Film Színház Muzsika, 1973. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)

1973-10-20 / 42. szám

Évtizedek a Rádióban GOBBI HILDA — Harminchét éve rá­diózom — mondja Gobbi Hilda. — Tehát 1936 óta. Náday Béla vitt be a rá­dióba, végzős akadémista koromban. És Ódry Árpád. — Mit jelentett akkor a rádió? — Különlegességet, iz­galmat. Azt, hogy a rádió­ba megyünk, valamikép­pen nagy „R”-rel mondtuk. Ritkaság volt. A Pagodá­ban akkor egy héten leg­feljebb harminc színész fordult meg. Egy kis sze­repet úgy kipreparáltam, mint egy főszerepet. Nagy­­néha egy kicsit gépieseb­­bek vagyunk. De a rádió: szerelmem. Felvillan: — Állítom, világviszony­latban is kitűnő! Rugal­mas riportázsok, minden­ről és mindenkiről. Jól csi­nálják. Szívesen meghall­gatok egy riportot a mező­gazdaságról. Vagy: közelebb hozza a klasszikus zenét. Játékos, izgalmas módon lopja be az emberek tudat­lanságába a tudást. — Bűne is van — foly­tatja —, a „hiánydosszié”. Egy időben rengeteg anya­got töröltek le. Bajor Gi­ziből egyetlen felvétel ma­radt. Jávor hangjából sem­mi. De ezt nem lehet szá­mon kérni. Ma már sokkal elővigyázatosabbak, tud­nunk kell, a rádió a leg­nagyobb műkincsgyűrő. — Vajon a felszabadulás előtti híres baloldali sza­valóestékről készült-e fel­vétel? — Nem, dehogyis ké­szülhetett. A teremőrök je­lezték, hol vannak a zsa­ruk. Ez volt az antennánk. — Úgy tudjuk, fellépett a felszabadulás utáni első műsorban? — Ady versét, A Hadak útjánt mondtam. Bizony, olyan volt a rádió képe ak­kor, mint Budapesté. Szin­te a föld alól mászkáltunk ki. — Legkedvesebb szerep­emlékei ? — Mondjam a Vássza Zseleznovát? Vagy Aasét, akinek három Peer-fia is volt: Ladányi Ferenc, Sztan­­kay István, Sinkó László? Én mindig ma szeretek ját­szani. — A foglalkoztatott mű­vész időegyeztetését is­merve, milyen érzés egy felvételt este tízkor kezde­ni? — Én nem láttam még színészt álmosan játszani. Sem olyat, aki tudatosan rosszul játszott volna. Ez az a szakma, ahol elmúlik a vesegörcs, a fogfájás. Egyet lehet tenni, meghal­ni. Mi felfokozott emberek vagyunk. Hát ha én nem hiszem el, hogy én vagyok a Szabó néni, hogy higgye el az ország? — Apropó, Szabó néni! Rögtön szerette? — Eleinte rossz volt a véleményem róla, mert én is elefántcsonttoronyban éltem. De rájöttem, hogy nem vagyunk különleges emberek, csak mások. — Az emberek nem hő­sök reggeltől estig. Nem töprengenek éjjel-nappal bonyolult pszichológiai problémákon, higgye el. Ugyanúgy kiborulnak, ha megbotlanak egy gödör­ben, ha igazságtalanságot látnak, pukkadoznak, ha leszakad egy gomb. Nem vagyunk regényhősök szü­net nélkül. Nem Schiller­ként beszélgetünk. Ha én, mondjuk, a kukoricafölde­ken, kapálás mellett látom, hogy hallgatják az adást, és én két mondatommal tovább tudtam vinni az embereket a munkában, már segítettem. Aztán­ pa­­rizert veszek, és látom, hogy be akarja csomagol­ni a végét, az „absniclit” az eladó, majd így szól: „Jaj, nem teszem be, hát­ha be tetszik mondani a Szabó családban.” Ha meglát harminc, teher­autón zötyögő kiskatona, és odakiabálnak: „Hogy van, Szabó néni?” — ez is sokat jelent. — Mióta