Film Színház Muzsika, 1973. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)
1973-10-20 / 42. szám
Évtizedek a Rádióban GOBBI HILDA — Harminchét éve rádiózom — mondja Gobbi Hilda. — Tehát 1936 óta. Náday Béla vitt be a rádióba, végzős akadémista koromban. És Ódry Árpád. — Mit jelentett akkor a rádió? — Különlegességet, izgalmat. Azt, hogy a rádióba megyünk, valamiképpen nagy „R”-rel mondtuk. Ritkaság volt. A Pagodában akkor egy héten legfeljebb harminc színész fordult meg. Egy kis szerepet úgy kipreparáltam, mint egy főszerepet. Nagynéha egy kicsit gépiesebbek vagyunk. De a rádió: szerelmem. Felvillan: — Állítom, világviszonylatban is kitűnő! Rugalmas riportázsok, mindenről és mindenkiről. Jól csinálják. Szívesen meghallgatok egy riportot a mezőgazdaságról. Vagy: közelebb hozza a klasszikus zenét. Játékos, izgalmas módon lopja be az emberek tudatlanságába a tudást. — Bűne is van — folytatja —, a „hiánydosszié”. Egy időben rengeteg anyagot töröltek le. Bajor Giziből egyetlen felvétel maradt. Jávor hangjából semmi. De ezt nem lehet számon kérni. Ma már sokkal elővigyázatosabbak, tudnunk kell, a rádió a legnagyobb műkincsgyűrő. — Vajon a felszabadulás előtti híres baloldali szavalóestékről készült-e felvétel? — Nem, dehogyis készülhetett. A teremőrök jelezték, hol vannak a zsaruk. Ez volt az antennánk. — Úgy tudjuk, fellépett a felszabadulás utáni első műsorban? — Ady versét, A Hadak útjánt mondtam. Bizony, olyan volt a rádió képe akkor, mint Budapesté. Szinte a föld alól mászkáltunk ki. — Legkedvesebb szerepemlékei ? — Mondjam a Vássza Zseleznovát? Vagy Aasét, akinek három Peer-fia is volt: Ladányi Ferenc, Sztankay István, Sinkó László? Én mindig ma szeretek játszani. — A foglalkoztatott művész időegyeztetését ismerve, milyen érzés egy felvételt este tízkor kezdeni? — Én nem láttam még színészt álmosan játszani. Sem olyat, aki tudatosan rosszul játszott volna. Ez az a szakma, ahol elmúlik a vesegörcs, a fogfájás. Egyet lehet tenni, meghalni. Mi felfokozott emberek vagyunk. Hát ha én nem hiszem el, hogy én vagyok a Szabó néni, hogy higgye el az ország? — Apropó, Szabó néni! Rögtön szerette? — Eleinte rossz volt a véleményem róla, mert én is elefántcsonttoronyban éltem. De rájöttem, hogy nem vagyunk különleges emberek, csak mások. — Az emberek nem hősök reggeltől estig. Nem töprengenek éjjel-nappal bonyolult pszichológiai problémákon, higgye el. Ugyanúgy kiborulnak, ha megbotlanak egy gödörben, ha igazságtalanságot látnak, pukkadoznak, ha leszakad egy gomb. Nem vagyunk regényhősök szünet nélkül. Nem Schillerként beszélgetünk. Ha én, mondjuk, a kukoricaföldeken, kapálás mellett látom, hogy hallgatják az adást, és én két mondatommal tovább tudtam vinni az embereket a munkában, már segítettem. Aztán parizert veszek, és látom, hogy be akarja csomagolni a végét, az „absniclit” az eladó, majd így szól: „Jaj, nem teszem be, hátha be tetszik mondani a Szabó családban.” Ha meglát harminc, teherautón zötyögő kiskatona, és odakiabálnak: „Hogy van, Szabó néni?” — ez is sokat jelent. — Mióta éli Szabó nénit? — Tizenöt éve. És hányan elmentek. Vörösmarty Lili, Szabó Ernő, Benedek Tibor, Kiss Manyi, Gózon Gyula, Keleti László, hogy csak a legközelebbieket említsem. — Az új szerepekhez könnyebb, vagy nehezebb helyzetet teremtett Szabó néni közkedvelt alakja? — Nehezebbet. Az új figurának megfelelően máshogyan fejezem ki az érzelmeimet, keményebben, lágyabban, karakteresebben, vagy érzelmesebben, hogy ne hasonlítson. Le van kötve a hangom. — Szabó néniként kapja a leveleket is? — Általában ez a megszólítás: Drága Szabó néni, kedves Művésznő. Tehát elfogadják a színésznőt is. De megtörtént, hogy küldtek bundanadrágot télire — a méretéről ítélve százhúsz kilósnak képzeltek. Egyszer, mikor az egyik adásban arról volt szó, hogy elromlott a cirokseprű, kaptam újat egy seprűkötőtől, nyugodjak meg, ez nem kopik el. A legnagyobb öröm, ha családi képeket küldenek. Van tíz gyerek a képen, húsz unoka, középütt ülnek a fénykép küldői, az idős házaspár, akik magukra ismertek Szabó bácsiban és Szabó