólni a három ördögfiókát megszemélyesítő Varga Tiborról, Botár Endréről és Somló Istvánról. Bár alakításaikban akadnak túlzások, közös játékuk az előadás egyik erőssége. Ötleteikkel a mű gondolatainak is hű tolmácsolói. Csík István A két címszereplő: Péva Ibolya és Blaskó Péter az ElmD első nAPja 75