éli Szabó né­nit? — Tizenöt éve. És hányan elmentek. Vörösmarty Lili, Szabó Ernő, Benedek Tibor, Kiss Manyi, Gózon Gyula, Keleti László, hogy csak a legközelebbieket említsem. — Az új szerepekhez könnyebb, vagy nehezebb helyzetet teremtett Szabó néni közkedvelt alakja? — Nehezebbet. Az új fi­gurának megfelelően más­hogyan fejezem ki az érzel­meimet, keményebben, lá­­gyabban, karakteresebben, vagy érzelmesebben, hogy ne hasonlítson. Le van köt­ve a hangom. — Szabó néniként kapja a leveleket is? — Általában ez a meg­szólítás: Drága Szabó néni, kedves Művésznő. Tehát elfogadják a színésznőt is. De megtörtént, hogy küld­tek bundanadrágot télire — a méretéről ítélve százhúsz kilósnak képzeltek. Egyszer, mikor az egyik adásban ar­ról volt szó, hogy elromlott a cirokseprű, kaptam újat egy seprűkötőtől, nyugod­­jak meg, ez nem kopik el. A legnagyobb öröm, ha családi képeket küldenek. Van tíz gyerek a képen, húsz unoka, középütt ül­nek a fénykép küldői, az idős házaspár, akik ma­gukra ismertek Szabó bá­csiban és Szabó néniben. — Milyen újdonságot szeret a legjobban? — Ezeket a váratlan in­terjúkat. Állítólag jó riport­alany vagyok. Odaérkezem a „tett színhelyére”: Úris­ten, mi lesz itt? azt sem tudom, miről lesz szó, mondom magamban. S a váratlan kérdésekre — őszintén felelek. Ha valaki nem szégyell őszinte lenni, jó interjú-alany. Ha latol, fontos, akkor görcsös és akadozó. Még ha nem is jó interjú, de legyen igaz. En­gem izgat az en­ garde ál­lás. — És Gobbi Hilda miért beszél olyan keveset Gobbi Hildáról ? — Volt két estem a rá­dióban. A leveleimről, szólt az egyik, visszaemlékezé­sekből állt a másik. Hozzám írt levelekről beszéltem, Lehotay, Törzs Jenő, Bajor Gizi, Szendrő József sorai­ról, apámról, nagyanyám­ról. Majdnem szemérmet­len kitárulkozás volt. Kiad­jam anyám pár sorát? Ho­va tegyem az életemben most mindezt? Intenzíven éltem, intenzív cselekede­teim voltak. Valahogy úgy érzem, hogy negyed, tized embert nyújtottam, hogy csak széljegyzetet adtam magamból. Idáig tart a beszélgetés, avval a kívánsággal, hogy de jó lenne az egész embe­­ri-oeuvvet megismerni! Nagy Judit SZEDŐ MIKLÓS Egy mai rádiószereplés, egy harmincegy esztendős rádióújság meg egy fél­százéves jubileum szinte egyazon napot tett emléke­zetessé dr. Szedő Miklós életében. Az Egy rádiós naplójá­ból című Sebestyén János­­sorozatban régi felvételei hangzottak föl (1937 tangót táncol; Az én falumban, Brazil, Brazil!), ugyanak­kor a rendelőjébe — a 62. postahivatalban üzemi or­vos a kiváló operaénekes — Zsaray László a Rádióélet nevű képes hetilap 1932. december 2-i számát vitte fel neki; a lap interjút kö­zöl Szedővel, egy más he­lyen pedig „A tapslevele­zőlapok állása” című olva­sói szavazatokat, amelyek szerint „a legszebb hangú férfi rádiószereplő" és a „ki a legjobb magyar gramo­fonénekes?” kategóriában ő tartotta a népszerűségi el­ső helyet... És mindezeket most körülbelül azon a na­pon olvashatta dr. Szedő Miklós, amikor ötvenéves fordulója volt első rádió­szerződésének. — Hogyan is kezdődött tehát? — Újságírónak köszön­hetem, hogy operaénekes lett belőlem, az orvosi hiva­tás mellett. Pesta Frigyes újságíró 1920-ban hallott egy társaságban énekelni. Felvitt Krammer Teréz­­hez, az Operaház örökös tag­jához. Krammer Teréz meghallgatott, utána in­gyen vállalta tanításomat. „Majd az első fellépti díjból fizetsz” — mondotta. 