néniben. — Milyen újdonságot szeret a legjobban? — Ezeket a váratlan interjúkat. Állítólag jó riportalany vagyok. Odaérkezem a „tett színhelyére”: Úristen, mi lesz itt? azt sem tudom, miről lesz szó, mondom magamban. S a váratlan kérdésekre — őszintén felelek. Ha valaki nem szégyell őszinte lenni, jó interjú-alany. Ha latol, fontos, akkor görcsös és akadozó. Még ha nem is jó interjú, de legyen igaz. Engem izgat az en garde állás. — És Gobbi Hilda miért beszél olyan keveset Gobbi Hildáról ? — Volt két estem a rádióban. A leveleimről, szólt az egyik, visszaemlékezésekből állt a másik. Hozzám írt levelekről beszéltem, Lehotay, Törzs Jenő, Bajor Gizi, Szendrő József sorairól, apámról, nagyanyámról. Majdnem szemérmetlen kitárulkozás volt. Kiadjam anyám pár sorát? Hova tegyem az életemben most mindezt? Intenzíven éltem, intenzív cselekedeteim voltak. Valahogy úgy érzem, hogy negyed, tized embert nyújtottam, hogy csak széljegyzetet adtam magamból. Idáig tart a beszélgetés, avval a kívánsággal, hogy de jó lenne az egész emberi-oeuvvet megismerni! Nagy Judit SZEDŐ MIKLÓS Egy mai rádiószereplés, egy harmincegy esztendős rádióújság meg egy félszázéves jubileum szinte egyazon napot tett emlékezetessé dr. Szedő Miklós életében. Az Egy rádiós naplójából című Sebestyén Jánossorozatban régi felvételei hangzottak föl (1937 tangót táncol; Az én falumban, Brazil, Brazil!), ugyanakkor a rendelőjébe — a 62. postahivatalban üzemi orvos a kiváló operaénekes — Zsaray László a Rádióélet nevű képes hetilap 1932. december 2-i számát vitte fel neki; a lap interjút közöl Szedővel, egy más helyen pedig „A tapslevelezőlapok állása” című olvasói szavazatokat, amelyek szerint „a legszebb hangú férfi rádiószereplő" és a „ki a legjobb magyar gramofonénekes?” kategóriában ő tartotta a népszerűségi első helyet... És mindezeket most körülbelül azon a napon olvashatta dr. Szedő Miklós, amikor ötvenéves fordulója volt első rádiószerződésének. — Hogyan is kezdődött tehát? — Újságírónak köszönhetem, hogy operaénekes lett belőlem, az orvosi hivatás mellett. Pesta Frigyes újságíró 1920-ban hallott egy társaságban énekelni. Felvitt Krammer Terézhez, az Operaház örökös tagjához. Krammer Teréz meghallgatott, utána ingyen vállalta tanításomat. „Majd az első fellépti díjból fizetsz” — mondotta. 1921 végén a Zeneakadémia nagytermében Schubert- és Schumann-dalokat énekeltem — és fizettem is Teréz néninek. 1922. március 15- én elsőnek énekeltem Kodály Zoltán Énekszó című művét. A tanár úr ezt írta a kottámba: „Szedő Miklósnak merész vállalkozása és sikere napján: Kodály ...” Ezek után következett a rádió, 1923-ban. Felvittek az akkori stúdióba, a Rákóczi út 20. negyedik emeletére és Polgár Géza, Polgár Tibor édesapja, a „Mit üzen” elindítója jelenlétében, Polgár Tibor zongorakíséretével énekeltem az „Ej-haj gyöngyvirág” kezdetű virágéneket. Utána egy évre szerződtetett a rádió! Én voltam az első szerződtetett rádióénekes. Szedő Miklóst váratlanul érte a szerződés, de elvállalta, hiszen úgy látszott: az orvosi hivatást egyelőre föl kell függesztenie. 1920- ban kizárták a pesti egyetemről, mert a Tanácsköztársaság alatt tizes bizalmi volt a mentőknél. Egy éven át hetenként kétszer-háromszor énekelt az ifjú magyar rádió mikrofonja előtt. Mindent. Főként olyan dalokat, amelyeket a hallgatók levélben kértek. Egy év után Szőts Ernőtől, a rádió igazgatójától egy detektoros rádiót kapott ajándékba. És azóta, fél évszázad alatt hány és hány rádió, hányféle mikrofonja előtt énekelhetett! — A mikrofonba is beleantót kell énekelni — mondotta az Egy rádiós naplójából című műsorban Tamássy Zdenkónak —, lágyan, szépen és tökéletes szövegmondással. A félszázados jubileumot, ezt a ritka és érdekes rádiós évfordulót — úgy értesültünk — külön Szedő Miklós-műsorral üli meg a rádió. Az ezüsthajú, örökké mosolygó, mindig derűs művész ennyit tesz hozzá: — Részemről a belcantómmal rendelkezésre állok ma is, ötven év után is ... D. L. LUKÁCS_________ MARGIT________ — Igen, Ódrynak köszönhetem a rádióval történt megismerkedésemet, ő vitt oda első akadémista koromban. Tiltotta a statisztálást, szerepet adott mindjárt, ha kisebbet is. És a kisasszonynak szólított. Milyen értékesnek tetszett ez a szó a szigorú Ódry ajkairól! — Szívbéli barátom a rádió. És milyen izgalmasak voltak az élő adások! Magam előtt látom, amint Vizváry Mariska leejti a példányt és rám szól, „vedd fel!”