Film Színház Muzsika 1974. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)
1974-04-06 / 14. szám
MÁRKUS LÁSZLÓ Színes színészet — Mikor határozta el, hogy színész lesz? — Sohasem akartam más lenni. Kölyökkoromban filmsztárságról ábrándoztam. Persze ebből nem lett semmi! Sőt, nagyon is keveset filmezek, de hát az ilyen irányú vágyaimat kielégíti a tv. Persze az igazi azért a színház! A film csak akkor jó, ha az ember néző lehet. A filmezéssel járó munka nem igazán kedvemre való. A színház, az igen. Azt szeretem. Az a munka nem fáraszt! — Mondják, hogy a szerepeit már az olvasópróbákon kívülről tudja. Igaz ez, vagy csak „ugratás”? Szinte szégyenlősen válaszol: — Igaz. Én mindig előre készülök. Szövegtudás nélkül képtelen vagyok elkezdeni próbálni. Talán, mert utálok tanulni. Ezért aztán gyorsan „bevágom” a szerepet, hogy később ne kelljen bajlódnom, kínlódnom vele, s minden energiámat a szerep formálására, az adott figura megteremtésére tudjam fordítani. — Sohasem fordul elő, hogy más irányú elfoglaltsága — rádió, televízió, szinkron, film — miatt nem ér rá előre felkészülni? — Nálam sohasem torlódnak a dolgok. „Beosztással” élek. Egyrészt erőmön felül nem vállalok, másrészt mindig hónapokkal előre pontosan tudom, mit kell csinálnom. Most is például már szeptemberre előre kész van a programom. Éppen egy tévéfilmszerepre készülök. A szerződésem még ugyan nincs aláírva, de a szerepet már jóformán teljesen tudom. (Egyébként mindig hordozok magammal egykét elkövetkezendő szerepet, és ha csak egy-két percem van, máris olvasgatom, tanulgatom őket.) ősszel pedig a Madách Színház Kamaraszínházában Molnár Ferenc Egy, kettő, három című vígjátékának férfi főszerepét játszom el. — Alkalmasint már ezt a szerepet is tudja__ — Még csak félig. Nyárra egyébként „eladtam” magam, a Budai Parkszínpadnak, a Luxemburg grófjában Sir Basilt játszom. — Játékstílusa? — Én a színes színészet felé hajlok. Meggyőződésem, a színpadon tényleg színházat kell játszani és így visszatükrözni az emberi vagy társadalmi jelenségeket. S ehhez a tükrözéshez szerintem mindig éles, erőteljes eszközök kellenek. Schiller az Ármány és szerelem című művében Von Kalb főudvarmesterről azt az instrukciót adja, hogy: „pézsmaillattól terjengve betipeg”, később pedig, hogy „kiszökdécsel”. Nos, ha ilyen figurát írt ebbe a szomorú játékba Schiller, akkor azt ilyennek is kell eljátszani. Mégis, amikor én alakítottam Von Kalbot, sokan mondták, hogy „túljátszottam". — Vannak beteljesületlen szerepálmai? — Nincsenek. Én minden szerepnek örülök, mindig kielégített az a szerep, amit kaptam, hiszen az ember minden szerepben megtalálhatja az örömét. Kiss Manyi — aki egyébként Pécsi Sándorral együtt színészi eszményképem volt — mondotta mindig, hogy „nem a mennyiség teszi a szerepet szereppé”. Nekem egyébként a színház nemcsak a munkahelyem, hanem az életem is. Én mindent ahhoz igazítok. (p dl) FORRAY GÁBOR A tér varázslója Forray Gáborra az Erkel Színház nézőterén akadok rá, A lombardok délelőtti próbáján. Éjszaka érkezett haza Augsburgból: a Trisztán és Izolda ottani díszlettervét beszélte meg az áprilisi felújítást vezénylő Ötvös Gáborral és rendezőjével, Békés Andrással. S most itthon máris nyakig elmerül A lombardok lenyűgöző színpadképének megvalósításában. — Ez az első alkalom — mondja —, hogy a mi operaszínpadunkon a díszletet, a darab elejétől végéig vetítéssel helyettesítjük. Mikó András ötlete volt, s az eredmény máris őt igazolja. Csaknem hatvan nagyméretű színes képet vetítünk. A közönség Giotto, Cimabue, Fra Angelico, Paolo Uccelli és koruk néhány más mesterének a remekművét látja majd. Az Operaház A lombardok bemutatójára különleges, nagy teljesítményű külföldi vetítőgépeket vásárolt, bizony nagy problémával kellett megbirkóznunk, amikor arra vállalkoztunk, hogy mindössze tíz méter távolságból tizennyolc méteres képeket vetítsünk a színpadra. Forray Gábor 1950-ben szerződött az Operához, hat évig Oláh Gusztáv aszszisztenseként dolgozott. Sőt vallom mesteremnek, tőle tanultam a díszlettervezést. Amit tudok, azt az Operaháznak köszönhetem, rendezőim mindig súlyos és bonyolult feladatokat bíztak rám, a sokféle szellemi, művészi erőfeszítéseknek ma is hasznát látom. Az Operaház az élete. Reggel nyolckor kezdi a napot, s alighanem ő megy ki utolsónak a művészbejáró kapuján. — Ezt a szokásomat Oláh Gusztávtól örököltem. Forray Gábor kezdetben festőművésznek készült. Emlékszem impreszszionista stílusban fogant dinamikus, dús színű tájképeire. Vajon hová lett a régi álom? — Fájdalmas kérdés, jobb, ha nem bolygatjuk. A festésről lemondtam, s ha újra hozzákezdenék, félek, hogy abbahagynám a díszlettervezést. Forray díszletei új légkört teremtettek az Opera színpadán ... — Megváltozott a színpad, és megváltozott a közönség ízlése, igénye. A festett díszleten csupán az látható, amit ráfestettek. A mi plasztikus díszleteink a maiilágítási technikával egy-egy előadáson folytonosan másmás látványt tárnak a néző elé. Persze akadnak kivételek: Oláh Bohéméletdíszlete klasszikussá vált, és ma is elbűvölő. Márkus László (Előjáték a Lear királyhoz) Forray Gábor egy díszlet makettje előtt