1921 végén a Zeneakadémia nagytermében Schubert- és Schumann-dalokat énekel­tem — és fizettem is Teréz néninek. 1922. március 15- én elsőnek énekeltem Ko­dály Zoltán Énekszó című művét. A tanár úr ezt írta a kottámba: „Szedő Miklós­nak merész vállalkozása és sikere napján: Kodály ...” Ezek után következett a rá­dió, 1923-ban. Felvittek az akkori stúdióba, a Rákóczi út 20. negyedik emeletére és Polgár Géza, Polgár Ti­bor édesapja, a „Mit üzen” elindítója jelenlétében, Pol­gár Tibor zongorakíséreté­vel énekeltem az „Ej-haj gyöngyvirág” kezdetű vi­rágéneket. Utána egy évre szerződtetett a rádió! Én voltam az első szerződtetett rádióénekes. Szedő Miklóst váratlanul érte a szerződés, de elvál­lalta, hiszen úgy látszott: az orvosi hivatást egyelőre föl kell függesztenie. 1920- ban kizárták a pesti egye­temről, mert a Tanácsköz­társaság alatt tizes bizalmi volt a mentőknél. Egy éven át hetenként kétszer-háromszor énekelt az ifjú magyar rádió mik­rofonja előtt. Mindent. Fő­ként olyan dalokat, ame­lyeket a hallgatók levélben kértek. Egy év után Szőts Ernőtől, a rádió igazgató­jától egy detektoros rádiót kapott ajándékba. És azóta, fél évszázad alatt hány és hány rádió, hányféle mikrofonja előtt énekelhetett! — A mikrofonba is bel­­eantót kell énekelni — mondotta az Egy rádiós nap­lójából című műsorban Ta­­mássy Zdenkónak —, lá­gyan, szépen és tökéletes szövegmondással. A félszázados jubileumot, ezt a ritka és érdekes rádi­ós évfordulót — úgy érte­sültünk — külön Szedő Miklós-műsorral üli meg a rádió. Az ezüsthajú, örökké mo­­solygó, mindig derűs mű­vész ennyit tesz hozzá: — Részemről a belcan­­tómmal rendelkezésre állok ma is, ötven év után is ... D. L. LUKÁCS_________ MARGIT________ — Igen, Ódrynak kö­szönhetem a rádióval tör­tént megismerkedésemet, ő vitt oda első akadémista koromban. Tiltotta a sta­­tisztálást, szerepet adott mindjárt, ha kisebbet is. És a kisasszonynak szólí­tott. Milyen értékesnek tet­szett ez a szó a szigorú Ódry ajkairól! — Szívbéli barátom a rádió. És milyen izgalma­sak voltak az élő adások! Magam előtt látom, amint Vizváry Mariska leejti a példányt és rám szól, „vedd fel!”. Bizony, ez bennemaradt az adásban. Emlékszem Klemperer lépteire, amint rosszkor be­nyit a Iil­as stúdióba, a detonáció erejével hatottak. És a Németh Antal rendez­te Tragédia! Ádám: Abo­­nyi Géza, Éva: Tasnády Ilona. Én Hippia szerepét kaptam, s énekeltem is. — Láthatatlannak érzi a rádiós műfajt? — Szerintem mindennél láthatóbbá teszi a színészt. Amit a színész szó jelent, hogy sok színből összetett. Lehet kislányszerep, Tu­­randot hercegnő, vers, vagy sanzon-tolmácsolás, ide­genvezető Hegedűs Géza műsorában. Színek, színek! Nem hiszek a szürkében. — Melyik rádióalakítá­­sa a legkedvesebb? — Talán Cocteau Búcsú­jának asszony-szerepe. — Felfokozza-e a rádió a színész alkotó