. Bizony, ez bennemaradt az adásban. Emlékszem Klemperer lépteire, amint rosszkor benyit a Iilas stúdióba, a detonáció erejével hatottak. És a Németh Antal rendezte Tragédia! Ádám: Abonyi Géza, Éva: Tasnády Ilona. Én Hippia szerepét kaptam, s énekeltem is. — Láthatatlannak érzi a rádiós műfajt? — Szerintem mindennél láthatóbbá teszi a színészt. Amit a színész szó jelent, hogy sok színből összetett. Lehet kislányszerep, Turandot hercegnő, vers, vagy sanzon-tolmácsolás, idegenvezető Hegedűs Géza műsorában. Színek, színek! Nem hiszek a szürkében. — Melyik rádióalakítása a legkedvesebb? — Talán Cocteau Búcsújának asszony-szerepe. — Felfokozza-e a rádió a színész alkotó egyéniségét? — összeállíthat, szerkeszthet. „Legkedvesebb verseim” — ez az egyik összeállítás címe, s mondok Juhász Gyulát, Arany Jánost, Goethét. „Legkedvesebb regényíróim” a másik, és felidézem Kosztolányit, Tolsztojt. Aztán a kedves szerepemlékekből készített összeállítás: Méreg és méz a címe, köztük az Éva-arcok. Fontos nekem, mert egyik legnagyobb fájdalmam, hogy fáradt, indiszponált színházi előadást vettek fel rádióra annak idején. — Milyen többletet adott az Éva-arcoknak a rádió? — Messziről kezdem a feleletet. Imádom a tavaszszal metszett szőlőinda különös ízét. Szeretem a földszagot. Szeretek esőben sétálni — az eső hangja megnyugtat. Éva egy a természettel. Mindenben ott van, fűben, fában, napsugárban. Ezt igyekszem kifejezni. — Lukács Margitot a magyar nyelvet legszebben beszélő színészek egyikének tartják. Milyen szerepe van a rádióban a szép dikciónak, a helyes mondatdallamnak ? — A mindennapi beszédgyakorlat a színésznek olyan kötelessége, mint a hegedűművésznek az ujjgyakorlat. Tudnunk kell helyesen hangsúlyozni. És nemcsak nekünk, de az óvónőknek, pedagógusoknak, tanácsok előadóinak; szerencsére erre ma országos az igény. Én előveszek bármilyen szerepet, amely nem szerepel a műsoromban, s gyakoriok rajta, mintha skáláznék. És van egy zümmögtető skálám is. Nagyon sokat számít az, hogy énekelni tanultam. Ez segít a jó levegővételnél. Meg abban is, hogy tudjak „fenn beszélni”, „lenn beszélni”. Micsoda skálája van Oliviernek! Ő aztán tudja a magasságot, a mélységet, a hangos és halk beszédet. Mert a halk beszéd nem azonos a levegős suttogással. — Átértelmezheti-e a verset a színész interpunkció-változtatással, tehát azzal, hogy vessző helyett pontot tesz, kérdő vagy felkiáltó jelet. — Szerintem nem. A szerző interpunkciója a mérvadó. A költő hangulata, az, amit érzett. Azt nem lehet áttranszponálni. Itt a híres idézet: „A királynőt meggyilkolni nem kell félnetek, jó lesz, ha mind beleegyeztek, én nem ellenzem”, és milyen más a tartalma interpunkció-változtatással. „A királynőt meggyilkolni nem kell, félnetek jó lesz, ha mind beleegyeztek, én nem, ellenzem.” — Mennyi egy rádióban elmondott vers felkészülési ideje? — Egyéni adottság kérdése. Megmondom, én mindig azt kérem, küldjék el a szöveget. Egyszerűen tudnom kell, milyen szó következik. Egy Nagy László verset egy hétig is ízlelgetek. Naponta mondogatom. És ez nem kispolgáriság! Kötelező lelkiismeretesség. — Könnyebb, vagy nehezebb feladat-e a rádió művészete a színpadi játéknál, vagy a tévézésnél? — Szeretem a színpadot, a tévét is. De hogy a kérdésre feleljek, nehezebb. Nem látó ember részére megmutatni a kék eget, viharos szelet, zokogó kislányt. Érzékenyebb, disztingváltabb színekkel kell festeni. Éreztetni kell a bejövetel lelkiállapotát. A hangnak tudni kell soványnak és kövérnek lenni. — Hallatlanul komplett műfaj ez; a rendező, a színész, a technikus, szerkesztő, zenei vezető közös munkája. És úgy kell csinálni, olyan komolyan ezt is, a színházat is, ahogyan az orvos operál. Életek — lelkek életei függnek tőlünk. (n. t.) 1617