egyéniségét? — összeállíthat, szer­keszthet. „Legkedvesebb verseim” — ez az egyik összeállítás címe, s mondok Juhász Gyulát, Arany Já­nost, Goethét. „Legkedve­sebb regényíróim” a másik, és felidézem Kosztolányit, Tolsztojt. Aztán a kedves szerepemlékekből készített összeállítás: Méreg és méz a címe, köztük az Éva-arcok. Fontos nekem, mert egyik legnagyobb fájdalmam, hogy fáradt, indiszponált színházi előadást vettek fel rádióra annak idején. — Milyen többletet adott az Éva-arcoknak a rádió? — Messziről kezdem a feleletet. Imádom a tavasz­­szal metszett szőlőinda kü­lönös ízét. Szeretem a földszagot. Szeretek esőben sétálni — az eső hangja megnyugtat. Éva egy a ter­mészettel. Mindenben ott van, fűben, fában, napsu­gárban. Ezt igyekszem ki­fejezni. — Lukács Margitot a magyar nyelvet legszebben beszélő színészek egyiké­nek tartják. Milyen szere­pe van a rádióban a szép dikciónak, a helyes mon­datdallamnak ? — A mindennapi be­szédgyakorlat a színésznek olyan kötelessége, mint a hegedűművésznek az ujj­gyakorlat. Tudnunk kell helyesen hangsúlyozni. És nemcsak nekünk, de az óvónőknek, pedagógusok­nak, tanácsok előadóinak; szerencsére erre ma orszá­gos az igény. Én előveszek bármilyen szerepet, amely nem szerepel a műsorom­ban, s gyakoriok rajta, mintha skáláznék. És van egy zümmögtető skálám is. Nagyon sokat számít az, hogy énekelni tanultam. Ez segít a jó levegővételnél. Meg abban is, hogy tudjak „fenn beszélni”, „lenn be­szélni”. Micsoda skálája van Oliviernek! Ő aztán tudja a magasságot, a mélységet, a hangos és halk beszédet. Mert a halk be­széd nem azonos a levegős suttogással. — Átértelmezheti-e a verset a színész interpunk­­ció-változtatással, tehát az­zal, hogy vessző helyett pontot tesz, kérdő vagy fel­kiáltó jelet. — Szerintem nem. A szerző interpunkciója a mérvadó. A költő hangula­ta, az, amit érzett. Azt nem lehet áttranszponálni. Itt a híres idézet: „A ki­rálynőt meggyilkolni nem kell félnetek, jó lesz, ha mind beleegyeztek, én nem ellenzem”, és milyen más a tartalma interpunkció-vál­­toztatással. „A királynőt meggyilkolni nem kell, fél­netek jó lesz, ha mind be­leegyeztek, én nem, ellen­zem.” — Mennyi egy rádióban elmondott vers felkészülési ideje? — Egyéni adottság kér­dése. Megmondom, én min­dig azt kérem, küldjék el a szöveget. Egyszerűen tud­nom kell, milyen szó kö­vetkezik. Egy Nagy László verset egy hétig is ízlelge­tek. Naponta mondogatom. És ez nem kispolgáriság! Kötelező lelkiismeretesség. — Könnyebb, vagy ne­hezebb feladat-e a rádió művészete a színpadi já­téknál, vagy a tévézésnél? — Szeretem a színpadot, a tévét is. De hogy a kér­désre feleljek, nehezebb. Nem látó ember részére megmutatni a kék eget, vi­haros szelet, zokogó kis­lányt. Érzékenyebb, disz­­tingváltabb színekkel kell festeni. Éreztetni kell a be­jövetel lelkiállapotát. A hangnak tudni kell sovány­nak és kövérnek lenni. — Hallatlanul komplett műfaj ez; a rendező, a szí­nész, a technikus, szerkesz­tő, zenei vezető közös mun­kája. És úgy kell csinálni, olyan komolyan ezt is, a színházat is, ahogyan az orvos operál. Életek — lel­kek életei függnek tőlünk. (n. t.) 16­17

Next